ADLER ÉS JUNG
 

Irta: Prof. Sigmund Freud.
 

Két elszakadási mozgalomról kivánok megemlékezni, melyek a pszichoanalizis
követői között zajlottak le. Az a csalódás, melyet nekem okoztak, elkerülhető lett
volna, ha az analitikus kezelésben állóknál szokásos folyamatokra jobban ügyeltem
volna. Nagyon jól tudtam ugyanis, hogy a kellemetlen analitikus igazságokhoz való
első közeledésnél az analizált meneküléshez folyamodhat, mindig is állítottam, hogy
a páciens minden belátását feltartóztathatják elfojtásai (illetőleg az azok által
fenntartott ellenállások) úgy, hogy az analizishez való viszonyában nem jut túl egy
bizonyos ponton. Am azt mégsem vártam, hogy valaki, ki az analizist bizonyos
mélységig megértette, a belátásairól ismét lemondhat, azokat elveszítheti. És mégis
a betegeken tett mindennapi tapasztalat azt mutatja, hogy az analitikus felisme-
rések teljes visszautasítása bármely mélyebb rétegből bekövetkezhet, amelyben külö-
nösen erős ellenállás mutatkozik; ha az ilyen betegnél fáradságos munkával elértük,
hogy az analitikus ismeret egyes darabjait felfogta és saját tulajdonaként bánik
velük, mégis azt tapasztalhatjuk, hogy a legközelebbi ellenállás uralma alatt min-
 

41
 

Freud: Adler és Jung.
 

dent, amit addig magáévá tett, elhajít és úgy védekezik, mint ahogyan legszebb
újoncnapjaiban. Meg kellett tanulnom, hogy ez a pszichoanalitikusokkal épen úgy
megeshet, mint az analizisben lévő betegekkel.
 

Nem könnyű és egyáltalán nem irigylésreméltó feladat e két leszakadási
mozgalom történetét megírni, mert ehhez egyrészről hiányoznak nálam az erős sze-
mélyi indítékok, köszönetet sem vártam és nem is vagyok olyan mértékben
bosszúravágyó, hogy ez hajtana; másrészről tudom, hogy ezzel a kevés belátással
biró ellenfelek támadásainak tenném ki magam és az analizis ellenségeinek azt a
forrón óhajtott színjátékot nyujtom, hogyan marakodnak a pszichoanalitikusok
egymás közt." Oly sokszor kellett magamat legyőznöm, hogy az analizisen kívül-
álló ellenfelekkel harcba ne szálljak és most mégis kényszerítve érzem magam,
hogy felvegyem a harcot a korábbi hívekkel, vagy olyanokkal, akik még most is
analitikus számba szeretnének menni; a hallgatás kényelmesség vagy gyávaság
volna és többet ártana az ügynek, mint a meglévő ártalmak nyilt feltárása. Aki
nyomon követett már más tudományos mozgalmakat, tudja, hogy egészen analóg
zavarok és egyenetlenségek másutt is elő szoktak fordulni. Legfeljebb talán másutt
gondosabban eltitkolják ezeket: a pszichoanalizis, amely sok konvencionális esz-
ményt tagad meg, ezekben a dolgokban is őszintébb.
 

Egy másik bajosan hozzáférhető nehézség abban rejlik, hogy nem kerülhetem
el egészen a két ellentábor analitikus megvilágitását. Az analizis azonban nem al-
kalmas polemikus használatra, mert ez teljességgel feltételezi, az analizált bele-
egyezését és a felérendelt és alárendelt szituációját. Aki tehát polemizáló szándék-
kal fog analizisbe, el kell készülnie arra, hogy az analizált a maga részéről ellene
fordítja az analizist, és hogy a vita olyan pontig jut el, amelyben teljesen kizárt,
hogy egy pártatlan harmadikat meg tudjunk gyözni. Ezért az analizis alkalmazását
a legkisebb mértékre fogom csökkenteni és ezzel együtt az ellenfeleimmel szembeni
indiszkréciót, agressziót is. Ezen felül pedig kijelentem, hogy erre az eszközre nem
alapozok tudományos kritikát. Nem a visszautasítandó tanok igazságbéli tartalmával
foglalkozom most, s nem kísérlem meg azoknak a megcáfolását sem. Ez a pszichoana-
lizis területén működő más hivatott munkások számára marad fenntartva és részben
már meg is történt. En csupán azt akarom megmutatni, hogy ezek a tanok meg-
tagadják és milyen pontokon az analizis alaptételeit és azért nem sorozhatók
a pszichoanalizis neve alá. Az analizist tehát arra használom, hogy érthetővé te-
gyem: miképen kelekezhettek analitikusoknál ezek az analizistöl való eltérések.
Minden esetre az elszakadási pontokon tisztán kritikus megjegyzésekkel meg kell
védenem a pszichoanalizis jogos igazságát.
 

A pszichoanalizis legközvetlenebb feladatának a neurózisok megmagyarázását
tekintette, kiinduló pontjává az ellenállás és az indulatáttétel két tényét tette és
ezekről az amnéziát, mint harmadik tényt is figyelembe véve az elfojtásnak,
a neurózis ösztönerőinek és tudattalannak elméleteiben adott számot. A pszicho-
analizis sohse tartott igényt arra, hogy az emberi lelkiélet maradéknélküli elméletét
adja, csupán azt kívánta, hogy megállapításait a más úton szerzett ismereteink ki-
egészítésére és korrekturájára használják fel. Alfred Adler elmélete messzire túl-
megy ezen a célon: az emberek viselkedését és jellemét ugyanazzal a fogással
akarja megérttetni, mint a neurotikus és pszichotikus megbetegedéseket; ez az elmélet
a valóságban és minden más területen megfelelőbb, mint éppen a neurózisén, me-
lyet keletkezése történetének motivumai következtében még mindig előtérbe állít.
Adler Alfredot sok esztendőn át volt alkalmam tanulmányozni és sohsem tagad-
tam, hogy jelentő,s különösen spekulativ hajlandóságú koponya. Az üldöztetések"
 

42
 

Freud: Adler és Jung.
 

próbájául, melyeket megállapításai szerint tölem kellett elszenvednie, fel kell hoz-
nom, hogy az egyesület alapítása után reá bíztam a bécsi csoport vezetését. Csak
valamennyi tag sürgető felszólítására voltam hajlandó a tudományos megbeszélések
elnöki tisztjét ismét felvenni. Amikor különösen a tudattalan-anyag értékelésében
tanusított csekély tehetsége előttem nyilvánvaló lett, azt vártam tőle, hogy ő lesz.
az, aki majd a pszichoanalizisnek a pszichológiával és az ösztönfolyamatok biológiai
alapjaival való összefüggését felfedi, amire a szervi fogyatékosságról írt értékes ta-
nulmánya bizonyos mértékben fel is jogosított. Valami hasonlót valóban alkotott is,
ám mûve úgy sikerült, hogy a saját zsargonjában beszéljek mintha, als ob:
annak bizonyítékául szolgálna, hogy a pszichoanalizisnek semmiben sincs igaza és a
szexuális ösztönerök jelentőségét csak a neurotikusok előadásával szemben tanusított
hiszékenysége következtében vallja. Munkájának személyes motivumairól a nyilvá-
nosság előtt beszélhetek, mert a bécsi csoport tagjainak kisebb köre elött ő maga
jelentette ki: „Azt hiszi talán, hogy olyan nagy élvezet számomra életem végéig a
maga árnyékában állani?" Nos, én nem találok semmi kivetnivalót abban, ha egy
fiatalabb ember nyiltan vallja azt a becsvágyát, melyről anélkül is gyanítani lehetne,
hogy munkájának egyik hajtórugója. Ám még az ilyen motivum uralma alatt is el
kellene tudni kerülni azt, hogy az ember ne váljék azzá, amit az angolok finom tár-
sadalmi tapintatukkal,,unfair"-nek hívnak, amire azonban a németben csak sokkal.
gorombább szó áll rendelkezésre. Míly kevéssé sikerült ez Adlernak, ezt kicsi-
nyes gonoszkodásainak sokasága mutatja, melyek műveit eltorzítják és a féktelen
prioritás-éhség jelci, melyeket bennük elárul. A. bécsi pszichoanalitikus egyesületben
egyszer egyenesen azt hallottuk, hogy magának követeli a ,,neurózisok egysége"
nézőpontjának és azok,,dinamikus felfogásának" prioritását. Ez nagy meglepetés
volt számomra, aki mindig azt hittem, hogy ezt a két elvet én képviseltem, még
mielőtt Adle rt megismertem volna.
 

Adlernek ez a térhódító követelménye olyan következménnyel is járt,
melyet a pszichoanalizisre nézve jótékony hatásúnak tekinthetünk. Midőn a kiegyen-
lithetetlen tudományos ellentétek kipattanása után Adlert a Zentralblatt szerkesz-
tőségből való kilépésre késztettem, otthagyta az egyesületet is és új társaságot
alapított, amely először a „Szabad Pszichoanalizis Egyesülete“ ízléses címével illette
magát. Csakhogy a kívülálló emberek, akik távol állnak az analizistöl, nyilván ép.
oly kevéssé képesek két analitikus nézetei közti különbséget értékelni, mint ahogy
mi curópaiak nem ismerjük fel a nüanszokat, melyek két kinai arcát egymástól
megkülönböztetik. A „szabad" pszichoanalizis a hivatalos“, „orthodox" árnyékában
maradt és ennek függelékeként kezelték. Ekkor tette meg Adler azt a hálára
kötelező lépést, hogy megszakított minden összeköttetést a pszichoanalizissel és tanát
,,Individuálpszichológia" néven elkülönítette. Olyan sok hely van Isten szabad ege
alatt és bizonnyal jogos, hogy bárki, aki tud, szabadon nyüzsögjön alatta. Nem kí-
vánatos azonban, hogy emberek egy fedél alatt éljenek, ha már nem értik meg és
nem is képesek elviselni egymást. Adler individuálpszichológiája most egyike
annak a sok pszichológiai iránynak, melyek a pszichoanalizissel szemben állanak és
amelynek további fejlődése kívül esik érdeklődése körén.
 

Az adleri elmélet eleitől fogva rendszer" volt, amit a pszichoanalizis min-
dig is gondosan került. Kiváló példája egyben annak a,,másodlagos megmunkálás"-
nak, amelyet pl. az éber gondolkodás végez az álomanyagon. Az álomanyagot ez
esetben a pszichoanalitikus tanulmányok újonnan nyert anyaga helyettesíti, melyet
Adler mindvégig az Én szempontjából fog meg, az Enre illő kategóriák közé sorol,
lefordít, alkalmaz és szakasztott úgy, mint az az álomképzésnél
 

tör-
 

43
 

Freud: Adler és Jung.
 

ténik
félreért. Az adleri tant valójában sokkal inkább jellemzi az, amit tagad,
mint az, amit állít. Ennek megfelelően három nagyon is különböző értékű elemből
áll, az En-pszichológia helyes adalékaiból, az analitikus tények fölösleges, de
megengedhető átfordításaiból az új zsargonra és végül utóbbiak kicsavarásaiból
és elferditéseiből, ha nem felelnek meg az Én feltételeinek. A pszichoanalizis az
első fajta elemeket sohasem ismerte félre, noha nem tanusitott irántuk különös fi-
gyelmet. Sokkal nagyobb érdeke volt annak a megmutatása, hogy minden En-törek-
véshez libidinózus tényezők keverednek. Az adleri tan ennek ellentétét emeli ki, a
libidinózus ösztönrezdületek egoisztikus járulékát. Ez megfogható haszon volna, ha
Adler ezt a megállapítását nem arra használná fel, hogy minden alkalommal meg-
tagadja a libidinózus rezdületeket az Én-ösztön komponensek javára. Elmélete ez-
által azt teszi, amit minden betegünk és tudatos gondolkodásunk egyáltalában tesz,
nevezetesen amint azt Jones a tudattalan motivumok elfedésére alkalmazva
elnevezte racionalizál. Adler annyira következetes ebben, hogy a férfinak
azt a szándékát, hogy a nő előtt úrnak mutatkozzék, fenn legyen, a nemi aktus
legerősebb rúgójául tiszteli. Nem tudom, hogy ezeket a szörnyűségeket irásaiban is
vallotta-e.
 

--
 

A pszichoanalizis már korán felismerte, hogy minden neurotikus tünet élet-
lehetőségét egy kompromisszumnak köszönheti. Ezért valamiképpen meg kell felel-
nie az elfojtást irányító En követelményeinek is, előnyt kell nyújtania, meg kell
engednie valami hasznos alkalmaztatást, különben ugyanaz a sors érné, mint magát
az eredeti elhárított ösztönrezdületet. A,,betegségi haszon" -,,Krankheitsgewinn"
terminusa számol ezzel a tényállással. Jogosult volna még, hogy az Én elsődleges
hasznát, melynek már a tünet keletkezésekor mutatkoznia kell, megkülönböztessük
a,,másodlagos" részlettől, mely ehez, az En másféle szándékaira támaszkodva
csatlakozik, hogy a tünet továbbra is fennállhasson. Az is régen ismert volt az
analizisben, hogy ennek a betegségi haszonnak az elvonása vagy valamely reális
változás útján történt megszünése a tünet gyógyulásának egyik mechanizmusát teszi
ki. Ezekre a könnyen megállapítható és fáradtság nélkül belátható vonatkozásokra
esik az adleri tanban a hangsúly, miközben teljesen eltekint afölött, hogy az En
számtalan alkalommal szükségből erényt csinál, azáltal, hogy a legkevésbé kívánt,
ráerőszakolt tünetet a velejáró haszon miatt eltüri, mint amikor pl. a félelmet
,,biztosíték".eszközül (Sicherung) fogadja el. Az Én eközben a cirkuszi dumer-
auguszt nevetséges szerepét játssza, aki taglejtéseivel meg akarja győzni a nézőket
afelöl, hogy a menazsériában minden változás az ö kommandójára történik. Azon-
ban csak a nézők legfiatalabbjai adnak néki hitelt.
 

Az adleri tan második alkatrészéért a pszichoanalizisnek, mint saját tu-
lajdonáért helyt kell állania. Nem is más ez, mint a pszichoanalitikus felismerés,
melyet a szerző tíz esztendős együttmunkálkodása alatt minden hozzáférhető forrás-
ból merített, azután a nomenklatura megváltoztatásával saját tulajdonává pecsételt.
En magam is jobb kifejezésnek tartom pl. a biztosíték"-ot (Sicherung). mint az
általam használt védekezési rendszabály"-t (Schutzmassregel), de nem találok
benne új értelmet, Ugyanígy az adleri állításokból egy halom régismert vonás tünne
elő, ha a,,koholt, fiktiv, fikció" szavak helyébe ismét a régi fantáziált" és „fan-
tázia" kifejezéseket tennők. A pszichoanalizis még akkor is hangsúlyozná ezeket az
azonosságokat, ha a szerző nem vett volna részt hosszú éveken át a közös munkában.
 

Az adleri tan harmadik része, a kényelmetlen analitikus tények ki-
csavarása és eltorzítása azt tartalmazza, ami a mostani individuálpszichológiát
végérvényesen elválasztja az analizistöl. Adler rendszerének vezető gondolata
 

44
 

Freud: Adler és Jung.
 

úgy hangzik ugyanis, hogy az egyén önfenntartási szándéka,,,hatalmi törekvése" az,
ami férfias tiltakozás" formájában életvonalában, jellemképződésében és neurózi-
sában dominánsan megnyilatkozik. Ez a férfias tiltakozás, ez az adleri motor, nem.
más azonban, mint a lélektani mechanizmusától elszakadt elfojtás, amely azonfelül
szexualizálódott is, ami rosszul vág össze a nemiség szerepének a lelkiéletből való
fennenhirdetettt kiűzésével. A férfias tiltakozás minden bizonnyal megvan, ám a
lelki történés motorjává való szerkesztésénél a megfigyelés csak az ugródeszka
szerepét játszhatta, melyet az ember azért hagy el, hogy felemelkedjék. Vegyük csak.
az infantilis vágyakozás egyik alaphelyzetét, midőn a gyermek megfigyeli a fel-
nöttek közti nemi aktust. Ez esetben az analizis kideríti azoknál az egyéneknél,
kiknek élettörténete később az orvost foglalkoztatja, hogy abban a pillanatban két
rezdület hatalmasodik el a kiskorú nézőn. Az egyik, amennyiben fiú, hogy az aktiv
férfi helyére kerüljön, a másik, az ellenkező törekvés, hogy a szenvedő növel azo-
nosítsa magát. E két törekvés együttesen kimeríti a helyzetből adódó gyönyörlehető-
ségeket. Azonban csak az első sorolható a férfias tiltakozás körébe, amennyiben
ennek a fogalomnak egyáltalában értelmet tulajdonítunk. A második, melynek sor-
sával Adler nem törődik, vagy amelyet nem ismer, épen az, amelynek nagyobb
szerepe lesz a későbbi neurózisban. Adler annyira beléhelyezte magát az Én félté-
keny korlátoltságába, hogy csak azokkal az ösztönrezdületekkel számol, amelyeket.
az Én kellemesnek talál és támogat. Csakhogy a neurózisnak épen az az esete,
midőn ezek a rezdületek ellenszegülnek az Énnek, kívülesik Adler látókörén.
 

A pszichoanalizisnek az a visszautasíthatatlanná vált kísérlete, hogy a tan.
alapelvét a gyermek lelkivilágához kösse, Adler számára a megfigyelés realitásától
való legsúlyosabb eltéréseket és a legmélyebbremenő fogalmi zavarokat okozta..
Eközben pedig a „férfias" és nőies" biológiai, társadalmi és lélektani értelme re-
ménytelen keverékké olvadt. Lehetetlen és ezt a megfigyelés is visszautasítja
hogy a fiú- vagy leánygyerek életelvét a női nem eredendő kevésrebecsülésére ala-
pozhatja és azt a kívánságot választhatja vezérvonalául: egész férfi akarok lenni..
A gyermek eleinte nem sejti a nemi különbségek jelentőségét, inkább abból a fel-
tételezésből indul ki, hogy mindkét nemnek ugyanaz a (férfi) genitáléja van,
szexuális kutatásait nem a nemi különbség problémájával kezdi és távol áll a nő
társadalmi alacsonyabbra értékelésétől. Vannak nők, akiknek a neurózisában nem
játszott szerepet az a vágy, hogy férfivá váljanak. Ami a férfias tiltakozásból meg-
állapítható, könnyen visszavezethető az ösi narcizmus kasztrációs fenyegetés okozta.
zavarára, illetőleg a szexuális tevékenység első akadályoztatásaira. Minden a neuro-
zisok pszichogenézise körül dúló harcnak végül is a gyermekkori neurózisok terü-
letén kell eldülnie. Egy kora gyermekkori neurózis gondos taglalása véget vet minden
tévedésnek a neurózisok kóroktanára és a nemi ösztönök szerepében való kételkedésre
vonatkozóan. Ezért kellett Adler-nak is Jung „A gyermeki lélek konfliktusui"
című munkájának kritikájában ahoz a fogáshoz folyamodnia, hogy az eset anya-
gát bizonyára az apa egyöntetűen irányította.
 

Nem időzöm tovább az adleri elmélet biológiai oldalánál és nem vizsgálom
hogy a kézzel fogható szervi fogyatékosságok, vagy azok szubjektív érzése
az ember nem tudhatja, melyik a kettő közül alkalmas igazából az adleri rend-
szer alappilléreit hordozni. Csupán annak a megjegyzésnek kérnék helyet, hogy ez.
esetben a neurózis az általános nyomorékság melléktünete volna, holott a megfigyelés
azt mutatja, hogy a rútak, torzalakúak, satnyák, nyomorékok nyomasztóan nagy:
sokasága elmulasztja, hogy testi hibáira neurózis kifejlesztésével reagáljon. Mellő-
zöm az érdekes közlést is, mely a fogyatékosságot a gyermeki érzésbe helyezi. Ez
 

45
 

Freud: Adler és Jung.
 

csak azt mutatná meg, milyen álöltözetben tér vissza az infantilizmusnak az ana-
lizisben erősen hangsúlyozott momentuma az individuálpszichológiában. Ellenben
kötelességemnek érzem kiemelni, mennyire szélnek ereszti Adler a pszichoana-
lizis összes pszichológiai eredményeit. A tudattalan az,.Ideges jellem"-ben, mint
valami lélektani különlegesség felbukkan ugyan, de a rendszerhez való minden vo-
natkozása nélkül. Adler később következetesen kijelentette, hogy számára mind-
egy, vajjon tudatos, vagy tudattalan-e valamely képzet. Az elfojtással szemben
Adler már elejétől fogva nem mutatott megértést. A bécsi egyesület egyik elő-
adásáról tartott referátumában ez áll (1911 február): „Egy eset kapcsán arra mu-
tattak rá, hogy a beteg libidóját, amely ellen különben is állandóan biztosítani igye-
kezett magát, sem el nem fojtotta, sem..."
..." Csakhamar ezután egy bécsi vitában
így nyilatkozott: „Ha azt kérdik, honnan jön az elfojtás, azt a választ kapják: a
kultúrából. Ám ha erre azt kérdik, honnan jön a kultúra, azt felelik: az elfojtásból.
Láthatják tehát, hogy ez csak a szavak játéka." Annak az éleselméjűségnek, mely-
lyel Adler ..Ideges jellem".ének védelmi művészetét leleplezte, egy kis töredéke is
elég lett volna számára ahoz, hogy a kiutat ebből a rabulisztikus érvelésből meg-
mutassa. Nincs más emögött, mint az, hogy a kultura az előző nemzedék elfojtási
teljesítményein nyugszik és minden újabb nemzedéknek feladatául tétetett, hogy
ugyanazon elfojtások keresztülvitelével tartsa fenn ezt a kultúrát. Hallottam egy
gyerekről, aki azt hitte, hogy ugratják és sirni kezdett, mert arra a kérdésére:
Honnan van a tojás? azt a feleletet kapta: a tyúkból, a következő kérdésre pedig:
Honnan van a tyúk? azt a felvilágosítást nyerte: a tojásból. És lám mégsem ját-
szottak a szavakkal, hanem igazat mondtak a gyereknek.
 

Epoly szegényes és tartalmatlan mindaz, amit Adler az álomról, a pszicho-
analizisnek erról a sibboleth-járól írt. Az álom eleinte a férfiasból a nöies vo-
nalra fordulást jelentette számára, ami nem mond mást, mint az álombéli vágytel-
jesülés tanának átfordítását a férfias tiltakozás" nyelvére. Később abban találta
meg az álom lényegét, hogy az ember tudattalanul megengedheti magának általa azt,
ami tudatosan tiltott. Adleré az a prioritás is, hogy összecserélte az álmot a latens
álomgondolatokkal, amelyen az ő elörenéző tendencia" felismerése nyugszik. Ebben
később Ma eder követte. Amellett könnyedén eltekint afölött, hogy minden álom
magyarázata, amely manifeszt megjelenésében semmi értehetőt sem jelent, ugyan-
annak az álomfejtésnek alkalmazásán alapul, melynek előfeltételeit és következte-
téseit vitatja. Az ellenállásról Adler annyit hoz fel, hogy a beteg érvényesülésére
szolgál az orvossal szemben. Ez minden bizonnyal helyes; ez annyit jelent, mint: az
ellenállás szolgálatában áll. Azonban azzal, hogy honnan származik és mi módon
történik, hogy e jelenségek a beteg szándékának rendelkezésére állanak, mint az
En számára érdektelen dologgal, nem foglalkozik tovább. A tünetek és jelen-
ségek részletmechanizmusait, a betegségek és kórtünetek sokszerűségének megoko-
lását egyáltalán nem méltatja figyelemre, mert hiszen minden azonos módon a
férfias tiltakozásnak, az önfenntartásnak, a személyiség emelésének áll szolgálatában.
A rendszer kész. Rendkívüli átmagyarázási munkába került, amellett nem hozott
egyetlen új megfigyelést sem. Ugy hiszem, megmutattam, hogy a pszichoanalizissel
semmi közössége sincsen.
 

Az életkép, amely az adleri rendszerből előtűnik, teljességében az aggresz-
sziós ösztönre van alapozva; nem jut benne hely a szeretet számára. Az ember el-
csodálkozik, hogyan találhatott az ilyen vigasztalan világszemlélet egyáltalán figye-
lemre; ám nem szabad elfelednünk, hogy a nemi szükségletének igája alatt gör-
nyedő emberiség kész mindent elfogadni, ha a ,,nemiség leküzdését" kínálják fel
csalétkül.
 

46
 

Freud: Adler és Jung.
 

Az Adler-féle elszakadási mozgalom az 1911-es weimari kongresszus előtt
zajlott le; ezen dátum után kezdődött a svájciaké. Első jelei különösen Riklin-
nek a svájci irodalomban megjelent egyes népszerű cikkei voltak, melyekből tehát
a külvilág hamarább tudta meg, mint a legközelebbi szaktársak, hogy a pszicho-
analizis egyes sajnálatraméltó, magát kompromittáló hibáit leküzdte. 1912-ben
Jung egy Amerikából írt levelében azzal büszkélkedett, hogy az ő pszichoanalitikai
módosítása sok egyén ellenállását küzdötte le, akik azelőtt tudni sem akartak az
analizisről. En erre azt feleltem, hogy ez nem dicsőség, és minél többet áldoz fel
a pszichoanalizis fáradtságosan megszerzett igazságaiból, annál inkább láthatja
majd az ellenállások eltünését. Az a módosítás, melynek bevezetésére a svájciak oly
büszkék voltak, ismét csak nem volt más, mint a szexuális momentum elméleti hát-
térbeszorítása. Megvallom, hogy én ezt a ,,haladást" legelejétől fogva az aktuálitás
követelményeihez való túlmesszire menő alkalmazkodásnak tartottam.
 

A két visszaforduló, a pszichoanalizistől eltörekvő mozgalom, melyeket most
itt össze kell hasonlítanom, abban is hasonlóságot mutatnak, hogy valami magas
nézőponton át, mintegy sub specie aeternitatis, kedvező előítéletért versengenek.
Adlernál a minden felismerés relativitása és az egyéniségnek a tudásanyagot
egyénien, művésziesen átalakító joga játssza ezt a szerepet; Jung az ifjúság kul-
túrtörténeti jogán ver riadót, hogy ledobjon minden olyan bilincset, melybe a zsar-
noki, nézeteiben megmerevedett öregség verné. Ezek az érvek szükségessé teszik,
hogy néhány elhárító szót hozzak fel ellenük. Felismeréseink relativitása olyan
meggondolás, amelyet bármely más tudománnyal éppenúgy szembe lehet szegezni,
mint a pszichoanalizissel. Ez a jelenkor ismert reakciós, a tudománnyal szemben
ellenséges áramlataiból származik és olyan fölény látszatát akarja igénybe venni,
amelyik nékünk nem jár ki. Egyikünk sem sejtheti, mi lesz az emberiség végső
ítélete elméleti fáradozásaink felöl. Vannak példáink arra, hogy a legközelebbi há-
rom nemzedék elutasítását a következő kiigazitotta és elismeréssé változtatta át.
Az egyes ember számára nincs más hátra, mint hogy tapasztalatra épített meggyő-
zödését minden erejével képviselje, miután a maga kritikai hangját gondosan és
ellenfelét bizonyos figyelemmel meghallgatta. Elégedjék meg az ember azzal, hogy
dolgát becsülettel végzi és ne tulajdonítson magának olyan bírói tisztet, amely a tá-
voljövő számára van fenntartva. A személy és önkény kihangsúlyozása tudományos
dolgokban rosszra vezet; ezzel nyilván el akarják vitatni, a pszichoanalizisnek tudo.
mány-értékét, amit az előző megjegyzés mindenesetre már le is csökkentett. Aki a
tudományos gondolkodást nagyra értékeli, inkább eszközök és módszerek után kutat,
hogy a személyes, művészi önkényt ott, ahol még túlnagy szerepet visz, lehetőleg
leszűkítse. Azonfelül itt az ideje, hogy ne feledjük el: a védekezés buzgalma nem
is helyénvaló. Adler ezeket az érveit nem is gondolja komolyan; csak arra szolgál-
nak, hogy az ellenfél ellen felhasználja azokat, de tiszteletben tartják saját elméleteit.
Ezek Adler híveit sem tartották vissza attól, hogy ne Messiásként ünnepeljék
öt, akinek megjelenésére a várakozó emberiséget annyi meg annyi előtte járó készi-
tette elő. A Messiás nyilvánvalóan nem is relatív többé.
 

A jungi ad captandam benevolentiam érv azon a tulságosan optimista
feltételezésen nyugszik, hogy az emberiség, a kultúra, a tudás haladása mindig
töretlen vonalon történt. Mintha sohasem lettek volna epigonok, reakciók és restau-
rációk minden forradalom után, nemzedékek, melyek hanyatlásukkal az előbbi gene-
rációk szerzeményeiről lemondtak. A tömeg álláspontjához való közeledés, egy nem-
szívesen vett újítás feladása eleve valószínűtlenné teszik, hogy a pszichoanalizisnek
Jung-féle korrektúrája felszabadító ifjúsági cselekedet nevére tarthatna igényt.
 

47
 

Freud: Adler és Jung.
 

Végezetül: nem a cselekvő éveinek száma dönt efölött, hanem az, hogy milyen maga
a tett.
 

A két itt tárgyalt mozgalom közül kétségkívül az adleri a jelentősebb; noha
gyökeresen téves, következetességével és összefüggésével mégis kitűnik. Es amin.
alapszik, az mégis csak az ösztöntan. Ezzel szemben a Jung-féle módosítás meg-
lazította a jelenségek összefüggéseit az ösztönélettel; azonfelül, mint azt kritikusai
(Abraham, Ferenczi, Jones) kiemelik, annyira zavaros, áttekinthetetlen,
és bonyolult, hogy nem könnyű állást foglalni vele szemben. Akárhol is nyulunk
hozzá, elő kell készülve lennünk annak a tudomásulvételére, hogy félreértettük és
nem tudja az ember, hogyan juthatna el annak igazi megértéséhez. Egészen saját-
ságos módon ö maga is igen ingadozó képet mutat; egyszer egész enyhe eltérés-
nek" mutatkozik,,amely nem éri meg azt a nagy hűhót, melyet miatta.
csapnak" (Jung.), majd meg új gyógyító küldetésnek, mellyel új korszak kez-
dödik a pszichoanalizis számára, söt: új világnézet valamennyi többi számára.
 

Annak hatása alatt, hogy mennyire nem lehet a Jung-féle irányzat egyes
magán és nyilvános kijelentéseit egymással összhangba hozni, azt kell kérdez-
nünk, mekkora szerepe van ebben a belső zavarosságnak és mekkora az őszinteség
hiányának. El kell azonban ismernünk, hogy az új tan képviselői nehéz helyzetben.
vannak. Olyan dolgokat támadnak most, melyeket azelőtt ök maguk védtek és pedig
nem új megfigyelések alapján, amelyekből okulhattak volna, hanem olyan átértelme-
zések folytán, amelyek most másként láttatják vélük a dolgokat, mint annak elötte.
Ezért nem akarják feladni a pszichoanalizissel való összefüggésüket, melynek kép-
viseletében ismerte meg öket a világ és inkább azt hirdetik, hogy maga a pszicho-
analizis változott meg. A müncheni kongresszuson kényszerítve éreztem magam,
hogy ezt a félhomályt eloszlassam és ezt azzal a kijelentésemmel tettem meg, misze-
rint a svájciak újításait nem ismerem el a tölem kiinduló pszichoanalizis folytatá-
sának és továbbfejleszztésének. Kívülálló kritikusok (mint Furtmüller) már
régen felismerték ezt a tényállást és Abraham joggal beszél arról, hogy Jung
teljesen visszavonulóban van a pszichoanalizistől. En magam természetesen kész-
séggel elismerem, hogy mindenkinek jogában áll azt gondolni és írni, amit akar,
ám nincs joga arra, hogy ezt másnak tüntesse fel, mint ami valójában.
 

Ahogyan az adleri kutatás a pszichoanalizisnek újat adott: az Én-pszicho-
lógia egy részét, ám ezt az ajándékot minden alapvető analitikus tan elvetésével
igen drágán akarta megfizettetni, hasonlóképen Jung és követői a pszichoanalizis
elleni harcukat egy olyan új szerzeményhez kapcsolták, melyet ök adtak nekünk.
Részleteiben követték ugyanis azt a folyamatot, (amelyben Pfister megelőzte
öket), hogyan használódik fel a szexuális képzeteknek a családi komplexusból és az
incesztuózus tárgyválasztásból származó anyaga az emberiség legmagasabb erkölcsi
és vallási érdekeinek ábrázolására, felderítették tehát az erotikus ösztönerők.
szublimálásának és azok már erotikusnak nem nevezhető törekvésekké való alakulá-
sának egyik jelentős esetét. Ez teljes összhangban állt a pszichoanalizisben rejlő vá-
rakozásokkal és kiválóan megfért volna azzal a felfogással, hogy az álomban és a
neurózisban úgy ezeknek, mint minden más szublimálásnak regresszív feloldása
láthatóvá válik. Amde a világ felháborodottan kiáltott volna fel: szexualizálták az
erkölcsöt és a vallást! Ez egyszer nem kerülhetem el, hogy ne ,,finálisan" gondolkoz-
zam és fel ne tételezzem, hogy a felfedezők nem érezték magukat eléggé rátermett-
nek, hogy e felháborodás-rohamot kiállják. Talán ez a felháborodás önön keblük-
ben is tombolni kezdett. Sok svájci teológiai előélete ép oly kevéssé közömbös a pszi-
choanalizissel szemben tanusított állásfoglalásra, akár Adler szocialista elő-
 

48
 

Freud: Adler és Jung.
 

élete lélektanának kifejlődésére nézve. Az embernek Mark Twain híres története
jut eszébe órájáról és csodálkozása, mellyel ezt a történetet befejezi: „And he used
to wonder what became of all the unsuccessful tinkers, and gunsmiths, and shoemakers,
and blacksmiths; but nobody could ever tell him."
 

Egy hasonlattal kívánok élni. Tegyük fel, hogy valamelyik társaságban egy fel-
kapaszkodott egyén él, aki ösnemesi, de másvidéki családból való származásával
kérkedik. Ám egyszer csak rábizonyítják, hogy szülei valahol a közelben élnek és
igen egyszerű emberek. Már most csak egyetlen eszköz áll rendelkezésére, hogy
kimagyarázza magát és ehez nyul. Szüleit meg nem tagadhatja többé, ellenben
azt állítja, hogy ös-nemesek, csak leszegényedtek és valamelyik készséges hívatal-
nál igazolást szerez a számukra nemesi származásukról. Ugy gondolom, hasonlóan
kellett a svájciaknak is viselkedniök. Ha az erkölcsöt és a vallást nem szabad szexua-
lizálni, hanem az elejétől fogva valami,,magasabb" dolog, azonban a családi és Ŏdi-
pusz komplexusból való származásukkal mégsem lehet visszautasítani, úgy csak
egyetlen kiút marad hátra: ezek a komplexusok maguk sem jelenthetik eleitől fogva
azt, amit mondani látszanak, hanem azzal a magasabb,,a nagogikus" (Silbe-
rer elnevezése szerint) értelemmel bírnak, amellyel az erkölcs és a vallásos misz-
tika elvont gondolatmenetébe alkalmazhatóan beleilleszkedtek.
 

'
 

Ezek után arra várok, hogy ismét hallani fogom: az új-zürichi tan tartalmát
és szándékát félreértettem. Am eleve óvást emelek az ellen, hogy a felfogásommal
szembenálló ellenmondásokat, melyek ennek az iskolának közleményeiből származ-
nak, helyettük az én rovásomra írják. Semmi más úton nem tudom a Jung-féle
újítások összességét a magam számára érthetővé tenni, vagy összefüggésükben fel-
fogni. Jung nak a pszichoanalizisen véghezvitt minden változtatása abból a szán.
dékból sugárzik szét, hogy elmellőzze azt, ami a családi komplexusban megbotrán-
koztató, nehogy ezekkel a megbotránkoztató dolgokkal ismét találkoznia kelljen az
erkölcsben és a vallásban. A szexuális libidót nála elvont fogalom helyettesíti, amely-
röl bátran állíthatjuk, hogy úgy bölcsek, mint balgák számára titokzatos és meg-
foghatatlan marad. Az Ödipusz komplexust csak „szimbolikusan“ értették, az anya
az elérhetetlent jelentette benne, melyről a kultúrfejlődés érdekében le kell mondani;
az apa, akit az Ödipusz mitoszban megölnek, csupán „belső" apa. akitől fel kell
magunkat szabadítani, hogy önállóak lehessünk. A szexuális képzetanyag más ré-
szei már az idő folyamán bizonyára hasonló átértelmezésen mennek majd át. Az
En számára visszás (ichwidrig) erotikus törekvések és az Én-törekvések közti kon-
fliktus helyébe az életfeladat" és a lelki tehetetlenség" konfliktusa lépett; az ide-
ges bűntudatnak megfelel a szemrehányás, melyet az egyén azért tesz magának,
mert életfeladatának nem felel meg. Uj, valláserkölcsi rendszer keletkezett így,
amelynek, épúgy, mint az adlerinek, az analizis tényleges eredményeit át kel-
lett értelmeznie, el kellett torzítania, vagy mellőznic. A valóságban a világtörténés
szimfóniájából néhány magasabb hangot kifogtak és ismét süket fülekkel mentek
el az öserejű ösztönmelódia mellett.
 

Hogy e rendszer mellett megmaradhassanak, szükségessé vált, hogy a meg-
figyeléstől és a pszichoanalizis technikájától teljesen elforduljanak. A dicső ügyért.
égő lelkesedés alkalmilag lehetővé tette a tudományos logika lebecsülését is, mint
amikor pl. Jung az Ödipusz komplexust nem találja elég specifikusnak" a neuró-
zisok kóroktanában és ezt a specificitást a tehetetlenségnek, vagyis az élő és
élettelen természet egyik legáltalánosabb tulajdonságának tulajdonítja. Ezzel kap-
csolatosan meg kell jegyeznünk, hogy az „Ödipusz komplexus" csak tartalmat jelöl,
amelyben az egyén lelki erői mérezkednek, ő maga azonban nem erő, mint a,,lelki
 

4
 

49
 

Freud: Adler és Jung.
 

tehetetlenség". Az egyes ember vizsgálata arra az eredményre vezetett és mindig
újból is arra fog vezetni, hogy a szexuális komplexusok eredeti értelmükben élnek
benne. Ezért szorították háttérbe az egyén vizsgálatát és ezt az etnográfiából vett
támpontok megítélésével helyettesítették. Minden egyénnél a korai gyermekkorban
van az ember leginkább kitéve annak, hogy az átértelmezett komplexusok eredeti,
leplezetlen értelmébe ütközik. Ezért vált terápiájuk előírásává, hogy a mult ezen
részénél minél rövidebb ideig időzzünk és a hangsúlyt inkább aktuális konfliktushoz
való visszatérésére tegyük, amiben azonban korántsem a véletlen és a személyes,
hanem az általános, nevezetesen az életfeladatok be nem töltése az, ami lényeges.
Am mi úgy tudjuk, hogy a neurotikus aktuális konfliktusa csak úgy érthető és old-
ható meg, ha visszavezetjük a beteget megelőző élményeire, ha azon az úton hala-
dunk, melyen libidója megbetegedése közben haladt.
 

Milyenné alakult az új-zürichi gyógymód ilyen tendenciák hatására,
mondhatom egyik betegem közlése nyomán, akinek ezt önmagán kellett végigtapasz-
talnia. Semmi tekintettel nem voltak a multra és az áttételre. Ha utóbbit érinteni
akartam, tisztára csak libidószimbólumnak értelmezték. Erkölcsi tanításaik nagyon
szépek voltak és híven követtem is őket, ám nem jutottam egy lépéssel sem előre. Ez
számomra még kellemetlenebb volt, mint az orvosnak, de hát mit tehettem róla?
Ahelyett, hogy analitikusan megszabadított volna, minden óra újabb hatalmas köve-
telményeket támasztott, melyeknek teljesítéséhez neurózisom leküzdését kötötték,
mint pl. belső koncentráció, introverzió útján, vallásos elmélyülés, új szerető odaadás-
sal teli társasélet feleségemmel, stb. Csaknem meghaladta az erömet, hiszen az egész
bensöm gyökeres átváltoztatására irányult. Szegény bünösként hagytam el az ana-
lizist, mélyen megtörve és legjobb szándékokkal, egyúttal azonban a legnagyobb
elcsüggedtségben. Amit ajánlottak, azt minden pap tanácsolhatta volna. Ám honnan
vegyem hozzá az erőt?" A beteg közölte ugyan, hogy úgy hallotta, először a mult és
az áttétel analizise kerül sorra, ám azt felelték, hogy abból már elege volt. Minthogy
nem segített rajta többet, jogosultnak látszik a következtetés, hogy az analizis első
fajtájából nem kapott eleget. Semmiesetre sem használt többet a kezelés-
nek az a következő része, mely nem tarthat többé igényt a pszichoanalizis nevére.
Csodálatos, miért volt a svájciaknak szükségük a Bécsen át vezető hosszú varga.
betüre ahoz, hogy az oly közelfekvő Bernbe jussanak, ahol Dubois erkölcsi bátorí-
tással, kíméletesebb módon gyógyítja a neurózisokat. (Ismerem azokat a meggon-
dolásokat, amelyek a beteg kijelentése felhasználásának útjában állnak és ezért
nyomatékosan állíthatom, hogy tudósítóm éppenannyira megbízható, mint ítélőképes
egyéniség. Informált, anélkül, hogy felszólítottam volna rá és most felhasználom
közlését, anélkül, hogy beleegyezését kérném, mert nem ismerhetem el semmi pszi-
choanalitikus technikának azt a jogát, hogy a diszkréció védelmét igényelheti a maga
számára). Az új irány teljes szakítása a pszichoanalizissel az elfojtás kezelésében,
amely Jung írásaiban alig talál már megemlítésre, épúgy teljes beigazolást
nyer
 

el-
 

mint az az álom félreismerésében, melyet, mint Adler, lemondva az álom-
pszichológiáról, összecserél a latens álomgondolatokkal, továbbá abban, hogy el-
veszti megértését a tudattalannal szemben. Röviden: minden ponton, melyre én a
pszichoanalizis lényegét tettem. Amikor azt halljuk Jung tól, hogy az incesztus-
komplexus csak szimbólikus, ám a valóságban nem létezik, hogy a
vadember sem vágyakozik vén banyák után, hanem inkább a szép és fiatal nőket
kedveli, az ember szinte kísértésbe esik, hogy feltételezze: a,,szimbólikus" és a „va-
lóságban nem létező" nem más, mint amit a pszichoanalizis, megnyilatkozásaira
és kórokozó hatásaira való tekintettel,,tudattalanul létezőnek" nevez, hogy ilymó-
don vessen véget a látszólagos ellenmondásnak.
 

50
 

Freud: Adler és Jung.
 

Ha szem előtt tartjuk, hogy az álom a feldolgozott latens álomgondolatokon
felül még más valami is, nincs mit csodálkoznunk azon, hogy a betegek azokról
a dolgokról álmodnak, amelyekkel a kezelés alatt megtöltik a fejüket, akár „életfel-
adatról van szó, akár „,fenn és lenn" helyzetről. Persze az analizált álmai éppen úgy
irányíthatók, mint ahogyan az álmot kísérleti ingerekkel is befolyásolni lehet. Az
álomban előforduló anyagnak egy részét meg lehet határozni; az álom lényegén és
mechanizmusán ez semmit sem változtat. Azt sem hiszem, hogy az úgynevezett „,bio-
grafikus álmok" analizisen kivül is előfordulnának. Ellenben, ha kezelés előtti álmo-
kat analizálunk, vagy ha azt figyeljük, mit füz hozzá az álmodó a kezelés folyamán ka-
pott utalásokhoz, vagy ha elkerülhetjük, hogy eféle feladatok elé állítsuk, meggyőződ-
hetünk arról, mennyire távol esik az álomtól, hogy éppen csak az éle feladatok meg-
oldásához nyujtson kísérleteket. Az álom csupán egyik formája a gondolkodásnak. En-
nek a formának a megértését sohasem érhetjük el az álomgondolatok tartalmából,
ahoz csak az álommunka méltatása vezet.
 

Nem nehéz a Jung-féle félreértéseket és a pszichoanalizistől való eltéréseket
megcáfolni. Minden szabályszerüen véghezvitt analizis, különösképen pedig minden
gyermekanalizis megerősíti azokat a meggyőzödéseket, melyeken a pszichoanalizis
elmélete nyugszik és visszautasítja az adleri és jungi rendszer átértelmezéseit.
Jung megvilágosodásának ideje elött maga is elvégzett és leközölt egy ilyen gyer-
mekanalizist; idő kérdése, mikor értelmezi át Adlernek errevonatkozó kifejezése
szerint,,a tények egy másik egységes irányításával."
 

Az a felfogás, mely szerint „magasabb" gondolatok szexuális ábrázolása az
álomban és neurózisban nem jelentene mást, mint archaikus kifejezésmódot, termé-
szetesen összeegyeztethetetlen annak a tényével, hogy ezek a szexuális komplexusok
a neurózisban azon libidómennyiségek hordozójának bizonyultak, melyek a reális
élettől vonattak el. Ha csak szexuális zsargonról volna szó, ez nem változtathatná
meg a libidó ökonómiáját. Jung ezt a,,Darstellung der psychoanalytischen Theorie"
című munkájában még maga is elismeri és terápiás feladatként ezen komplexusok
libidóelvonását tüzi ki. Ez azonban eltanácsolással és szublimálásra szorítással sohse
sikerül, csupán azáltal, ha mélyrehatóan foglalkozunk velük és teljes terjedelmükben
tudatosítjuk. A realitás első darabja, mellyel a betegnek számolnia kell, éppen a saját
betegsége. Ha az orvos azon fáradozik, hogy ettől megóvja, az csak arra mutat,
hogy nem képes a beteget ellenállásai leküzdéséhez hozzásegíteni, vagy pedig arra,
hogy maga is írtózik az ilyen munka eredményétől.
 

Befejezésül még azt szeretném mondani, hogy Jung az ő pszichoanalitikai
,,módosításával" a hirhedt Lichtenberg.féle kés párját alkotta meg.. Megvál-
toztatta a nyelét és új pengét tett belé; most azért, mert ugyanaz a védjegy van
rávésve, bigyjük el, hogy az eszköz azonos az előbbivel.
 

Remélem, megmutattam, hogy az új tan, mely a pszichoanalizist helyettesíteni
szeretné, ép ellenkezőleg, annak teljes feladását és a töle való elszakadást jelenti.
Egyesek talán aggódnak majd, hogy ez az elszakadás a pszichoanalizis sorsára
nézve végzetesebb lesz, mint bármely más, mert olyan személyektől indul ki, akik
nagy szerepet játszottak a mozgalomban és sokban előmozdították. Én nem osztom
ezt az aggodalmat.
 

Az emberek addig erősek, amíg erős eszmét képviselnek és tehetetlenné válnak,
ha ellenszegülnek. A pszichoanalizis elviseli ezt a veszteséget és új híveket szerez
ezek helyett. Azzal a kívánsággal zárom: adjon a sors mindenkinek kellemes uta-
zást, akinek kellemetlenné vált a pszichoanalizis alvilágában való tartózkodás. A
többieknek engedtessék meg, hogy munkájukat a mélyben háborítlanul beteljesítsék.
 

51