24

III.

Várakozásom bevált, megszabadultam a hipnózistól, de
a technika megváltoztatásával a katartikus munka is más
képet kapott. A hipnózis eltakarta azon erők játékát, melyek
nek leleplezése és megértése az elmélet biztos alapjává lett.

Hogyan történhetett az, hogy a betegek külső és belső
élményeikből annyit elfelejtettek, és mégis vissza tudtak rá
juk emlékezni, ha a leírt technikát alkalmaztam? Erre a kér-
désre a megfigyelés kimerítő választ adott. Az elfelejtett dol-
gok mindig valami módon kínosak, ijesztőek, fájdalmasak,
vagy szégyenteljesek voltak azokhoz a követelményekhez
viszonyítva, melyeket az egyén önmagával szemben támasz-
tott. Önkéntelenül felmerült a gondolat: éppen ezért kellett
őket elfelejtenie, azaz tudatából kiszorítania. Hogy újból
tudatossá váljanak, valamit le kellett a betegben küzdenem,
ami benne ellenkezett, meg kellett magam erőltetnem, hogy
erre rászorítsam, rákényszerítsem. Az orvostól követelt erő-
kifejtés a különböző esetekben különböző nagy volt, egyenes
arányban nőtt az emlékanyag súlyával. Az orvos erő-
kifejtése volt nyilvánvalóan a beteg ellenállásának a mér-
téke. Most már csak szavakba kellett öntenem azt, amit
magam is éreztem és máris az elfojtás elméletének birtoká-
ban voltam.

A kóros folyamatot ezek után könnyen rekonstruálhat-
tam. Hogy a legegyszerűbb példánál maradjunk, fellépett a
lelki életben egy bizonyos törekvés, mely egyéb hatalmas
törekvésekkel ellentétbe jutott. Az ily módon előálló lelki
válság (konfliktus) várakozásunk szerint úgy folyhat le, hogy
a két dinamikus mennyiség, nevezzük őket: ösztönnek és
ellenállásnak, egy darabig a tudat teljes részvételével küzd
egymással, amíg csak az ellenállás az ösztönt végleg el nem
utasítja és törekvésétől az energiamegszállást el nem

25

vonja. Ez volna a normális elinté-
zés. A neurózisnál azonban
még ismeretlen okokból máskép intéződött el a konfliktus.
Az én úgyszólván már az első összeütközésnél visszavonult a
visszatetsző ösztönvágytól, elzárta számára a tudathoz és a
közvetlen motorikus levezetéshez való utat, az ösztönvágy
azonban ennek ellenére megtartotta teljes energiamegszállá-
sát. Ezt a folyamatot neveztem elfojtásnak; ez egészen új
volt, ehhez hasonlót eddig még nem ismertek fel a lelki élet-
ben. Nyilvánvalóan egy elsődleges elhárító mechanizmus,
szökési kísérlethez hasonlítható előfutárja az ítélkezés útján
való későbbi elintézésmódnak. Az elfojtás első mozzanatának
további következményei voltak. Először is az ennek állandó
erőkifejtéssel, az ellenmegszállással, kellett védekeznie a min-
dig készenlétben álló elfojtott rezdület nyomásával szemben,
ennélfogva elszegényedett; másrészt az elfojtott tartalom,
mely immár tudattalanná vált, kerülő utakat teremthetett ma-
gának, hogy ezeken át levezetéshez és pótkielégüléshez juthas-
son; ily módon eredménytelen lett az elfojtó szándék. A konver-
ziós hisztériánál ez a kerülő út a test beidegzéséhez vezetett. Az
elfojtott rezdület valamely ponton keresztül tört és tüneteket
hozott létre. A tünetek tehát megalkuvás eredményei, habár
pótkielégülések, mégis az én ellenállásai által eltorzítva és
céljuktól eltérítve.

Az elfojtásról szóló tan a neurózisok megértésének alap-
pillére lett. A gyógyítás feladatát most már máskép kellett
megfogalmaznom. Célja többé nem a hamis utakra tévedt
indulat „lereagáltatása“, hanem az elfojtások leleplezése és
a kritikával való felcserélése lett, mely a valamikor vissza-
utasított lelki tartalom elfogadásához, vagy elvetéséhez veze-
tett. Az új helyzettel számolva, ezt a vizsgálati és gyógyító-
eljárást már nem katarzisnek, hanem pszichoanalízisnek
(lélekelemzés) neveztem.

A pszichoanalitikus elméletnek az elfojtás mintegy köz-
pontja, a pszichoanalitikus tan összes részei összefüggnek
vele. Itt azonban még egy polémikus megjegyzést kell ten-
nem. Janet véleménye szerint a hiszterika egy szerencsétlen
teremtés, aki szervi gyengesége folytán nem tudja összefogni
lelki folyamatait. Ezért lelke széthasadt és tudata megszűkült.
A pszichoanalitikai kutatások eredményei azonban azt mu-
tatják, hogy ezek a jelenségek dinamikus tényezők, u. m. a

26

lelki válság és a végbement elfojtás, következményei. Azt
hiszem ez a különbség elég mélyen járó és véget vethet annak
a mindig ismétlődő szóbeszédnek, hogy mindaz, ami a pszi-
choanalízisben érték, tulajdonképpen Janet gondolataiból
származik. A mondottak alapján az olvasó tisztán láthatja,
hogy a pszichoanalízis Janet leleteitől történetileg teljesen
független és tartalmilag is eltér tőlük, sőt messze túlmegy
rajtuk. Janet munkáiból sohasem indultak volna ki azok a
következtetések, amik a pszichoanalízist oly fontossá tették
a szellemtudományok számára és amik feléje fordították az
általános érdeklődést. Janet iránt mindig tisztelettel voltam,
mert felfedezései igen nagy részben Breuer-éivel találkoztak,
melyek ugyan korábbi keletűek, de később kerültek nyilvá-
nosságra. Amikor azonban a pszichoanalízis Franciaország-
ban is vita tárgya lett, Janet nem viselkedett szépen, kevés
szaktudást mutatott és ízléstelen érveket használt. Szemem-
ben végül is teljesen leleplezte magát és művét is elértektelenítette
azzal, hogy azt hirdette, hogy amikor ő „tudattalan“
lelki folyamatokról beszélt, nem gondolt vele semmit, ez nem
volt egyéb, csupán „une façon de parler“.
A pszichoanalízist azonban a kóros elfojtások tanulmá-
nyozása és egyéb még felemíltendő jelenségek arra kénysze-
rítették, hogy a „tudattalan“ fogalmát komolyan vegye. Pszi-
choanalitikusan véve, a lélekben eleve minden tudattalan, a
tudat kvalitása később hozzájöhet vagy el is maradhat. Itt
persze összeütközésbe kerülünk a filozófusokkal, akik szerint
„tudatos“ és „lelki“ azonos fogalmak és akik fogadkoznak, hogy
olyan képtelenséget, mint amilyen a „tudattalan lelki“, el sem
tudnak képzelni. De nincs mit tenni, az ember vállat von és
túlteszi magát a filozófusok ellenszenvén. A filozófusok előtt
ismeretlen tapasztalatok révén, melyeket a betegeken tettünk,
tudomást szereztünk arról, milyen gyakori és hatalmas rez-
dületek vannak, amelyekről mitsem tudunk és amelyeket ép
úgy fel kell derítenünk, mint a külvilág egyéb tényeit. Ez a
tapasztalat, nem engedett nekünk választást. Azzal is lehetett
érvelni, hogy végeredményben csak saját lelki világunkkal
tettük most ugyanazt, amit másokéval mindig is megtettünk.
Hiszen másokban is felvettünk lelki folyamatokat, holott nincs
róluk közvetlen tudomásunk, csak cselekedetekből és megnyil-
vánulásokból találhattuk ki őket. Már pedig ami a másikra

27

nézve helytálló, az érvényes a saját személyünkre is. Tovább
is vihetnénk ezt az érvelést, de akkor arra a következtetésre
jutnánk, hogy a számunkra rejtett ténykedéseink egy másik
tudathoz tartoznak. Ezzel egy olyan tudat feltevése előtt áll
nánk, amelyről nem tudunk semmit, ami szóval egy tudatta
lan tudat volna, ez pedig semmivel sem előnyösebb, mintha
elfogadjuk a tudattalan lelkiséget. Ha viszont más filozófu
sokkal együtt azt mondanánk, hogy vegyük ugyan tekintetbe
a kóros folyamatokat, csak ne nevezzük az ezek alapjául szol
gáló aktusokat pszichikusoknak, hanem pszichoidoknak, ak
kor a köztünk levő véleménykülönbség meddő szóvita lesz,
aminek végén mégis csak célszerűbb a „tudattalan lelki“
kifejezésének megtartása. Az a kérdés, hogy ez a tudattalan
voltaképpen micsoda, semmivel sem bölcsebb vagy kilátáso
sabb, mint a másik, a korábbi, hogy mi a tudat.

Jóval nehezebb röviden összefoglalni, hogy hogyan jutott
a pszichoanalízis ahhoz, hogy az általa elfogadott tudattalant
még tovább tagolja, ketté ossza a tudatelőttesre és a tulajdon
képpeni tudattalanra. Elég annyi, hogy jogosnak tűnt a köz
vetlen tapasztalatból származó elméletnek olyan feltevések
kel való kiegészítése, melyek ámbár az anyag feldolgozása
szempontjából célszerűek, olyan viszonylatokra vonatkoznak,
melyeket sohasem lehet közvetlenül megfigyelni. A régi tudo
mányokban sem szoktak másképpen eljárni. A tudattalannak
ez a felosztása avval a próbálkozással függ össze, hogy elkép
zeljük a lelki szerkezetet, mint több instanciából, vagy rend
szerből álló építményt, melyeknek egymáshoz való viszonyát
térbeli kifejezésekkel írjuk le, anélkül, azonban, hogy ezzel
kapcsolatot keresnénk a reális agyanatómiával. (Ez az u. – n.
topikus szempont.) Ezek és az ehhez hasonló elképzelések a
pszichoanalízis felépítményéhez tartoznak; ennek bármely
része károsodás vagy sajnálkozás nélkül feldolgozható vagy ki
cserélhető, mihelyt kitűnik, hogy nem helytálló. Marad még
elég mondanivaló arról, ami a tapasztalathoz közelebb áll.
Már említettem, hogy a neurózisok kiváltó okaira és alap
jaira irányuló kutatás mind gyakrabban vezetett az egyén
nemi rezdületei és a nemiséggel szemben való ellenállása kö
zötti összeütközésekhez. Mialatt a kóros helyzetek után kutat
tunk, melyekben a nemiség elfojtása megtörtént, és amelyek
ből a tünetek, mint az elfojtás pótképződményei származtak,

28

a betegnek mindkorábbi életébe kellett visszanyúlnunk, míg
végül a legelső gyermekévekhez érkeztünk. Kitűnt az, amit
költők és emberismerők mindig is állítottak, hogy ennek a
korai életszaknak benyomásai, ámbár többnyire feledésbe
merültek, kitörölhetetlen nyomokat hagytak az egyén fejlő-
désében, legkivált azonban, hogy ezek rakták le a későbbi
neurótikus megbetegedés alapját. De miután ezekben a gyer-
mekkori élményekben mindig nemi izgalmakról és a velük
szemben fellépő ellenhatásról volt szó, a gyermekkori nemi-
ség ténye előtt álltunk. Ez ismét új felfedezés volt és
az emberiség legerősebb előítéleteibe ütközött. A gyer-
mek legyen „ártatlan“, nemi vágyaktól érintetlen, az „érzéki-
ség“ démonával való küzdelem csak a pubertás viharos idejé-
ben zúduljon reá. Ha alkalomadtán a gyermekek nemi műkö-
déséből valamit mégis észre kellett venniök, akkor azt úgy
fogták fel, mint degeneráció vagy korai romlottság jelét
vagy a természet különös szeszélyét. A pszichoanalízis fel-
fedezései közül kevés talált olyan általános ellenkezésre, ke-
vés váltott ki akkora felháborodást, mint az a megállapítás,
hogy a nemi működés az élettel kezdődik és már a gyermek-
korban fontos jelenségekben nyilvánul meg. Pedig egyik
analitikus felfedezést sem lehet ily könnyen és ily tökélete-
sen igazolni.

Mielőtt tovább foglalkoznék a gyermekkori nemiséggel,
egy tévedésemről kell megemlékeznem, melybe egy ideig bele-
estem és mely az egész munkámra nézve majdnem végzetessé
vált. Az akkori technikai eljárásomat jellemző ösztökélés kö-
vetkeztében legtöbb betegem olyan gyermekkori jelenetekről
számolt be, melyek szerint egy felnőtt ember csábításának
estek áldozatul. Nőbetegeknél úgyszólván mindig az apa sze-
repelt mint csábító. Én elhittem ezeket a közléseket és azt
következtettem belőlük, hogy ezekben a kora gyermekkori
elcsábításokban megtaláltam a később fellépő neurózis gyöke-
rét. Egyes esetek, melyeknél ilyenfajta kapcsolatok apához,
bácsikhoz, vagy idősebb fivérekhez már a biztos emlékezés
éveihez tartoztak, megerősítettek ebben a hitemben. Aki
akkori hiszékenységemen fejét csóválná, azt ma már nem is
tudom egészen elítélni; de meg kell jegyeznem, hogy ez az az
időpont volt, amikor tudatosan lefogtam kritikámat, csak
azért, hogy a sok új dologgal szemben, amit naponta tapasz-

29

taltam, pártatlan és felvevőképes maradhassak. Mikor aztán
mégis rá kellett jönnöm, hogy ezek a csábítási jelenetek
sohasem történtek meg, hogy csak fantáziák, amiket betegeim
költöttek, amiket talán magam erőltettem reájuk, egy
ideig tanácstalan voltam. Bizalmam mind technikámban,
mind eredményeimben súlyosan megrendült; hiszen ezekhez
a jelenetekhez olyan technikai módszerrel jutottam, melyet
kifogástalannak tartottam, és tartalmuk félreismerhetetlen
kapcsolatot mutatott a tünetekkel, melyekből vizsgálataim
kiindultak. Mikor végre magamhoz tértem, tapasztalatomból
levontam azt a helyes következtetést, hogy az ideges tünetek
nem közvetlenül a valóságos élményekhez, hanem vágy
fantáziákhoz kapcsolódnak és hogy a neurózis számára a lelki
valóság többet jelent a tényleges valóságnál. Azt ma sem
hiszem, hogy én „szuggeráltam“ vagy rátukmáltam volna
betegeimre ezeket a csábítási fantáziákat. Itt találkoztam elő
ször az Oedipusz-komplexummal, mely később oly nagy jelentő
séget, nyert, de amelyet ebben a fantasztikus álruhában még
nem ismertem fel. A gyermekkori elcsábíttatások egyébként,
bár csekélyebb mértékben, megtartották kórokozó jelentősé
güket. De a csábítók többnyire idősebb gyermekek voltak.

Tévedésem tehát ugyanaz volt, mintha valaki a római
királyok legendás történetét Livius alapján történelmi való
ságnak venné és nem annak, ami, nyomorúságos és valószínű
leg nem mindig dicső korok és viszonyok takarójának. Ami
kor ez a tévedésem kiderült, megnyílt az út a gyermek nemi
életének tanulmányozásához. Az a helyzet állt elő, hogy a
pszichoanalízist egy másik tudományos területen is lehetett
alkalmazni és adataiból eddig ismeretlen biológiai folyama
tokra lehetett következtetni.

A nemi funkció tehát kezdettől fogva megvolt. Eleinte
a többi fontos életműködésre támaszkodott, később azután
függetlenítette magát tőlük; hosszú és bonyolult fejlődésen
kellett keresztülmennie, míg azzá vált, amit úgy ismerünk,
mint a felnőtt ember normális nemi életét. Eleinte egész
sor részlet-ösztön működéseként nyilvánult meg, melyek rész
ben a test erogén zónáival kapcsolatosak, részben ellenpárok
ként lépnek fel (szadizmus – mazochizmus, nézelődési ösz-
tön – mutogatási ösztön). Mindezek a részletösztönök egy
mástól függetlenül törekszenek az örömérzés megszerzésére

30

és tárgyukat többnyire a saját testen találják meg. Tehát
eleinte a nemi működésnek nincs központja és túlnyomóan
önszeretésen (autoerotizmus) alapszik. Később különféle ösz-
szegeződések jönnek létre; az első szerveződési fok az orális
komponens uralma alatt áll, utána következik egy anális-
szadisztikus fázis és csak a későbbi, harmadik fázis hozza meg
a nemi szervek elsőbbségét, ezzel lép a nemi működés a faj-
fenntartás szolgálatába. Némely, ezen végcél számára hasz-
nálhatatlan ösztönrész a fejlődés folyamán háttérbe szo-
rul, vagy másképpen használódik fel, ismét mások végül, cél-
juktól eltérítve, a genitális szervezet részévé válnak. A nemi
ösztönök energiáját, de csakis ezt, neveztem el libidónak. Fel
kellett tennem, hogy a libidó a leírt fejlődésmenetet nem
futja meg mindig hibátlanul. Némely részletösztön túl
nagy ereje, vagy túlkorai kielégülése a fejlődés útjának bizo-
nyos pontjaihoz rögzítheti a libidót. A libidó ezekhez a pon-
tokhoz igyekszik visszatérni egy későbbi elfojtás esetében
(regresszió). Ezeken a pontokon történik meg azután a libidó
áttörése tünet formájában. Később kitűnt az is, hogy a rög-
zítődési pont helye dönti el a neurózis választását, vagyis a
későbbi megbetegedés formáját.

A libidó organizálásával párhuzamosan folyik le a tárgy-
keresés alakulása, melynek a lelki életben igen nagy szerepe
van. Az önszeretés állapota utáni első szeretet-tárgy mindkét
nem számára az anya, kinek táplálékot adó mellét eleinte
valószínűleg meg sem tudtuk különböztetni önmagunktól.
Később, de még az első gyermekévekben, jön létre az Ödipusz-
komplexum helyzete, melyben a fiú nemi vágyai az anya
személye felé irányulnak, míg az apa, mint vetélytárs, ellen-
séges érzéseket vált ki belőle. Hasonló módon viselkedik a
kisleány is, az Ödipusz-komplexum minden változata és kö-
vetkezménye fontossá válik, a veleszületett biszexuális kon-
stitúció is beleszól és szaporítja az egyidejűleg fennálló törek-
vések számát.¹ Jó ideig tart, amíg a gyermek a nemi különb-
ség számát.

1935. A gyermekkori nemiségről való tapasztalatainkat a férfin
nyertük és az ezekből levezetett elméletet a fiúgyermek szempontjából
állítottuk fel. Természetes volt a várakozás, hogy a két nem között
teljes párhuzamosságot fogunk találni, az azonban nem következett
További vizsgálatok és meggondolások mélyen járó különbségeket
derítettek fel a nő és a férfi nemi fejlődése között. A kisleány számára

31

ségekkél tisztába jön; a nemi-
kutatásnak ebben a korszakában
tipikus szexuális elméleteket al-
kot, melyekben, saját testi
fejletlenségét véve alapul, össze-
keveri a helyeset a tévessel
és végül is nem sikerül megoldania
a nemi élet problémáit
(a szfinx talányát: hogy honnan
jönnek a gyerekek). A gyer-
mek első tárgyválasztása tehát
vérfertőzéses (incestuozus).
Az itt leírt egész fejlődés gyorsan
folyik le. Az ember nemi
életének legkülönösebb jellegzetessége
a kétszakaszosság;
a két szakaszt szünet választja
el egymástól. A negyedik
és ötödik életévben éri el első
tetőpontját, azután elmúlik a
nemiség e korai virágzása, az
addig élénk törekvések elfojtód-
nak és beáll a pubertásig tartó
lappangási időszak,¹⁾ amely-
nek tartama alatt kifejlődik az
erkölcs, a szemérem és az
undor, mint megannyi reakciókép-
ződmény. A nemi fejlődés
kétszakaszossága az élőlények
közül egyedül az embernél
mutatkozik, talán ez a biológiai
alapja a neurózisra való haj-
lamosságnak. A serdülés idején
újból felélednek a korai gyer-
mekkor törekvései és tárgyválasztásai,
valamint az Ödipusz-
komplexum érzelmi kötöttségei
is. A serdülő kor nemi életé-
ben a korai gyermekkor vágyai
és a lappangási időszak gát-
lásai viaskodnak egymással. Még
a kora gyermekkori nemi
fejlődés tetőfokán kialakult
valamiféle genitális organizáció,
melyben azonban csak a férfi
nemiszervernek van szerepe,
a női genitale felfedezetlen
marad. (Ez az úgynevezett fal-
likus fok.) A nemek közti különbség
akkor még nem abban
áll, hogy hímnemű vagy nőnemű,
hanem: férfi nemiszervvel
bíró, vagy kasztrált. Az ebből
származó kasztrációs kom-
plexum rendkívül nagyjelentőségű
úgy a jellem, mint a neu-
rózis kialakulásának szempontjából.

Az ember nemi életére vonatkozó leleteimnek eme rövidre
szabott leírásában a megérthetőség kedvéért sok minden egy-
más mellé került, ami különböző időpontokban alakult ki, és

is az anya az első szerelmi tárgy, de ahhoz, hogy normális fejlődése
célját elérje, a nőnek nemcsak a szerelmi tárgyat kell megváltoztatnia,
hanem a vezető genitális zónát is. Ebből olyan nehézségek és gátlások
adódnak, melyek a férfinél elesnek.

¹⁾1935. A lappangási idő fiziológiás jelenség. Azonban a nemi élet
teljes szünetelését csak azokban a kultúrákban találjuk meg, amelyek
tervszerűen elnyomják a gyermekkor nemiségét. A legtöbb primitív
népnél ez nincs így.

32

ami csak mint pótlás vagy helyreigazítás kerüli bele a „Drei
Abhandlungen zur Sexualtheorie“ című könyvemnek egy-
másra következő kiadásaiba. Remélem, sikerült érthetővé ten-
nem, hogy miben áll a nemiség fogalmának oly gyakran
hangsúlyozott és hibáztatott kiterjesztése. Ez a kiterjesztés
kettős: először is megszűnik a nemiség túlszoros kapcsolata
a nemiszervekkel és helyette úgy szerepel, mint egy általá-
nosabb, örömre törekvő testi működés, mely azonban csak
másodsorban lép a fajfenntartás szolgálatába. Másodszor a
nemi rezdületekhez soroztam mindazokat a csupán gyengéd
és baráti érzelmeket, amelyekre szóhasználatunk a sokértelmű
„szeretet“ (Liebe) szót használja. Úgy gondolom azonban,
hogy ez a kiterjesztés nem újítás, hanem helyreállítás; csak
feladtam egy fogalom célszerűtlen megszűkítését, amire
valamiképpen rávettek bennünket. A nemiség fogalmának
a nemi szervektől való függetlenítése azért is előnyös, mert
lehetővé teszi, hogy a gyermekek és a perverzek nemi működé-
sét ugyanazon szempontokból tárgyaljuk, mint a normális
felnőttekét; eddig az előbbit teljesen elhanyagolták, az utób-
bit elfogadták ugyan, de erkölcsi felháborodással és megértés
nélkül. A pszichoanalitikus felfogás alapján a legkülönösebb
és legvisszataszítóbb perverziók érthetővé válnak, mint olyan
részletösztönök megnyilvánulásai, melyek a genitális primá-
tustól elvonatkozván, önállóan törekszenek kielégülni csak-
úgy, mint a libidófejlődés őskorában. Közülük a legfontosabb
a homoszexualitás, alig nevezhető perverziónak. Egyszerűen
visszavezethető az alkati kétneműségre és a fallikus primátus
továbbhatására; pszichoanalízis által mindenkinél kimutat-
ható valamelyes homoszexuális tárgyválasztás. Ha a gyer-
meket „polimorf perverz“-nek neveztük, úgy ez csak a szok-
ványos kifejezésmód megtartása volt, de semmiképpen sem
erkölcsi értékelés. Ilyen értékítéletek általában távol állanak
a pszichoanalízistől.

A másik állítólagos kiterjesztés tekintetében a pszicho-
analitikus kutatásra utalhatunk, amely azt mutatja, hogy az
összes gyengéd érzelmi rezdületek eredetileg teljes értékű
nemi törekvések voltak, melyek csak később váltak „céljuk-
ban gátolt“, vagy „átszellemített“ (szublimált) törekvésekké.
A nemi ösztönök eme befolyásolhatóságán és elterelhetőségén
alapszik különféle kulturális munkára való felhasználható-
ságuk, melyekhez jelentősen hozzá is járultak.

33

Eleinte a felnőttek analíziséből nyertük mindazt a meg-
lepő tapasztalatot, melynek alapján a gyermek nemi életéről
képet alkottunk. Ez a kép később, körülbelül 1908 óta, a gyer-
mekek egyenes megfigyelése által összes részleteiben és tel
jes mértékben igazolódott. Valóban oly könnyű meggyőződni
a gyermekek rendszeres nemi működéséről, hogy csak csodál
kozhatunk azon, hogyan tudták az emberek véghezvinni
azt, hogy ezeket a tényeket észre ne vegyék és hogy oly soká
fenn tudták tartani a nemiség nélküli gyermekkorról szóló
vágyfantáziát. Ez feltétlenül összefügg a legtöbb felnőttnek
a saját gyermekkorára vonatkozó amnéziájával.

3 Sigmund Freud: Önéletrajz.