5

I.

Azok közül, akik ezen önéletrajz-
sorozat számára dolgoz-
tak, sokan arról elmélkednek bevezető soraikban, hogy milyen
különös és nehéz számukra a vállalt feladat. Ugy vélem az
én feladatom még súlyosabb, mint az övék, mert már több
ízben jelent meg hasonló munkám és a tárgy természetéből
adódik, hogy azokban a szokottnál több szó esik személyes
szerepemről, sőt több, mint amennyi szükségesnek látszik.

A pszichoanalízis fejlődését és tartalmát először 1909-ben
adtam elő öt előadás keretében a Clark University-n (Wor-
cester, Mass.), ahova az intézmény alapításának 20-ik évfor-
dulója alkalmából hívtak meg.¹⁾

A közelmultban engedtem újból annak a kísértésnek,
hogy hasonló tárgyú dolgozattal részt vegyek egy amerikai
gyüjteményes munkában, mert ez a kiadvány, mely „A 20-ik
század kezdeteiről“ címen jelent meg, egy külön, e célra fenn-
tartott fejezetben hangsúlyozta a pszichoanalízis jelentősé-
gét.²⁾ E kettő között jelent meg egy írásom „A pszichoanali-
tikus mozgalom története“ címen 1914-ben,³⁾ mely lényegileg
mindazt tartalmazza, amit itt elmondanék. Miután nem aka-

¹⁾Angol nyelven megjelent az „American Journal of Psychology“-
ban 1910, németül „Über Psychoanalyse“ címen Deuticke, Bécs, 7. ki-
adás 1924, magyarul dr. Ferenczi Sándor fordításában, Budapest, 3. ki-
adás 1919.

²⁾These eventful years. The twentieth Century in the making as
told by many of its makers. Two volumes. London and New York, The
Encyclopaedia Britannica Comp. Az én dolgozatom, melyet dr. A. A.
Brill fordított, a 2-ik kötet LXXXIII. fejezete.

³⁾Megjelent a „Jahrbuch für Psychoanalyse“ VI. kötetében, újab-
ban 1924-ben mint különlenyomat. Magyar fordítása e kötetben.

6

rok ellentmondani önmagamnak, viszont nem is szeretem min-
den változtatás nélkül megismételni magam, megkísérlem,
hogy új keverési arányt találjak a szubjektív és objektív elő-
adás, az önéletrajzi és történeti jelentőség között.

1856 május 6-án születtem a morvaországi Freibergben,
a mai Csehszlovákia egy kis városában. Szüleim zsidók vol-
tak, én is az maradtam. Ugy tudom, hogy apám családja
hosszú ideig a Rajna mellett (Kölnben) élt, a 14-ik vagy 15-ik
században, egy zsidóüldözés alkalmával kelet felé menekült,
és a 19-ik században Litvániából Galicián át vándorolt visz-
sza a német Ausztriába. Négy éves koromban jöttem Bécsbe,
itt végeztem összes iskoláimat. A gimnáziumban 7 éven át
primus voltam, kivételes helyzetem volt, alig felel-
tettek. Noha
nagyon szűkös anyagi viszonyok között éltünk, apám úgy kí-
vánta, hogy pályaválasztásomban csak hajlamaimat kövessem.
Ezekben a fiatal éveimben nem viseltettem különösebb elő-
szeretettel az orvosi hivatás vagy tevékenység iránt, külön-
ben később sem. Olyasféle tudásvágy élt bennem, amely inkább
az emberi viszonylatokra, mint a természet tárgyaira irányult,
anélkül azonban, hogy felismertem volna a megfigyelés érté-
két, mint leghatalmasabb eszközt érdeklődésem kielégítésére.
Már korán, alig hogy megtanultam olvasni, elmélyedtem a
bibiliába és ez – amit csak sokkal később ismertem fel –
szabta meg érdeklődésem végleges irányát. Nagy hatással
volt reám egy nálam idősebb gimnazistatársam barátsága
– aki később ismert politikus lett, – és ennek befolyása alatt
én is jogot akartam tanulni és szociális munkával foglal-
kozni. Viszont erősen vonzott Darwin akkoriban aktuális
elmélete, mely azt ígérte, hogy lényegesen előbbre viszi
a világmindenség megértését és tudom, hogy Prof. Carl
Brühl Goethe „Die Natur“ című gyönyörű munkájáról tar-
tott egyik népszerű előadása, melyet röviddel az érettségi
előtt hallottam, döntötte el azt az elhatározásomat, hogy orvos
leszek.

Az egyetem, melyre 1873-ban íratkoztam be, érzékeny
csalódást okozott. Először is elvár-
ták tőlem, hogy zsidó vol-
tom miatt kisebb értékűnek és nem hozzájuk tartozónak érez-
zem magam. Az elsőt határozottan visszautasítottam. Sosem
tudtam megérteni, hogy származásom miatt, vagy ahogy
akkor kezdték mondani: fajtám miatt szégyenkeznem kellene.

7

A tőlem megtagadott nemzeti hozzátartozásról lemondtam,
túlnagy sajnálkozás nélkül. Azt éreztem, hogy az emberiség
keretén belül majd csak akad egy kis hely ilyen besorozás
nélkül is egy komoly munkás számára. Az első egyetemi
benyomások később fontossá vált következménye volt az,
hogy olyan korán megbarátkoztam sorsommal, hogy mindig
ellenzéken legyek, a tömör majoritás által kiátkozva. Ugyan-
csak ez készítette elő a talajt arra, hogy szemléletem bizonyos
mértékig függetlenné váljék.

Első egyetemi éveimben még arra is rá kellett jönnöm,
hogy képességeim korlátozottsága és egyéni adottságaim
miatt több tudományos szakon, amelyre fiatalos túlbuzga-
lommal vetettem magam, semmi siker sem várt rám. Így
ismertem meg Mefisztó szavainak igazságát, aki arra int:

Vergebens dass ihr ringsum wissenschaftlich schweift,
Ein jeder lernt nur was er lernen kann.

Ernst Brücke élettani laboratóriumában találtam végül
nyugalmat és teljes kielégülést, sőt embereket is, akiket tisz-
telhettem és példaképnek vehettem; így Brücke mestert
magát és asszisztenseit, Sigm. Exner-t és Ernst von Fleischl-
Marxow-t, ezt a ragyogó jelenséget, aki barátságával
is kitüntetett. Brücke olyan feladattal bízott meg
az idegrendszer szövettanából, amit nemcsak, hogy megelé-
gedésére tudtam megoldani, hanem önállóan tovább is vit-
tem. 1876-tól–82-ig rövid megszakításokkal dolgoztam ebben
az intézetben és úgy szerepeltem mindenki előtt, mint aki az
első megüresedő asszisztensi helyet meg fogja kapni. A tulaj-
donképpeni orvosi szakok — kivéve az elmekórtant — nem
vonzottak. Orvosi tanulmányaimat elég felületesen végeztem,
s így csak 1881-ben, tehát meglehetős késedelemmel, avattak
az összes orvostudományok doktorává.

1882-ben jött a fordulat, amikor is mindenek felett tisz-
telt mesterem, apám nagylelkű könnyelműségét jóváteendő,
arra intett, hogy rossz anyagi helyzetemre való tekintettel,
adjam fel az elméleti pályát. Megfogadtam tanácsát, otthagy-
tam az élettani laboratóriumot és beléptem az „Allgemeines
Krankenhaus“-ba, mint gyakornok. Ott egy idő mulva benn-
lakó alorvossá léptem elő; szolgáltam különböző osztá-

8

lyokon, fél évnél tovább Meynert-nél is, kinek munkája és
személye már diákkoromban magával ragadott.

Bizonyos értelemben mégis hű maradtam az először válasz-
tott munkakörömhöz. Brücke a legalacsonyabb rendű halak
(Ammocoetes-Petromyzon) gerincvelőjének vizsgálatával bí-
zott meg; én most már az ember központi idegrendszerének
vizsgálatára tértem át, aminek bonyolult rostozatára a nem
egyidejű velőhüvelyképződésre vonatkozó Flechsíg-féle lele-
tek épp akkor vetettek világosságot. Az is még kezdeti mun-
kám utóhatása volt, hogy egyedül és kizárólag a medulla
oblongatát választottam kutatási tárgyul. Ellentétben az első
egyetemi évek többfelé ágazó tanulmányaival, kifejlődött
bennem a hajlam, hogy kizárólag egy tárgynak és egy prob-
lémának szenteljem magam. Ez a hajlandóságom megmaradt,
ennek köszönhetem, hogy később egyoldalúnak ítéltek.

Most már épp oly buzgón dolgoztam az agyanatómiai
intézetben, mint előbb az élettaniiban. Kisebb munkáim a
nyúltagy rostlefutásairól és magjairól, ezekből a kórházi
évekből származnak és elég jók voltak ahhoz, hogy Edinger
figyelemre méltassa őket. Egy napon Meynert, aki már akkor
megnyitotta számomra laboratóriumát, mikor még nem dol-
goztam nála, azt az ajánlatot tette, hogy szenteljem magam
végleg az agyanatómiának és ő megígéri, hogy átadja
nekem katedráját, ő már úgyis öregnek érzi magát ahhoz,
hogy megbirkózzék az újabb módszerekkel. Megijedtem a fel-
adat nagyságától, kitértem előle; de talán már akkor meg-
sejtettem, hogy ez a zseniális ember egyáltalán nem jóakaróm.

Az agyanatómia gyakorlati szempontból nem volt hala-
dás az élettannal való foglalkozással szemben. Az anyagi
követelményekkel számolva, kezdtem el az idegbajokat tanul-
mányozni. Ezt a külön szakot akkoriban Bécsben még kevéssé
ápolták, a beteganyag el volt szórva a különböző belgyógyá-
szati osztályokon; így nem volt jó tanulási alkalom, az ember-
nek önmagát kellett kiképeznie. Még Nothnagel, akit rövid-
del azelőtt az agylokalizációról írt könyve alapján hív-
tak meg, sem foglalkozott részletesebben a neuropato-
logiával, mint a belgyógyászat egyéb részeivel. A távolban
ott ragyogott azonban Charcot nagy neve és így azt a tervet
eszeltem ki, hogy Bécsben megszerzem az ideggyógyászati
docenturát és további kiképzésre Párisba megyek.

Az ezután következő alorvosi éveimben megjelent néhány
kazuisztikai tanulmányom az idegrendszer szervi megbetegé-
déseiről. Lassanként megbarátkoztam evvel a területtel; egy
egy gócot az oblongátában olyan pontosan tudtam lokalizálni,
hogy a kórboncnok nem tehetett hozzá semmit; én voltam
Bécsben az első, aki egy esetet polyneuritis acuta diagnózi-
sal küldtem boncolásra. A boncolás által megerősített diag-
nózisaim hírére sok amerikai orvos jött hozzám, kiknek va-
lami „pidgin english“ féle angolsággal kurzusokat tartottam
osztályomon. A neurózisokról nem tudtam semmit. Mikor
hallgatóimnak egyszer egy neurótikust, kinek fixált fejgör-
csei voltak, körülírt krónikus agyhártyagyulladásként mutat-
tam be, jogosult kritikával fellázadtak ellenem és így vége-
zett túlkorai tanítói pályámnak. – Mentségemre szolgáljon,
hogy Bécsben abban az időben nálamnál nagyobb tekintélyek
is gyakran agydaganatnak minősítették a neuraszténiát.

1885 tavaszán elnyertem a docenturát mint ideggyógyász,
szövettani és klinikai munkáim alapján. Kevéssel ezután
Brücke meleg ajánlására nagyobb utazási ösztöndíjat kap-
tam. Ez év őszén Párisba indultam.

Beléptem a Salpêtrière-be, mint élève, de eleinte nem
sok figyelemre méltattak; egyike voltam a sok ott futkározó
idegennek. Egy napon hallom, amint Charcot panaszolja,
hogy előadásainak német fordítója a háború óta nem halla-
tott magáról. Szeretné, ha valaki átvenné „Új Előadásainak“
németre fordítását. Írásban ajánlkoztam erre; emlékszem
még, hogy a levélben az a fordulat szerepelt, hogy betegsé-
gem csupán az „aphasie motrice, de nem az aphasie sensori-
elle du français“. Charcot elfogadott, bevont magánkörébe és
ettől kezdve részt vettem mindenben, ami a klinikán történt.

Mialatt ezeket írom, számtalan dolgozatot és ujságcikket
kapok Párisból, melyek a lélekelemzés elleni heves ellenál-
lásról tanuskodnak és sokszor igen kevéssé találó állításokat
közölnek arról, hogy milyen viszonyban vagyok a francia
iskolával. Azt olvasom pl., hogy párisi tartózkodásomat arra
használtam fel, hogy Janet tanait megismerjem és prédám-
mal aztán kereket oldottam. Határozottan állítom éppen
ezért, hogy a Salpêtrière-ben eltöltött idő alatt Janet-nek még
a nevét sem hallottam.

A Charcot-nál tapasztaltak közül legnagyobb benyomást

9

10

tették reám a hisztériára vonatkozó vizsgálatai, melyek részben még szemeim előtt folytak le. Így a hisztérikus jelenségek valódiságának és törvényszerűségének bebizonyítása(„introite et hic dii sunt“), a hisztériának férfiaknál valógyakori előfordulása, hisztérikus bénulások és görcsök előidézése hipnotikus befolyás által, az az eredmény, hogy amesterséges úton előidézett jelenségek a legapróbb részletekigugyanazt a jelleget mutatják, mint a spontán előálló, sokszor trauma által okozott esetek. Charcot demonstrációinem egyszer úgy belőlem, mint többi vendégéből is idegenkedést és ellenkezést váltottak ki, amit aztán az akkor uralkodó elméletekre való hivatkozással próbáltunk alátámasztani. Ezeket a meggondolásokat ő mindig barátságosan éstürelmesen, de határozottan intézte el. Egyik ilyen vitánálhangzott el az a mondat, „Ça n’empêche pas d’exister“, amifelejthetetlenül belém vésődött.

Tudjuk, hogy nem minden maradt meg abból, amireCharcot tanított bennünket. Némely dolog bizonytalanná vált,más nem állta ki az idők múlását. De még mindig elég maradt belőle, ami a tudomány maradandó nyeresége. MielőttPárist elhagytam, a mesterrel megbeszéltem egy munkánaka tervét, ami a hisztériás és a szervi bénulások összehasonlításával foglalkoznék. Azt a gondolatot akartam bebizonyítani, hogy a hisztériánál az egyes testrészek bénulásai és érzéketlenségei az ember egyszerű (nem anatómiai) elképzelésének megfelelően határolódnak el. Ő beleegyezett, de észrelehetett venni, hogy alapjában nem mutatott különösebbkedvet ahhoz, hogy a neurózisok lélektanába mélyebben belemenjen. Hiszen végtére ő is a kórbonctan oldaláróljött. Mielőtt Bécsbe visszatértem volna, néhány hétig Berlinben tartózkodtam, hogy a gyermekkor általános megbetegedései felől tájékozódjam. Kassowitz, ki Bécsben egy nyilvánosgyermekkórházat vezetett, megígérte, hogy külön osztálytrendez be nekem a gyermekkori idegbetegségek számára.Berlinben Ad. Baginsky szívesen fogadott és támogatott.A Kassowitz-féle intézetből a következő esztendők során többnagyobb munkát jelentettem meg a gyermekek egyoldali éskétoldali agybénulásáról. Ennek folytán Nothnagel 1897-benrámbízta ennek az anyagnak feldolgozását az ő nagy „Handbuch der allgemeinen und speziellen Therapie“ című gyűjteménye számára.

11

1886 őszén Bécsben teleped-
tem azt a leányt, aki több mint négy éve várt reám egy távoli
városban. Visszanyúlva korábbi dolgokra, elmesélem, hogy
menyasszonyom volt az oka, hogy már ezekben a fiatal
éveimben nem tettem szert hírnévre. Egy mellékvágányon
mozgó, de mély érdeklődés arra késztetett 1884-ben, hogy a
kokaint, ezt az akkor még kevéssé ismert alkaloidát, Merck
től meghozassam és annak élettani hatásait tanulmányozzam.
Éppen ebben a munkában voltam, amikor alkalmam nyílt egy
utazásra, hogy viszontláthassam menyasszonyomat, akit
akkor már két éve nem láttam. Gyorsan lezártam a kokainra
vonatkozó vizsgálataimat és közleményembe bevettem azt
a jóslatot, hogy nemsokára ennek a szernek további felhaszná-
lásáról fognak majd hallani. L. Königstein szemorvos bará-
tomnak azonban lelkére kötöttem, hogy vizsgálja ki, meny-
nyire lehet a kokain érzéstelenítő tulajdonságait a beteg sze-
men felhasználni. Amikor szabadságomról visszatértem, azt
találtam, hogy nem ő, hanem egy másik barátom, Carl Koller
(aki most New Yorkban él), akinek szintén beszéltem a ko-
kainról, az állatszemen döntő jelentőségű kísérleteket végzett
és ezeket a heidelbergi szemorvos-kongresszuson be is mu-
tatta. Koller tehát jogosan szerepel, mint a kokain előidézte
helyi érzéstelenítés felfedezője, ami aztán olyan óriási fontos-
ságúvá vált a kis sebészet számára; én pedig az akkori mu-
lasztást nem róttam fel menyasszonyomnak.
Tehát ujból ott kezdem, hogy Bécsben telepedtem le
1886-ban mint idegorvos. Kötelességem volt, hogy a „Gesell-
schaft der Ärzte“-ben mindarról referáljak, amit Charcot-nál
láttam és tanultam. Azonban rossz fogadtatásra találtam.
Hangadó személyiségek, mint például az elnök, Bamberger
belgyógyász, kijelentették, hogy nem igen hihető, amit el-
mondtam. Meynert felszólított arra, hogy az általam leírt
eseteknek megfelelőeket keressek fel Bécsben és mutassam be
az orvosi társaságban. Ezt meg is próbáltam, de a főorvosok,
akiknek az osztályán ilyen eseteket találtam, megtagadták
tőlem azt, hogy a betegeket megfigyeljem és az eseteket fel-
dolgozzam. Egyikük, egy öreg sebész, így kiáltott fel: „de kol-
lega úr, hogy beszélhet ilyen bolondságot! Hysteron (sic) azt
jelenti, hogy uterus, hogyan lehet tehát, hogy egy férfi hisz-
tériás.“ Hiába érveltem azzal, hogy nekem csak a beteg-

12

esetre van szükségem és nem a diagnózisom elfogadására.
Végre a kórházon kívül akadtam egy férfire, aki klasszikus
hisztériás hemianesztéziában szenvedett. Ezt végre bemutat-
tam a „Gesellschaft der Ärzte“-ben. Ekkor tapsoltak ugyan
nekem, de egyébként nem mutattak több érdeklődést irán-
tam. Megmaradt az a benyomás, hogy a nagy tekintélyek
visszautasították az én újdonságaimat. Ellenzékbe szorultam
azzal az állításommal, hogy férfiak is kaphatnak hisztériát
és hogy hisztériás bénulásokat lehet szuggesztióval előidézni.
Amikor röviddel ezután bezárult előttem az agyanatómiai
laboratórium és szemesztereken át nem volt helyiség, ahol
előadásaimat megtarthattam volna, visszavonultam úgy az
akadémiai, mint az egyesületi élettől. A „Gesellschaft der
Ärzte“-t egy emberöltő óta nem kerestem fel.

Ha az ember idegbetegek gyógykezeléséből akar meg-
élni, nyilván nyujtania is kell nekik valamit. Az én gyógyí-
tási fegyvertáramban csak két eszköz volt, az elektroterápia
és a hipnózis, mert az, hogy egyszerű konzultáció után hideg-
vízgyógyintézetbe küldjem betegeimet, nem volt elég kiadós
jövedelmi forrás. Az elektroterápiában rábíztam magam
W. Erb kézikönyvére, mely az idegbetegségek minden tüneté-
nek kezelésére részletes előírást ad. Sajnos, nemsokára azt kel-
lett tapasztalnom, hogy ezeknek az előírásoknak a megtar-
tása sohasem segített, hogy az, amit megbízható megfigyelés
eredményének tartottam, csak fantasztikus konstrukció volt.
Az a megismerés, hogy a német neuropatológia legjobb nevű
munkájának nincs több köze a valósághoz, mint esetleg egy
„egyiptomi“ álmoskönyvnek, amilyent a mi ponyva-könyv-
kereskedőink árulnak, nagyon fájdalmas volt, de hozzásegí-
tett ahhoz, hogy leépítsem a tekintélyekbe vetett naív hite-
met, mert ettől még nem szabadultam meg egészen. Így aztán
félretoltam a villamos készüléket, még mielőtt Möbius ki-
mondta volna azt a megváltó szót, hogy idegbetegeknél a
villamoskezelés eredményei – ha egyáltalán adódnak – csak
az orvos szuggesztiójának hatása.

A hipnózissal jobban állt a dolog. Még mint diák jelen
voltam Hansen „magnetiseur“ egyik nyilvános előadásán és
azt vettem észre, hogy az egyik kísérleti személy halál-
sápadt lett, amikor elfogta a katalepsziás merevség, és ilyen
is maradt az egész állapot alatt. Ez teljesen meggyőzött

13

arról, hogy a hipnotikus jelenségek valódiak. Ez a felfogás
azután Heidenhain-ban tudományos képviselőre talált, ami
azonban az elmeorvosokat nem tartotta vissza attól, hogy még
hosszú ideig a hipnózist szélhámosságnak, még hozzá veszedel-
mes szélhámosságnak ne tekintsék és hogy megvetéssel le ne
nézzék a hipnotizőröket. Párisban azt láttam, hogy a hipnó-
zist nyugodtan használták, mint olyan módszert, ami a beteg-
nél tüneteket előidézhet vagy el is tüntethet. Később azt a
hírt kaptuk, hogy Nancyban egy új iskola keletkezett, amely
a szuggesztiót hipnózissal vagy hipnózis nélkül nagy mérték-
ben és rendkívüli eredménnyel használja gyógycélokra. Így
tehát egészen természetesen adódott, hogy orvosi működésem
első éveiben, eltekintve a véletlen és nem egészen rendszere-
sen keresztülvitt pszichoterápiás gyógymódoktól, a hipnotikus
szuggesztió volt legfontosabb munkaeszközöm.

Evvel lemondtam ugyan a szervi idegbajok kezeléséről,
ami azonban úgy sem jelentett sokat. Egyrészt ezeknek az
állapotoknak a gyógyítása nem biztatott valami örvendetes
kilátással, másrészt a privát orvos városi praxisában az
ilyenfajta betegek kis száma eltűnik az idegesek tömegében,
akik azáltal is megsokszorozódnak, hogy gyógyulatlanul sza-
ladgálnak egyik orvostól a másikhoz. Egyébként is nagyon
csábító volt a hipnózissal való dolgozás. Először érezte az
ember, hogy nem áll tehetetlenül a betegséggel szemben és
a csodatevő híre is nagyon hízelgő volt. Csak később fedeztem
fel, hogy mik voltak az eljárás hiányai. Egyelőre csak két
dolog miatt panaszkodhattam. Először, hogy nem sikerült
minden beteget hipnotizálnom; másodszor, hogy nem tőlem
függött, hogy sikerül-e az egyes beteget olyan mély hipnó-
zisba ejtenem, mint ahogy az kívánatos lett volna. Avval a
szándékkal, hogy tökéletesítsem hipnózis-technikámat, 1889
nyarán Nancy-ba utaztam, ahol több hetet töltöttem. Meg-
hatva láttam az öreg Liébault-t, ahogy a munkásosztály sze-
gény asszonyaival és gyermekeivel dolgozott, tanuja voltam
Bernheim kórházi betegein végzett meglepő kísérleteinek és
ott kaptam a legerősebb benyomásokat arról, hogy vannak
hatalmas lelki folyamatok, melyek az ember tudata számára
mégis rejtve maradnak. Tanulás céljából rávettem egyik bete-
gemet, hogy utánam jöjjön Nancy-ba. Ezt az előkelő, zseniá-
lisan tehetséges hisztérikát azért bízták rám, mert már nem

14

tudtak vele mit kezdeni. Hipnotikus befolyással emberi élet-
módot tettem lehetővé számára és mindig újból ki tudtam
emelni nyomorúságos állapotából. Hogy bizonyos idő mulva
mindig visszaesett előbbi állapotába, akkori tudatlanságomban
annak tulajdonítottam, hogy hipnózisa sosem érte el azt a fo-
kot ami már amnéziával és szomnambulizmussal járt volna.
Bernheim több ízben próbálkozott vele, de ő sem ért el többet.
Őszintén megvallotta, hogy szuggesztió által csak kórházi
betegeinél ért el nagy terápiás sikereket, a magánpraxisban
soha. Sok élvezetes beszélgetést folytattam vele és végül el-
vállaltam, hogy németre fordítom két művét a szuggesztióról
és annak gyógyhatásairól.

Az 1886–1891 közötti időszakban keveset dolgoztam tudo-
mányosan és alig is írtam valamit. El voltam foglalva azzal,
hogy új hivatásomba beleéljem magam, hogy biztosítsam
anyagi lehetőségeimet magam és gyorsan növekvő családom
számára. 1891-ben jelent meg első munkám a gyermekek agy-
bénulásairól, amit barátom és asszisztensemmel, Rie Oszkár
dr.-ral együtt írtunk. Ugyanebben az évben felkértek, hogy
egy orvosi lexikonban tárgyaljam az afázia elméletét, amely
akkoriban teljesen a Wernicke–Lichtheim-féle lokalizatori-
kus szempontok uralma alatt állott. Egy rövid kritikus és
spekulatív dolgozat, „Zur Auffassung der Aphasie“, lett fára-
dozásom gyümölcse. Most azonban arról kell beszámolnom,
hogyan történt, hogy újból a tudományos kutatás lett életem
legfontosabb érdeklődési köre.