ELLENFELEIM 
Írta: Freud

Rövid idővel ezelőtt jelent meg a pszichoanalizis világhírű tudósának, Sig- mund Freudnak önéletrajza, amely- ben egyben a lélek gyógyításának ál- tala kidolgozott új módszerét is törté- nelmi szempontból írja le. A Nemzet- közi Pszicho-Analitikai Tár- saság Almanachjában, amely a közel jövőben kerül a könyvpiacra, Freud ta- nár igen érdekes tanulmányt írt azokról az ellenállásokról, ame- lyekkel, mint az új tudomány képvise- lőjének, meg kellett küzdenie. Freud eb- ben a tanulmányában többek között a következőket írja:

Mikor a csecsemő dajkáján karján ülve ide- gen arcot pillant meg, attól sírva elfordul; a val- lásos ember az új évet imával kezdi meg, s az első gyümölcsöt is áldással köszönti; a paraszt nem akar olyan kaszát vásárolni, amelyen nem találja meg a már szülei által is ismert gyári jegyet. Első pillantásra szembeötlők, hogy ezek a helyzetek alapjukban véve különbözők, ame- lyeknek mindegyikét más-más indító okra kell visszavezetnünk.

Mindazonáltal helytelen lenne, ha nem is- mernők fel bennük azt, ami közös. Mindegyik esetben ugyanis arról a bizonyos fájdalomról van szó, amelyet a gyermek elementáris erővel fejez ki, a hithű érzésű ember művészi külsősé- gekkel csillapít, a paraszt pedig határozott dön- tés motívumának teszi meg. E fájdalomérzés forrása azonban mindig abban az igényben ke- resendő, amellyel valamely új jelenség, a lelki élet felé fordul, abban a lelki munkateljesít- ményben, amelyre ilyen döntéseknél szükség van s amely valósággal aggodalmas várakozá- sig fokozódó bizonytalansággal jár. 
Joggal hihetnők, hogy a tudomány területén az újtól való ilyen félelemnek nincsen helye. A tudomány a maga örök tökéletlenségében és

gyengeségében egyenesen rákényszerül arra, hogy üdvét felfedezésekben és új felfogásokban pillantsa meg. Mindenesetre helyes, ha megfelelő kételkedéssel fegyverzi fel magát, hogy csalódá- soknak áldozatul ne essék, s mindaddig nem fo- gad el semmiféle új felismerést, míg azt alapo- san meg nem vizsgálta. Bizonyos esetekben azonban ennek a kételkedésnek két váratlan jel- lemvonása van. Míg az egyik élesen szembebor- dul az újjal, a másik tisztelettel kíméli meg a már ismert és elhitt tudományos tényeket s meg- elégszik azzal, hogy mindazt, ami új, minden to- vábbi vizsgálódás nélkül elhajítson.

Különösen rosszul fogadták a pszichoana- lizist, amelyet közel harminc évvel ezelőtt kezd- tem kifejteni az ideges tünetek keletkezésére vonatkozólag Josef Breuer kutatásai nyomán Bécsben. A pszichoanalizis újszerűsége vi- tathatatlan, jóllehet saját felfedezései mellett gazdag anyagot dolgozott fel, amely már régeb- ben is ismert volt. Így különösen Charcotnak, a nagy neuropathológusnak kutatási eredményeit, s több esetet a hipnotikus tünetek területéről. A teljes agyonhallgatás tíz esztendeje után egy- szerre a legáltalánosabb érdeklődés középpont- jába került – és a felháborodott elutasítás vi- harát szabadította fel.

Bízvást figyelmen kívül hagyhatjuk azok a formákat, amelyekben a pszichoanalizis ellen támadó ellenállás jelentkezett. Elégedjünk meg azzal a megállapítással, hogy a harcnak, amely a tudományos újítás körül folyik, még koránt sincsen vége, azonban már ma is felismerhetjük, hogy ez a harc milyen irányban fog továbbfej- lődni. A nagyszámú ellentábornak nem sikerült a pszichoanalitikus mozgalmat elnyomni. Ez a tudományág, amelynek húsz évvel ezelőtt ma- gam voltam egyetlen képviselője, azóta számos igen jelentékeny és szorgalmasan dolgozó tanít- vánnyal rendelkezik, orvosokkal és laikusok- kal, akik vagy ideges betegek kezelési módsze- reként alkalmazzák, vagy pedig a szellemi tudo- mányok roppant területén az egyik legértéke- sebb segédeszközt pillantják meg benne. Érdek- lődésünk azonban csupán azokra az indítóokok-

ra vonatkozhatik, amelyek a pszichoanalízissel szemben megnyilatkozó ellenállást meghatároz- ták.

Nagyon érthető, hogy az orvosok — a lelki tényekkel szemben tanusított közismert maga- tartásuk mellett — nem fogadták különösebb lelkesedéssel a pszichoanalizist és az új tudo- mánynak azt a felszólítását, amely számos té- nyek újratanulására és másként való szemlélé- sére indította őket, nem akarták teljesíteni. Ezzel szemben azt hihetjük, hogy az új tan annál köny- nyebben hódította meg a filozófusokat, hiszen ezek a tudósok megszokták, hogy világot átfogó magyarázataikat absztrakt fogalmakkal – rossz nyelvek szerint csupán bizonytalan szavakkal – kezdjék meg! Ezért azt hihettük, hogy a pszi- chológia területének kiterjesztésén, amelyet ép- pen a pszichoanalizis indított meg, semmi esetre sem háborodhatnak fel. Itt azonban egyszerre más akadály merült fel: a filozófusok lelki te- rülete nem volt azonos a pszichoanalizisével.

Mindenekelőtt figyelembe kell vennünk azt a különös jelentőséget, amellyel — a pszicho- analizis szerint — az úgynevezett nemi ösz- tönök irányítják az ember lelki életét. A pszichoanalitikus elmélet szerint az egyes ide- ges tüneteket szexuális ösztönök eltorzított és pótlásként jelentkező kielégülésének kell tekintenünk, amelyek számára a közvetlen ki- elégülés belső ellenállások miatt lehetetlenné vált. Később, amikor az analizis eredeti mun- katerületét maga mögött hagyta és a normális lelki élettel foglalkozott, megpróbálta annak bizonyítását is, hogy ugyanazok a nemi kom- ponensek, amelyek legközelebbi céljaikról el- vezethetők és más célokra irányíthatók, egy- ben az egyes ember és a nagyobb közösség leg- fontosabb kulturális teljesítményeit is szolgál- tatják. Ezek a megállapítások nem is voltak teljesen újak. Schopenhauer a nemi élet min- dent felülmúló jelentőségét felejthetetlenül nyomatékosan hangsúlyozta. Amit a pszicho- analízis szexualitásnak nevezett, semmikép- pen sem azonos két nem egyesülésének vágyá- val, avagy a kéjérzés megteremtésével;

sokkal inkább hasonlít Plato »Symposion«- jának, mindent átfogó és mindent fentartó Erosához.

Ellenfleim azonban megfeledkeztek a nagy elődökről s úgy rontottak neki a pszicho- analízisnek, mintha az emberiség méltósága ellen elkövetett merényletről lett volna szó. »Pansexualismus«-sal vádoltak, jóllehet a pszichoanalitikus ösztönelmélet mindig szigo- rúan dualisztikus volt és soha el nem mulasz- totta, hogy a nemi ösztönök mellett más ösz- tönöket el ne ismerjen, – annál kevésbé, mivel éppen ezeknek az ösztönöknek tulajdonította a nemi ösztönök elnyomására szolgáló erőt.

De mit is árthat a nemi ösztönök fejtegetése? Hiszen a pszichoanalizis sohasem hangoztatta a közre káros ösztönök felszabadításának szüksé- gét! Ép ellenkezőleg, – óvott és javulásra intett. Azonban a társadalom hallani sem akar ezeknek a kapcsolatoknak tudatossá tevéséről, mivel igen sok irányban rossz a lelkiismerete! A tár- sadalom az erkölcsről igen magas ideát állított fel – az erkölcs tudvalévőleg az ösztönélet kor- látozása és valamennyi tagjától azt követeli, hogy ezt az ideált kövesse. Közben azonban édeskeveset törődik azzal, hogy milyen nehezére esik egyes embereknek ez a kegyetlen engedel- messég. Ezzel a viselkedésével a társadalom valósággal tenyészti a kultúrfarizeuskodást.

Szerző végül illő szerénységgel felveheti azt a kérdést is, hogy vajjon nem az ő személye, ne- vezetesen zsidó volta, s az a tény, hogy zsidósá- gát sohasem akarta eltagadni, oka a pszicho- analízissel szemben tanusított ellenszenvnek? Ilyenirányú érvelést különben nagyon ritkán hallottam; mindazonáltal – sajnos – annyira gyanúakvóak lettünk, hogy azt kell hinnünk: ez a körülmény sem lehetett egészen hatástalan. Aminthogy talán az sem véletlen, hogy a pszi- choanalízis első képviselője zsidó volt. Hogy teljesen a pszichoanalízis mellé állhasson, ugyancsak szüksége volt arra az erőre, amely az ellenzők nagy tömegében hajlandó vállalni a megmásság sorsát, – olyan sorsot, amelyet a zsidó jobban ismer, mint bárki más!