107

ször is, de ő sem jutott vele messzebb. Becsületesen be-
vallotta, hogy a suggestióval való nagy gyógyítósikereit csak kórházi prakszisában éri el,
magánbetegeinél nem. Sok megtermékenyítő beszélgetésem volt vele, s
vállaltam, hogy a suggestióról és annak gyógyító hatásáról szóló két
munkáját lefordítom németre.

1886 és 1891 között nem sokat dolgoztam tudományosan s alig
tettem valamit közzé. Bele kellett találnom magam új hivatásomba s biz-
tosítanom kellett a magam s gyorsan gyarapodó családom anyagi exis-
tenciáját. 1891-ben jelent meg a gyermekek agybénulásáról szóló első
munkám, melyet barátommal és asszisztensemmel Dr. Oskar Rieval együtt
írtunk meg. Ugyanezen esztendőben munkatársnak híttak egy orvostudo-
mányi kéziszótárhoz s ekkép jutottam az aphasia tárgyalásához, melynek
tudományán akkor a Wernicke–Lichtheim tisztára lokalizatórius felfogása
uralkodott. Így született «Zur Auffassung der Aphasie» című kritiko-spe-
kulatív könyvecském. Most azonban ajánlatos sorra vennem, mint történt,
hogy megint a tudományos kutatás lett életem főérdeklődése.

II.

Ki kell egészítenem, amiket fentebb előadtam, s megmondanom, hogy
a hypnotikus suggestió mellett már kezdettől fogva még egyféleképp
éltem a hypnosissal. Kitudtam vele a betegből symptomájának keletkezése
történetét, melyről ébren semmit sem tudott elmondani, vagy csak töre-
dékeset. Ez az eljárás nemcsak hatásosabbnak tetszett, mint a puszta
suggestiós parancs vagy tilalom, de az orvos kíváncsiságát is kielégítette,
kire végre is rátartozott, hogy tudjon valamit a jelenség származásáról,
amelyet egyhangú suggestiós eljárásával eloszlatni igyekezett.

E másik eljáráshoz pedig a következő úton jutottam: Még a Brücke
laboratóriumában megismerkedtem volt Dr. Josef Breuerral, Bécs egyik
legtekintélyesebb háziorvosával, kinek azonban volt tudományos multja
is, mert több maradandó munkát írt a lélekzés physiologiájáról s az egyen-
súlyi szervről. Felsőséges intelligencia volt, tizennégy évvel idősebb, mint
én,¹⁾ összeköttetésünk hamar meghitté lett, barátom volt és nehéz helyze-
tekben segítségem. Megszoktuk, hogy tudományos érdeklődéseinket meg-
osszuk egymással. Amiből persze nekem volt nagyobb hasznom. A psycho-
analysis fejlődése énnekem később barátságába került. Nagy ár volt, nem
is fizettem könnyen, de el sem lehetett kerülni.

Breuer, mielőtt Párisba mentem, közölt velem egy hysteriás esetet,
melyet 1880-ban és 1882-ben egészen különös módon kezelt volt, miközben
mély betekintést szerezhetett a hysteriás tünetek okozásába s jelentőségébe.
Vagyis olyan időkben, mikor a Janet munkái még a jövőbe tartoztak.
Többször felolvasott nekem részeket a kórtörténetből, amelyekből az volt
benyomásom, hogy itt több történt a neurosis megértésére, mint valaha
is elébb. Feltettem magamban, hogy Charcotnak, mihelyt Párisba kerülök,
tudtára adom a leleteket, s ezt meg is tettem aztán. Ám a mester első
utalagatásaim iránt nem mutatott érdeklődést, úgy hogy nem tértem többé
a dologra vissza s magamban is elejtettem.

¹⁾Idén halt meg Bécsben 83 éves korában. (Fordító jegyzete.)

108

Bécsbe visszatérve megint a Breuer megfigyelése felé fordultam s
kértem, mondjon el belőle többet. A beteg egy ritka műveltségű s tehet-
ségű fiatal leány volt, ki gyengéden szeretett édesapja ápolása közben
betegedett volt meg. Mikor Breuer átvette, kontrakturás bénulások, gátolt-
ságok s lelki zavarodottságok tarka képet mutatott. Egy véletlen meg-
figyelés rendjén az orvos rájött, hogy a beteget tudatának e zavaraitól
meg lehet szabadítani, ha ráveszik, hogy szavakban fejezze ki az affektusos
fantáziát, mely épen urrá lett rajta. E tapasztalatból Breuer új kezelő-
metódust szűrt le. Betegét mély hypnósisba ejtette, s így meséltette el vele
mindig, ami lelkét nyomja. Mikor a depressiós zavarok rohamai ily módon
le voltak küzdve, Breuer ugyanezt az eljárást alkalmazta a beteg gátolt-
ságainak s testi zavarainak eloszlatására. Éber állapotban a leány ép oly
kevéssé tudta megmondani, mint bármily más beteg, hogy tünetei mint
keletkeztek volt, s ezek közt s életének valami benyomása közt semmi
kapcsolatot nem talált. Hypnósisban ellenben menten megtalálta a keresett
összefüggést. Kitűnt, hogy valamennyi tünete beteg apja ápolása rendjén
szerzett s benyomásokkal teljes élményekig nyúlik vissza, tehát van
értelme s megfelel ez affektusos helyzetek egy-egy maradékának vagy
emlékének. Többnyire úgy származtak, hogy a leánynak apja betegágyánál
egy-egy gondolatát vagy szándékát el kellett nyomnia, ennek helyébe,
ennek képviseletében jelent meg későbbben a tünet. És pedig majd mindig
nem mint egyetlen ilyen «traumás» jelenet lecsapódása, hanem mint
számos hasonló helyzet összegeződésének eredménye. Ha már most a
beteg hypnósis közben egy-egy ilyen helyzetre hallucinátiósan vissza-
emlékezett s az akkor elnyomott lelki folyamatot utólag, az affektus, az
indulat szabad kifejtésével egészen végigvitte, akkor a symptomát, tünetet,
mintha eltörülték volna, s többé nem is mutatkozott. Ezzel az eljárással
sikerült Breuernak, hosszan s fáradságosan, betegét minden tüneteitől meg-
szabadítani.

A beteg felépült, egészséges is maradt, sőt nem csekély erőfeszíté-
sekre is képes lett. De hogy a hypnósisos kezelés mint végződött, az
homályban maradt, melyet Breuer előttem sohasem oszlatott el s azt sem
tudtam megérteni, hogy e hitem szerint mérhetetlenül becses átlátását mért
tartotta oly sokáig titokban, ahelyett, hogy a tudományt sietett volna
vele gazdagítani. A legközelebbi kérdés azonban az volt, hogy lehet-
e már most általánosítani, amire Breuer egy ilyen betegségi esetnél akadt
rá. Az összefüggések, amikre ő rátalált, előttem annyira alapvető termé-
szetűnek tetszettek, hogy nem tudtam elhinni, hogy hiányozhatnának bár-
mely hysteriás esetnél, ha egyszer egyben kimutathatóak voltak. De hát
erről csak a tapasztalat dönthetett. A Breuer-féle kutatást alkalmazgattam
ezért a magam betegein is, s kivált miután 1889-ben Bernheimnál tett
látogatásom megmutatta, hogy a hypnotikus suggestiónak milyen szűkek
a határai, végre már egyebet sem tettem. Mikor így több esztendőn
keresztül mindig csak megerősítéseket találtam, kivétel nélkül minden
hysteriás esetben, mely ilyen kezelés számára hozzáférhető volt, s tetemes
anyag-megfigyelésem volt, mely mind egyezett a Breueréval, azt ajánlottam,
tegyük közzé a dolgot együtt, amitől eleinte hevesen húzódott. De végre
engedett, kivált mikor közben Janet munkái az ő eredményeinek egy részét,
és pedig a hysteriás tüneteknek életbeli benyomásokra való visszavezetését

109

Prof. Dr. Freud Zsigmond: Önéletrajz)

és hypnotikus újraelőállításuk által történő eloszlatásukat in statu nascendi
elvették előle. 1893-ban egy előzetes közlést jelentettünk meg: «Ueber
den psychischen Mechanismus hysterischer Phänomene». 1895-ben követ-
kezett aztán könyvünk: «Studien über Hysterie».

Ha eddigi előadásom az olvasóban azt a várakozást keltette, hogy
minden, ami a könyv materiális tartalmában lényeges, Breuernak szellemi
tulajdona: akkor ez éppen az, amit én mindig vallottam s ami mellett
most is tanúságot akarok tenni. Az elméleten, mellyel a könyv meg-
próbálkozik, ma már el nem választható mértékben én is vele dolgoztam.
Ez azonban szerény, nem sokkal megy túl a megfigyelések egyenes szóba-
foglalásán. Nem akar végére járni a hysteria természetének, csak tünetei-
nek keletkezésére akar rávilágítani. Amellett aláhúzza az indulati élet
jelentőségét, a nem tudatos és tudatos (jobbanmondva: tudatosságra képes)
lelki történések közt való különbség fontosságát, egy dynamikus tényezőt
visz bele a dologba, amennyiben a tünetet abból keletkezteti, hogy vala-
mely affektus megakadt és mintegy felduzzadt, de bevezet egy ökonomikus
tényezőt is, mert ugyanígy a tünetet olybá is veszi, hogy egy különben
egyebütt használatos energiamennyiség tevődött át bele (conversio).
Eljárásunkat Breuer kathartikusnak nevezte, therapeutikus céljául az volt
megadva, hogy a tünet fenntartásában veszteglő affektusmennyiség, mely
hamis pályára terelődött volt s ott mintegy megrekedt, visszatereltessék
rendes útjára, hol aztán le is folyhatik (lereagálás). A kathartikus
eljárás gyakorlati sikere kitűnő volt. Fogyatkozásai, melyek később tűntek
ki, azok voltak, mint minden hypnotikus kezelésé. Még ma is van nem
egy psychotherapikus, ki ennél a breueri megállapítású katharzisnál állott
meg s tele van dícséretével. A világháború alatt a német hadsereg hadi-
neurozosainak kezelésénél mint rövidített gyógyító eljárás E. Simmel
kezében újra bevált. A katharzis elméletében sexualitásról nem sok szó
esik. A kóresetekben, melyekkel a «Studien»-könyvhöz hozzájárultam, a
nemi életből vett mozzanatoknak is van bizonyos szerepük, de sehogy
máskép nem értékeltetnek, mint egyéb affektusos izgalmak. Később híressé
lett első betegéről azt beszéli Breuer, hogy sexualitása csodálatosan fejletlen
volt. A «Studien über Hysterie»-ből nem könnyen lehetett volna kitalálni,
minő jelentősége van a sexualitásnak a neurosisok aetiologiájára.

Ami most következik a psychoanalysis fejlődésében, a katharsisból
a tulajdonképeni psychoanalysisba való átmenetet, már annyiszor s olyan
részletesen megírtam, hogy nehéz lesz itt valami újat mondanom róla.
Az esemény, mellyel megkezdődött, Breuernak munkaközösségünkből való
visszalépése volt, úgy hogy örökségét magamnak kellett vállalnom. Már
elejével voltak közöttünk nézeteltérések, de ezeken még nem különböztünk
össze. Abban a kérdésben, hogy egy lelki lefolyás mikor pathogén, vagyis
mikor nincs rendes megoldása, Breuer úgyszólván physiologus elmélethez
hajlott, azt tartotta, hogy olyan folyamatok, melyek rendkívüli – hypnoid –
lélekállapotban keletkeztek, kiesnek a rendes sors alól. Amivel új kérdés
vetődött fel: az, hogy hát efféle hypnoidák honnan származnak? Én inkább
erők játékát tettem fel, olyan szándékok és igyekvések hatását, aminőket
a rendes életben is meg lehet figyelni. Így állt szemben «hypnoidhysteria»
«elhárító neurosissal». Ám ilyes és hasonló ellentétek Breuert nem fordí-
tották volna el az ügytől, ha egyéb momentumok nem járulnak

110

hozzá. Egyik nyilván az volt, hogy mint belgyógyász és háziorvos igen
elfoglalt volt s nem vethette, mint én, minden erejét a kathartikus munkára.
Az is hatott rá, ahogy könyvünket Bécsben s kün-
fogadták. Önbizalma s ellentállóképessége nem áll egy fokon egyéb lelki
berendezésével. Mikor például Strümpell a «Studien»-t keményen leszólta,
én ez értetlen bírálaton csak nevettem, de Breuert bántotta s elvette
bátorságát. Legfőképp azonban mégis csak az vette rá elhatározására,
hogy az én további munkáim olyan irányba terelődtek, mellyel hiába
próbált megbarátkozni.

Az elmélet, melyet a «Studien»-ben felépíteni igyekeztünk, még
meglehetős fogyatékos volt, különösen az aetiologia problémáját, azt a
kérdést, hogy a pathogen folyamat mely talajon keletkezik, alig érintettük.
Már most gyorsan szaporodó tapasztalat azt fedte fel előttem, hogy a
neurosis jelenségei mögött nem akármicsoda indulatizgalmak dolgoznak,
hanem rendszerint sexuális természetűek, vagy aktuális nemi konfliktusok,
vagy régebbi nemi élmények utóhatásai. Én erre az eredményre nem
voltam elkészülve, várakozásomnak semmi része nem volt benne, teljesen
gyanútlanul fogtam hozzá neurotikusok megvizsgálásához. Mikor 1914-ben
megírtam a «Geschichte der psychoanalytischen Bewegung»-ot, felbukkant
emlékemben Breuernak, Charcotnak, Chrobaknak nem egy mondása,
amiből már idejében rájuthattam volna ez átlátásra. Ám akkor nem
értettem, hogy e tekintélyek mire gondolnak, többet mondtak nekem,
mint amennyit maguk is tudtak s mint amennyiért helyt állni készek
lettek volna. Amit őtőlük hallottam, hatástalan szünnyadt bennem, míg
kathartikus vizsgálódásaim alkalmával mint eredetinek tetsző megismerés
ki nem tört. Azt sem tudtam még akkor, hogy a hysteriának sexualitásra
való visszavezetésével az orvosi tudomány legrégibb idejébe nyúltam
vissza s Platóba kapcsolódom bele. Ezt csak később ismertem meg Havelock
Ellisnek egy tanulmányából.

Meglepő leletem hatása alatt nagy következésű lépésre szántam
magam. Túlmentem a hysterián, s az úgynevezett neurastheniások nemi
életét kezdtem vizsgálni, kik rendelésemnél sokan megfordultak. Ez a
kísérlet ugyan mint orvosnak kedveltségembe került, de meggyőződéseket
kellett bennem, melyek ma, majd harminc év után sem gyengültek meg.
Sok hazugságot s titkolózást kellett leküzdeni, de ha sikerült, akkor az
ember rájött, hogy mindezeknél a betegeknél történt valami súlyos vissza-
élés a nemi funkció körül. Igaz, hogy egyfelől a visszaélések is gyako-
riak, másfelől maga a neurasthenia is, így hát gyakori egybeesésük nem
volna elegendő bizonyíték. De volt egyéb is, mint ez a nyers tény.
Élesebb megfigyelés rávitt, hogy a neurasthenia nevével jelölt betegségi
képek tarka össze-visszaságából két alapjában különböző typust ragadjak
ki, melyek különböző elvegyülésben fordulhatnak elő, de tiszta kinyo-
matban voltak megfigyelhetők. Az egyik typusnál a szorongási roham
volt a magja a betegségnek, minden egyenértékeivel, csökevény formáival
s krónikus helyettesítő tüneteivel: ezt ezért neveztem el szorongásos
neurosisnak. A másik typusra korlátoztam a neurasthenia elnevezést. Így
aztán könnyű volt megállapítani, hogy úgy ennek mint amannak a typusnak
a nemi élet más meg más rendellenessége felel meg mint aetiologus
mozgató (coitus interruptus, frustran izgalom, sexualis tartózkodás emitt,

111

telhetetlen masturbatio, halmozott pollutiok amott). Egypár különösen tanul-
ságos esetben, hol a kórkép meglepő fordulattal ment át egyik typusból
a másikba, ki lehetett mutatni, hogy a nemi életrendnek megfelelő válto-
zása volt az alján. Ha a visszaélést megszüntették s rendes nemi működés
váltotta fel, menten megvolt jutalma az állapot javulásában.
Így jutottam rá, hogy a neurosisokat egészen általánosan a nemi
funkció zavarai gyanánt ismerjem fel, még pedig az úgynevezett aktuális
neurosisokat mint e zavarok egyenes toxikus kifejeződését, a psycho-
neurosisokat pedig mint psychikus kifejeződésüket. Orvosi lelkiismeretemet
e megállapítás kielégítette. Azt reméltem, hézagot sikerült a medikában
kitöltenem, mely egy élettanilag oly fontos működésnél eddig semmi
egyéb károsodásról nem akart tudni, mint vagy infektió, vagy durva
anatomikus sérülés útján valóról. Az orvosi felfogásnak még az is mellette
szólt, hogy hiszen a nemiség nem tisztára lelki dolog. Van testi oldala
is, külön chemismusát lehet feltenni, s a nemi gerjedelmet bizonyos, bár
ma még ismeretlen anyagok jelenlétéből levezetni. Annak is meg kellett
okának lenni, hogy az igazi spontán neurosisok semmi egyéb betegségi
csoporttal nem mutatnak annyi hasonlóságot, mint az intoxicatiós és
abstinentias jelenségekkel, mik bizonyos toxikusan ható anyagok megadása
vagy híja nyomán keletkeznek, avagy még az M. Basedowii-val, melynek
a pajzsmirigy váladékától való függése ismeretes.

Később nem volt már többé alkalmam, hogy az aktuálneurosisok
vizsgálatára visszatérjek. Munkásságomnak e darabját mások sem vitték
tovább. Ha ma visszatekintétek akkori eredményeimre, egy alkalmasint
sokkal bonyolúltabb tényállás első nyers sematizálásának tetszenek
előttem. De ma is még úgy látom, hogy helyesek. Később szívesen
psychoanalista examen alá vontam volna tisztára juvenilis neurastheniás
eseteket, – sajnos, nem került rá sor. Hogy félreértéseknek elejét vegyem,
aláhúzom, mennyire távol áll tőlem letagadni, hogy neurastheniánál meg-
vannak a psychikus konfliktusok s a neurotikus komplexumok. Csak
annyit állítok, hogy ilyen betegeknél a symptomákat sem psychikusan
determinálni, sem analytikusan eloszlatni nem lehet, hanem olybá kell
ezeket venni, mint a megzavart nemi chemismus egyenes toxikus követ-
kezéseit.

Mikor a „Studien“-t követő években a nemiségnek a neurosisok
körül való betegségokozó szerepéről ezekhez a megismerésekhez jutottam,
egypár felolvasást tartottam róluk orvosi egyesületekben, de csak hitet-
lenségre s ellentmondásra találtam. Breuer még egy párszor megpróbálta,
hogy személyes tekintélyének nagy nyomatékát javamra vesse serpe-
nyőbe, de semmit nem ért el vele, s könnyű volt látni, hogy a nemi-
ségnek kórokozó gyanánt való elismerése az ő hajlandóságaival is ellen-
kezik. Az, ő első női betegére való utalással ugyan megvehetett vagy
„megtéveszthetett“ volna, miután annál így állították, nem mozzanatoknak
egyáltalában nem volt szerepük. Ám ezt sohasem tette, sokáig nem
értettem miért, míg aztán megtanultam, hogy az esetet helyesen magya-
rázzam, s Breuer egypár régebbi megjegyzése alapján kezelésének végső
kifejlését is el tudjam magamban gondolni. Úgy gondolom, hogy mikor
a kathartikus munka befejezettnek tetszett, a leánynál hirtelen az „átviteles
szerelem“ állapota állt elő, melyet Breuer nem úgy vett, hogy ez is

112

a leány betegségével tartozik össze, s emiatt megdöbbenve vonult vissza
betegétől. Nyilvánvalóan kínos volt számára, ha e látszólagos balsike-
rére kellett emlékeznie. Irántam való viselkedésében egy darabig elismerés
és rideg bírálat közt ingadozott, aztán a helyzethez véletlenségek is
járultak, mint ily feszültséghez mindig, s így elváltunk egymástól.

Az általános idegesség formáival való foglalkozásomnak az a to-
vábbi következése is meglett, hogy a katharsis technikáját megváltoz-
tattam. Letettem a hypnosisról s egy más módszerrel igyekeztem pótolni,
mert túl akartam lenni a kezelésnek csakis hysteriform-állapotokra való
korlátozásán. Gyarapodó tapasztalattal különben is két súlyos meggondo-
lásom támadt a hypnosisnak bár csak a katharsis szolgálatában való alkal-
mazása ellen is. Az első az volt, hogy a legszebb eredményt mintha
eltörölték volna, mihelyt a beteggel való személyes viszony valahogy meg-
zavarodott. Megint megmutatkozott ugyan, ha megtalálták a kibékülés-
útját, de egyben meg kellett tanulni, hogy ime a személyes affektiv vonat-
kozás hatalmasabb, mint minden kathartikus munka, s éppen ez a mo-
mentum az, ami felett sehogy sem lehet urrá lenni. S egy nap aztán
olyasmi történt velem, mi rikítóan rávilágított arra, amit már régebben
sejtettem. Mikor egyszer egyik nőbetegemet, kinél hypnosissal a legkülö-
nösebb dolgok sikerültek, egy fájdalmi rohamának okozójára való vissza-
vezetésével megszabadítottam bajától, fölébredve nyakam köré fonta kar-
ját. Egy szolgáló személy váratlan belépése megkímélt bennünket a kínos
kimagyarázkodástól, de ettől fogva néma megegyezéssel lemondottunk a
hypnosisos kezelés folytatásáról. Volt annyi józan eszem, hogy e vélet-
lent ne írjam személyes ellenállhatatlanságom javára, s éreztem, hogy így
jutottam nyomára a mystikus valaminek, mely a hypnosis mögött a tulaj-
donképeni működő erő. Hogy kiküszöböljem vagy legalább is elszigeteljem,
le kellett mondanom a hypnosisról.

Azonban a hypnosis nagy szolgálatokat is tett volt a kathartikus
kezelésnek, mert kiszélesítette a betegek tudathatárait, s olyasmik tudását
adta rendelkezésükre, amivel ébren nem rendelkeztek. Nem látszott köny-
nyűnek ebben pótolni. E zavaromban segítségemre jött, hogy visszaemlé-
keztem egy kísérletre, melynél Bernheimnél többször jelen voltam. Mikor
a kísérleti személy felébredt somnambulismusából, mintha minden emléke-
zetét elvesztette volna a dolgokra, mik azalatt mentek volt vele végbe.
Ám Bernheim azt állította, hogy a kísérleti személy igenis tudja, s ha
felszólította, hogy emlékezzék csak vissza, ha erősködött, hogy igenis tud
mindent, csak mondja meg, s közben rátette kezét a beteg homlokára,
akkor az elvesztett emlékezések csakugyan visszatértek, elébb huzakodva,
de aztán folyamatosan s teljes világossággal. Elhatároztam, hogy így teszek
én is. Hiszen az én betegeimnek is «tudniok» kellett, mit különben csak
a hypnosis tárt fel előttük, s az én erősködésemnek és biztatásomnak is,
tán még kézrátevéssel támogatva, kellett lenni olyan hatalmasnak, hogy
az elfelejtett tényeket s összefüggéseket felkényszerítse a tudatba. Ez
persze fáradságosabbnak tetszett, mint a hypnosisba való ejtés, de hátha
tanulságos. Letettem tehát a hypnosisról s csak annyit tartottam meg
belőle, hogy a beteget dívánon fektettem s én fejtül ültem mögötte, úgy
hogy én láttam őt, de ő nem látott engem.