5

I.

A pszichoanalitikus elméletben fenntartás nélkül elfogadjuk,
hogy a lelki folyamatok lefolyását az örömelv (Lustprinzip) ön-
működően szabályozza, s ugy hisszük, hogy ez a lefolyás minden-
kor kínos feszültség következtében indul meg és oly irányban ha-
lad tova, hogy végeredményében ennek a feszültségnek a csök-
kentésével, tehát a kín elkerülésével vagy az öröm előidézésével
essék össze. Ha az általunk tanulmányozott lelki folyamatokat
erre a lefolyásra való tekintettel szemléljük, akkor az ökono-
miai szempontot vezetjük be munkálkodásunkba. Véleményünk
szerint az a leirás, amely a topikai és dinamikai mozzanat
mellett megkisérli az ökonomiai szempont értékelését is, a
legteljesebb lenne valamennyi jelenleg elképzelhető leirás között
és megérdemelné, hogy metapszichologiai leirás néven
külön kiemeljük.

Eközben nem érdekel bennünket az a kérdés, hogy az öröm-
elv felállitásával mennyiben közeledtünk vagy csatlakoztunk egy
bizonyos történelmileg megállapodott bölcsészeti rendszerhez.
Ilyen spekulativ feltevésekhez azon törekvésünk közben jutunk
el, hogy a mi területünkön adódó mindennapi megfigyelések té-
nyeit leirhassuk és róluk beszámolhassunk. Elsőbbség és erede-
tiség nem tartozik azon célok közé, amelyek a pszichoanalitikus
munkálkodás előtt lebegnek, és azok a benyomások, amelyek ezen
elv felállitásában alapul szolgálnak, olyan szembeszökőek, hogy
alig lehetséges őket figyelmen kivül hagyni. Ezzel szemben hálá-
val adóznánk olyan bölcsészeti vagy lélektani elméletnek, amely
megmondaná, hogy mi az értelmük a nekünk annyira parancsoló
öröm- és kínérzéseknek. Sajnos e téren nem nyujtanak nekünk
semmi használhatót. Ez a lelki életnek leghomályosabb és leg-
hozzáférhetetlenebb területe, és ha már semmiképen sem kerül-
hetjük ki az érintését, akkor, véleményem szerint, a róla való
leglazább feltevés lesz a legjobb. Arra szántuk rá magunkat, hogy

6

az örömet és kínt a lelki életben jelenlevő – és nem valamiké-
pen megkötött – ingerület mennyiségével hozzuk vonatkozásba, oly-
képen, hogy a kín e mennyiség gyarapodásának, az öröm e meny-
nyiség csökkenésének felel meg. Nem gondolunk itt egyszerű vi-
szonylatra az érzések ereje és azon változások között, amelyek-
re az érzések vonatkoztatandók; legkevésbbé – a pszichofiziologia
minden tapasztalata szerint – egyenes arányra; valószínűleg az
időben való csökkenésnek vagy gyarapodásnak a mértéke az a
mozzanat, a mely az érzésre döntő jellegű. A kísérlet ezért talán
itt tudna utat találni; nekünk analitikusoknak nem tanácsos to-
vább behatolni ezekbe a problémákba mindaddig, amíg nem
vezetnek bennünket egészen határozott megfigyelések.

Azonban gondolkodóba kell, hogy essünk akkor, amikor azt
találjuk, hogy oly mélyre látó kutató, mint G. Th. Fechner,
az örömről és a kínról olyan felfogást vall, mely lényegé-
ben egybeesik azzal, amit a pszichoanalitikus munka kényszerít
ránk. Fechner eme nyilatkozata kis művében: Einige Ideen
zur Schöpfungs und Entwicklungsgeschichte der Organismen,
1873, (Abschnitt XI. Zusatz 94. 1.) található és következőképen
szól:

„Amennyiben tudatos hajtóerők mindig örömmel és kínnal
vannak kapcsolatban, annyiban öröm és kín is elképzelhetők pszi-
chofizikai vonatkozásban stabilitásos és instabilitásos viszonyok-
kal és erre alapítható az a másutt még bővebben kifejtendő hipo-
tézisem, hogy a tudat küszöbét átlépő minden pszichofizikai moz-
zanat abban a mértékben jár örömérzéssel, amennyiben a teljes
stabilitást bizonyos határon túl megközelíti, és abban a mérték-
ben kínnal, amennyiben bizonyos határon túl eltér tőle, míg e
között a két határ között, melyek az öröm és kín qualitatív kü-
szöbének nevezhetők, az esztétikailag közömbösnek bizonyos szé-
lessége terül el…”

Azok a tények, melyek arra késztettek bennünket, hogy az
örömelv uralmát valljuk a lelki életben, kifejezésre jutnak abban
a feltevésben is, hogy a lelki készülék egyik törekvése az, hogy
a benne rejlő ingerület mennyiségét lehetőleg alacsony fokon,
vagy legalább is állandó szinvonalon tartsa. Ez voltaképen ugyan-
az, csak más fogalmazásban, mert, ha a lelki készülék munká-
ja arra irányul, hogy alacsony fokon tartsa az ingerület mennyiségét, úgy
mindazt, ami fokozására alkalmas, funkcióellenesnek, azaz kí-
nosnak kell érezni. Az örömelv az állandósági elvből (Kon-
stanzprinzip) vezethető le; az állandósági elvre valójában ugyan-
az

7

azon tények alapján lehetett következtetni, melyek az örömelv
elfogadására késztettek bennünket. Behatóbb tárgyalás során úgy
is azt fogjuk találni, hogy a lelki készüléknek ez az általunk fel-
tételezett törekvése nem más, mint sajátos esete a „stabili-
tásra való törekvés“ elvének, mellyel Fechner az öröm-
és kínérzéseket vonatkozásba hozta.

Igy azonban be kell vallanunk, hogy tulajdonképen helytelen
dolog azt mondani, hogy az örömelv uralkodik a lelki folyamatok
lefolyásán. Ha ilyen uralom valóban fennállna, akkor lelki folya-
matainkat túlnyomóan az örömérzés kellene hogy kisérje vagy
legalább kövesse, holott a legáltalánosabb tapasztalat kereken
ellentmond eme következtetésnek. Tehát csakis úgy állhat a do-
log, hogy a lélekben erős hajlandóság él az örömelv követésére,
mellyel azonban bizonyos más erők vagy körülmények szállnak
szembe, úgy hogy a végkimenetel nem felel meg mindig az
örömre való hajlandóságnak. (V. ö. ezzel Fechner hasonló al-
kalommal tett megjegyzését [ugyanott 90. l.]: „Azzal azonban,
hogy a célra való törekvés még nem jelenti a cél elérését és
hogy a cél különben is csak megközelítéssel érhető el . . .”) Ha
mármost figyelmünket arra a kérdésre irányítjuk, hogy milyen kö-
rülmények hiusítják meg az örömelv hatalomra jutását, megint
biztos és ismerős talajra lépünk és analitikus tapasztalatainkat
bőségesen alkalmazhatjuk a válasz megadásánál.

Az örömelv gátlásának első törvényszerű esetét jól ismerjük.
Tudjuk, hogy az örömelv a lelki készülék primér munkamódjá-
nak sajátossága és hogy a szervezet önfenntartására a külvilág-
ban adódó nehézségek közepett jóformán már eleve hasznave-
hetetlen, sőt nagy mértékben veszélyes. Az én önfenntartási ösz-
töneinek behatása alatt az örömelvet a valóság elve (Realitäts-
prinzip) váltja fel, mely, anélkül, hogy az örömszerzésre irányuló
szándékot feladná, mégis elodázza a kielégülést, lemond ennek
külömböző lehetőségeiről és megköveteli és keresztülviszi a kín-
nak ideiglenes elviselését az örömhöz vezető hosszú kerülőuton.
Az örömelv még hosszú időn át megmarad a nehezebben nevel-
hető szexuális ösztönök munkamódjának, és újra meg újra meg-
ismétlődik, hogy az öröm elve akár az utóbbiak révén, akár ma-
gában az énben leteperi a valóság elvét, az egész szervezet ár-
talmára.

Kétségtelen viszont, hogy az örömelvnek a valóságelv
által való felváltását a kínos tapasztalatoknak csak csekély és

8

nem is a legintenzivebb részében tehetjük felelőssé. Egy másik,
nem kevésbbé törvényszerű forrása a kín kiváltódásának a lelki
készülék konfliktusaiból és hasadásaiból adódik, a közben, hogy
az „én“ a magasabb összetételű organizációkká való fejlődésen
megy át. Majd minden energia, mely a lelki készüléket megtölti,
a veleszületett ösztönrezdülésekből származik, de nem mindany-
nyiuk előtt áll nyitva ugyanazon fejlődési fázisok útja. Utközben
minduntalan megtörténik, hogy egyes ösztönök vagy ösztönré-
szek követeléseik és céljaik tekintetében összeférhetetleneknek
bizonyulnak azokkal a többi ösztönökkel, amelyek az én össze-
fogó egységévé tudnak tömörülni. Ezen egységből azután az el-
fojtási folyamat (Verdrängung) lehasítja őket, visszatartja őket
a lelki fejlődés alacsonyabb fokán és mindenekelőtt elvágja elő-
lük a kielégülés lehetőségének útját. Ha azután sikerül nekik ke-
rülő utakon közvetlen vagy pótló kielégüléshez vergődni keresz-
tül, ami az elnyomott szexuális ösztönöknél oly könnyen meg-
esik, akkor ezt a sikert, amely máskülömben örömlehetőség lett
volna, az én kínosnak érzi. A régi, elfojtásba fulladt konfliktus-
következtében az örömelv ujabb áttörést szenvedett, épen mi-
alatt bizonyos ösztönök azon dolgoztak, hogy ezt az elvet kö-
vetve új örömöt szerezzenek; azon folyamat részleteit, mely ál-
tal az elfojtás valamely örömlehetőséget kínforrássá változtat,
nem értettük meg még elég jól, vagy nem tudtuk elég világosan
ábrázolni, de annyi bizonyos, hogy minden neurotikus kín ilyen
természetű: öröm, amelyet nem lehet annak érezni.

A kín e két forrása még távolról sem fedi kínos élményeink
többségét, de a többiről a jogosultság bizonyos látszatával állít-
hatjuk, hogy létezésük nem mond ellent az örömelv uralmának.

A legtöbb kín, amit érzünk, végre is észrevevésünkből folyó kín:
vagy kielégületlen ösztönök nyomásának észrevevése, vagy külső
észrevevés, legyen bár ez önmagában véve kínos, vagy olyan,
amely kínos várakozásokat ébreszt a lelki készülékben, úgy hogy
ez azokat veszélyeseknek ismeri fel. Ezekre az ösztönigényekre és
fenyegető veszedelmekre való reakciót, melyben a lelki készü-
lék tulajdonképeni tevékenysége megnyilvánul, korrekt módon
irányíthatja az örömelv, vagy az ezt módosító valósági elv.

Ugy látszik tehát, mintha nem volna szükséges az örömelv további
korlátozását elismernünk és mégis épen a külső veszélyre való
lelki reagálás megvizsgálása szolgáltathat új anyagot és vezet új
kérdések feltevéséhez az itt tárgyalt probléma körül.