63

UTÓIRAT (1935).

Pótlás az „Önéletrajzhoz“.

Az „Önéletrajz“-gyűjtemény kiadója tudtommal nem
vette tervbe, hogy valamelyikük bizonyos idő mulva foly-
tatódni fog. Lehetséges, hogy ez most először történik meg.
Erre a vállalkozásra amerikai kiadóm ama kívánsága adott
alkalmat, hogy ezt a kis írást közönségének új kiadásban mu-
tassa be. Először 1927-ben jelent meg Amerikában Brentanonál
„An Autobiographical Study“ címen, de ügyetlen módon egy
másik dolgozattal együtt, melynek címe (The Problem of Lay
Analysis) eltakarta. Ezen a munkán két téma vonul végig,
az egyik az én életsorsom, a másik a pszichoanalízis története.
Ez a kettő szoros összefüggésben van egymással. Az „Önélet-
rajz“ mutatja, hogyan lett a lélekelemzés életem tartalma és
abból a jogos feltevésből indul ki, hogy semmi, ami szemé-
lyemhez fűződik, nem érdekes, a tudományhoz való viszonyo-
mon kívül. Röviddel az „Önéletrajz“ megírása előtt úgy lát-
szott, hogy életem egy rosszindulatú betegség megismétlődése
által hamarosan véget ér; de a sebész művészete 1923-ban meg-
mentett. Élet- és munkaképes maradtam, habár többé soha
sem egészen panaszmentes. Azóta, több mint 10 éve, folytatom
analitikus praxisomat és irodalmilag is dolgoztam, amit a
„Gesammelte Schriften“ tizenkét kötete (Int. Psychoanaly-
tischer Verlag, Wien) bizonyít. De magam is lényeges különb-
séget érzek a korábbiakhoz képest. Olyan szálak, melyek fej-
lődésemben egymásba fonódtak, oldódni kezdtek, később szer-
zett érdeklődések háttérbe szorultak és újból előtérbe léptek
a régiek, az eredetiek. Bár ebben az utolsó évtizedben még sok
fontos analitikus munkát végeztem, pl. a szorongás problémá-
jának revízióját, a „Hemmung, Symptom und Angst“ című

64

1926-ban megjelent munkámban, vagy a szexuális fetisizmus
tisztázását 1927-ben; valójában mégis azt kell mondanom,
hogy a két ösztönfajta (Eros és halálösztön) bevezetése és a
lelki személyiségnek én-, fölöttes én- és ösztön-énre való
szétbontása óta (1923-ban) nem szolgáltattam többé döntő
jelentőségű írásokat a pszichoanalízisnek és, hogy amit ké-
sőbb írtam, akár el is maradhatott volna, vagy előbb-utóbb
más is megírta volna. Ez összefügg egy bennem végbement
változással, nevezhetjük regresszív fejlődésnek. A természet-
tudományokon, orvostanon és ideggyógyászaton keresztül
vivő, egy életen át tartó kerülőút után érdeklődésem vissza-
tért azokhoz a kulturális problémákhoz, melyek valamikor
a még alig gondolkodó ifjút lekötötték. Még a pszichoanaliti-
kus munka tetőpontján, 1912-ben, a „Totem és Tabu“-ban meg-
kíséreltem az újonnan nyert analitikus belátásokat a vallás
és erkölcsiség eredetének kikutatására felhasználni. Két ké-
sőbbi dolgozat „Die Zukunft einer Illusion“ 1927 és „Das
Unbehagen in der Kultur“ 1930, tovább folytatták munkám-
nak ezen irányzatát. Mind világosabbá vált előttem, hogy az
emberiség történetében lejátszódó eseményekben, valamint
abban a kölcsönhatásban, amelyet egyrészt az emberi termé-
szet és a kultúrfejlődés, másrészt az őskori élmények lecsapó-
dásai, ezek közül elsősorban a vallás, gyakoroltak egymásra,
tulajdonképp csak az én, az ösztön-én és a felettes-én ugyan-
azon dinamikus konfliktusai tükröződnek, melyeket a lélek-
elemzés az egyes embernél tanulmányoz, tehát ugyanazon
folyamatoknak egy tágabb színpadon való megismétlései.
A „Zukunft einer Illusion“-ban a vallást túlnyomóan negatív
módon értékeltem; később találtam meg az igazságnak meg-
felelőbb formulát; e szerint: a vallás hatalma mindenképpen
igazság-tartalmán alapszik, de ez az igazság nem tárgyi, ha-
nem történelmi.
Ezek a lélekelemzésből kiinduló, de azon messze túlmenő
tanulmányok a közönségnél talán szívesebb fogadtatásra ta-
láltak, mint maga a lélekelemzés. Ennek bizonyára megvolt
a maga része abban a rövidéletű illúzióban, hogy azokhoz
a szerzőkhöz tartozom, kikre egy nagy nemzet, mint amilyen
a német, hajlandó felfigyelni. 1929-ben történt, hogy Thomas
Mann, a német nép egyik leghivatottabb szószólója, tartalmas
és jóakaratú mondataival helyet adott nekem a modern szel-

65

lemtörténetben. Kevéssel ezután Anna leányomat a Frankfurt
a/M.-i városházán ünnepelték, amikor ott megjelent, hogy a
nekem adományozott 1930-as Goethe-díjat nevemben átvegye.
Ez volt polgári életem tetőpontja; röviddel ezután hazánk
összeszűkült és a nemzet nem akar már tudni rólunk.

Itt már megengedhetem magamnak, hogy önéletrajzi
közléseimet lezárjam. Ami egyéb személyi viszonyaimat, küz-
delmeimet, csalódásaimat és sikereimet illeti, a nyilvánosság-
nak nincs joga ezekről többet megtudni. Én úgyis néhány
írásomban – „Traumdeutung“, „Alltagsleben“ – nyíltabb és
őszintébb voltam, mint általában azok, akik életüket a jelen-
és utókor számára leírják. Kevés köszönetet kaptam érte;
tapasztalataim után senkinek sem tanácsolnám, hogy ebben
kövessen.

Még néhány szót a lélekelemzés sorsáról ebben az utolsó
évtizedben! Nem kétséges immár, hogy fenn fog maradni, be-
bizonyította élet- és fejlődésképességét úgy is mint tudo-
mányág, úgy is mint gyógymód. Követőink száma, kik a
Nemzetközi Pszichoanalitikus Egyesületben (I. P. V.) tömö-
rültek, lényegesen megszaporodott, a régebbi csoportok, úgy
mint Bécs, Berlin, Budapest, London, Hollandia, Svájc, nyo-
mán újak létesültek. Párisban, Kalkuttában, Japánban kettő
is, több az Egyesült Államokban, végül egy Jeruzsálemben,
Dél-Afrikában és kettő Skandináviában. Ezek a helyicsopor-
tok saját eszközeikkel tartanak fenn máris tanintézeteket,
melyekben a lélekelemzés tanítása egységes tanterv szerint
folyik és rendelőintézeteket, melyekben tapasztalt analitiku-
sok és tanítványok a rászorulóknak ingyen kezelést nyujta-
nak, illetve igyekeznek ilyen intézményeket felállítani. Az
I. P. V. tagjai minden második évben kongresszusokon talál-
koznak, melyeken tudományos előadásokat tartanak és a szer-
vezkedés kérdései felett döntenek. A XIII. ilyen kongresszus,
amelyen én már nem vehettem részt, 1934-ben volt Luzern-
ben. Tagjaink törekvései a közös érdeklődésből különböző
irányokban futnak szét. Egy részük a lélektani ismeretek
tisztázására és kimélyítésére fekteti a fősúlyt, míg mások a
belgyógyászat és az elmekórtan felé keresik az összefüggése-
ket. Gyakorlati szempontból az analitikusok egy része arra
törekszik, hogy elismertessék a lélekelemzést az egyetemekkel
és így keresztülvigyék felvételét az orvosi tantervbe, míg

66

mások beérik avval, hogy ezeken az intézményeken kívül ma-
radjanak és nem hajlandók aláértékelni a lélekelemzés peda-
gógiai jelentőségét az orvosival szemben. Időről-időre mindig
megtörténik, hogy egy-egy analitikus munkatársunk elszige-
telődik azon fáradozása folytán, hogy egyetlen pszichoanali-
tikus igazságot vagy szempontot a többi rovására érvénye-
sítsen. Az egész azonban komoly, magas színvonalú tudomá-
nyos munkának örvendetes benyomását kelti.