3

KELL-E HÁBORU?

Albert Einstein és Sigmund Freud levélváltása.

A kultúrfejlődés évtízezredes folyamata sok mindenben módosította az
ember ősi ösztönvilágának megnyilatkozásait. A gátlástalan örömkeresés, a tekin-
tetnélküli önzés, az ősi, fékezhetetlen indulatok törvényszabta mederbe szorítva,
megnyirbálva illeszkednek a közösség fennmaradásához szükséges keretek közé.
Törvények, szokások, vallások, erkölcsök őrzik a civilizáció vasketrecét. Az emberi-
ség derülátó gondolkodói már többször elérkezettnek, vagy közeli jövőben eljöven-
dőnek hirdették a tökéletes összhang, az örök béke korszakát. És egyszerre csak,
valami külső gazdasági ingadozás hatására felkeveredik az emberi lélek betemet-
tettnek hitt szakadéka, feltámadnak a kisértetek: az elintézettnek hitt romboló
ösztönök, ősi borzalmában szakad a világra a pusztítás szelleme: a háború.
Az emberszerető gondolkodók régesrégtől fogva értetlenül állottak ezzel a
jelenséggel szemben, mely ellentmondott az emberiségről alkotott naív, vagy ra-
cionális elképzeléseiknek. Mások, a világgyűlölők, vagy akiknek számára a háború
közvetlen, vagy közvetett hasznot jelentett, az emberi természet eredendő és ki-
törülhetetlen tartozéka gyanánt hirdették a háborús hajlamot. A társadalomtudo-
mány kutatói elsősorban a materiális szempontokra irányítják figyelmüket, el-
feledkezve a háborút feltételező lelki készségről. Az emberiségnek egy rétege azon-
ban, mely úgy látja, hogy a háború mai formájában nem oldhat meg többé
csoportok közti konfliktuusokat és a nagy többségnek csak kárára lehet, a háborús
veszély gyakorlati elhárításán fáradozik.

Ennek a célnak érdekében folytatta le az alább közölt levelezést az élet-
telen világ és az emberi lélek eddig ismeretlen területeinek két zseniális feltárója,
Einstein és Freud. Einstein a Népszövetség egyik Párisban székelő bizottságának,
az Institut International de Coopération Intellectuelle-nek kezdeményezésére for-
dult Freud-hoz a napjainkban legaktuálisabbá érett kérdéssel: elkerülhető-e a
háború. A fizikus a munkaterületéből nyert tapasztalatok analógiájára tisztának és
világosnak látja a kérdést. Nem a tudós, hanem az emberbarát, az elfogulatlan
szellemi ember hangja csendül ki a levélből. Freud, aki egy életen át kísérte figye-
lemmel az emberi szenvedélyek fékezhetetlen sokaságát – legalább is a jelenre nézve
– nem túlságosan bizakodó. A rombolás szelleme, a halálösztön az embernek
immanens tulajdonsága és megnyilatkozásra törekszik. Azonban a kultúrfejlődés
folyamata, mely az ösztönöket fokozatosan alárendeli az értelem és az erkölcs
uralmának, lassanként úgy át fogja alakítani az emberi lelket, hogy konstitucio-
nálisan pacifistává válik.

*

Albert Einstein levele:

Kedves Freud Úr!

A Népszövetség és a Szellemi Együttműködés Nemzetközi Intézete meg-
bízott, hogy valamely tetszésem szerinti személyiséggel nyilvános eszmecserét
folytassak egy szabadon választott témáról. Örülök, hogy ezáltal alkalmam nyílik
arra, hogy megbeszéljem Önnel a civilizáció jelenlegi helyzetének legsulyosabb
kérdését: van-e mód az emberiség felől a háború végzetét elhárítani? Ma már
úgyszólván mindenki elismeri, hogy a technika haladása következtében az egész

4

civilizált emberiségnek létkérdése ez – mégis meghiusult minden eddigi meg-
oldási kísérlet.

Azt hiszem, hogy azok is, akik e problémával gyakorlatilag és hivatás-
szerűen foglalkoznak, tehetetlenségük tudatában szívesen hallgatják meg azoknak
véleményét, kik tudományos működésük által az életet bizonyos távlatban látják.
Ami engem illet, gondolataim megszokott irányra nem nyujt bepillantást az
emberi érzelem és akarat mélységeibe; így hát csak arra szorítkozhatom, hogy
e kérdést szántszándékkal és külsőleges megoldásokat elintézzem. Ez talán alkal-
mat fog adni Önnek arra, hogy problémánkat zavartalanul tárgyalhassa az
emberi ösztönélet mély ismeretének alapján. Vannak a békének olyan akadályai,
melyeket a lélektanban járatlan ember csak sejthet, de összefüggéseik teljességé-
ben meg nem ismerhet. Bízom benne, hogy rá tud mutatni oly nevelési eszközökre,
melyeknek segítségével ezeket az akadályokat mintegy politikamentesen távolíthat-
juk el.

Minthogy nemzeti indulatoktól mentes vagyok, a probléma szervezési részét
egyszerűnek látom: az államok egy törvényhozó és bírói testületet létesítenek,
melynek feladata az esetleges államközi konfliktusokat rendezni. Kötelezik magukat,
hogy a testület törvényeit elismerik, minden vitás kérdést elébe terjesztenek, hatá-
rozatainak alávetik magukat és minden rendszabályt, melyet a bíróság szükségesnek
lát, megvalósítanak.

De íme, itt már egy nehézségre bukkanok: egy bíróság végeredményben
mégis csak emberi intézmény és a jogon kívüli befolyásnak annál tágabb tere
van nála, minél kevesebb független hatalma van határozatainak keresztülvitelére.
Számolni kell azzal, hogy jog és hatalom nem választható el egymástól. Egy jogi
szerv ítéletei annál jobban közelítik meg azon közösség igazságérzményét, mely-
nek nevében és érdekében ítélkezik, minél több hatalmi eszközzel biztosítják az
igazságeszmény teljes tiszteletbentartását. Egyelőre azonban még igen messze
vagyunk egy olyan államfeletti szervezettől, mely az említett bíróságnak tekintélyt
kölcsönözhetne és rákényszeríthetné mindenkire a bíróság akaratát. Nyilvánvaló
tehát: a nemzetközi biztonsághoz csak úgy juthatunk el, ha az összes államok
cselekvési szabadságuk, illetőleg szuverénitásuk egy részéről lemondanak.

Az utolsó évtizedben több ilyenirányú kísérletet láttunk, de mind teljes
sikertelenségbe fulladt. Ez mindenkit meggyőzhet arról, hogy hatalmas pszicho-
lógiai erők szegülnek a vázolt terv megvalósítása ellen. Az ellenállásnak némely
központját jól ismerjük. Az egyes államok uralkodó rétegeinek hatalomvágya nem
tűri, hogy a fenségjogokat korlátozzák. Ezt a „politikai hatalomvágyat“ gyakran
egy másik rétegnek anyagi és gazdasági hatalomvágya korlátozza. Itt arra a min-
den népben megtalálható kicsi, de elszánt, szociális meggondolások számára hozzá-
férhetetlen embercsoportra gondolok, melynek számára a háború, a fegyvergyártás
és a fegyverkereskedelem csak eszköz arra, hogy személyes előnyeit és személyes
hatalmát gyarapítsa.

Ez a megállapítás azonban csak egy lépés az összefüggések megismerése
felé, mert rögtön fölmerül a következő kérdés: miképen lehetséges, hogy az emlí-
tett kisebbség érdekeinek szolgálatába tudja állítani a nép nagy tömegeit, mely
egy háború által csak szenvedéseit és veszteségeit növelheti? (Ha a nép tömegeiről
beszélek, nem zárom ki a katonákat sem, kiknek számára a háború hivatás és
kik abban a meggyőződésben élnek, hogy népük magasabbrendű érdekeit védik
és néha a támadást tartják a legjobb védekezésnek.) A legközelebbi fekvő válasz
ez: az uralkodó osztálynak ama kisebbsége kezében tartja az iskolát, a sajtót és
többnyire a vallásos szervezeteket is és így módjában áll a nagy tömegeket tehe-
tetlen eszközként felhasználni és a nép érzéseit tetszése szerint irányítani.

5

De még ez a felelet sem meríti ki az összefüggések teljességét. Tovább kell
kérdeznünk: hogyan lehetséges közéleti befolyásolással a tömegek lelkesedését
az őrjöngésig és az önfeláldozásig fokozni? Erre csak azt felelhetjük, hogy az
emberekben él a bosszú és a megsemmisítés vágya. Normális időkben el van rejtve
a pusztító akarat és csak egyes beteg lelkekben mutatkozik meg; de sohasem nehéz
a tömegekben felébreszteni, megnyilatkoztatni ezt az ösztönt és az őrületig fokozni.
Ez problémánknak legmélyebb gyökere és itt tátong a szakadék, melyet csak az
emberi ösztönök nagy ismerője világíthat meg.

Még egy utolsó kérdést kell felvetnem: van-e lehetőség arra, hogy az
emberek lelki fejlődésének helyes irányításával megnöveljük az ellenállást a
bosszú és a pusztítás őrületével szemben? Nem elsősorban az úgynevezett művelet-
leneket sodorja magával a tömegszuggesztió. Az én élettapasztalataim után ítélve
épen az úgynevezett „intelligencia“ hajlamos az ilyen végzetes befolyásoltatásra,
mert nem közvetlenül az élményből meríti meggyőződéseit, hanem sokat ad a
nyomtatott papírra.

Csak egyet szeretnék még mondani: eddig kizárólag az államok közötti
háborúról, az úgynevezett nemzetközi konfliktusról beszéltem. Tudom azonban,
hogy az emberi aggresszivitás más formában és más feltételek között is megnyilat-
kozik – régente a vallási, ma pedig a szociális polgárháborúban, a kisebbségek
üldözésében, stb. Mégis azt hiszem helyes, hogy az emberi közösségek legféktele-
nebb és ezért legkifejezőbb, legvégzetesebb összeütközését emelem ki, mert itt
lehet talán legjobban megmutatni, miképen kerülhető el a háborús viszály.

Tudom azt is, hogy Ön írásaiban közvetve vagy közvetlenül már felelt mind-
azon kérdésekre, melyek problémánkkal kapcsolatban vannak. De azért nagyon
hasznos lesz, ha a világbéke problémáját az Ön új megismeréseinek fényében össze-
függően is előadja – fejtegetése eredményes mozgalmak kiindulópontja lehet.
Barátilag üdvözli híve
A. Einstein.

*

Sigmund Freud levele:

Kedves Einstein Ur!

Amikor arról értesültem, hogy Ön eszmecserét akar folytatni velem egy olyan
témáról, mely Önt érdekli és melyet mások érdeklődésére is érdemesnek tart, kész-
séggel beleegyeztem. Azt vártam, hogy Ön a ma megismerhetők határkérdéseiből
választ valami olyant, melyet mindegyikünk, úgy a fizikus, mint a pszichológus,
a maga különleges útján közelíthet meg, úgy, hogy különböző oldalról kiindulva
egy célban találkozhatunk. Erre Ön azzal a kérdéssel lepett meg, mit tehetünk, hogy
a háború veszélyét az emberekről elhárítsuk. Elsőbb megijedtem az én – majd azt
mondtam: a mi inkompetenciánk miatt, mert úgy láttam, hogy ez államférfiakra
váró gyakorlati feladat. Megértettem azonban, hogy Ön nem mint természetkutató és
fizikus tette fel a kérdést, hanem mint emberbarát, aki a Népszövetség kezdemé-
nyezését követte, hasonlóan a sarkkutató Fridtjof Nansenhez, aki elvállalta az éhe-
zőknek és a háború hazátlan áldozatainak segélyezését. Arra is rájöttem, hogy
nem gyakorlati indítványokat várnak tőlem, hanem csak arra kell rámutatnom,
hogyan fest pszichológiai szemléletben a háborúelhárítás problémája.

Hanem Ön írásában ennek is elmondta javarészét. Ezzel egyben elfogta
vitorlám elől a szelet, ám én szívesen hajózom az Ön nyomában és megelégszem azzal,
hogy megerősítem mindazt, amit Ön elmondott, azáltal, hogy legjobb tudásom –
vagy vélekedésem – szerint részletesebben kifejtem.

6

Einstein–Freud: Kell-e háború?

Ön a jog és a hatalom viszonyával kezdi. Minden bizonnyal ez vizsgálatunk
helyes kiindulópontja. Szabad talán a „hatalom“ szót az „erőszak“ nyersebb, ke-
ményebb kifejezésével helyettesítenem. Jog és erőszak számunkra ma ellentétek,
ám könnyű kimutatni, hogy az egyik a másikból keletkezett és ha őseredetükig
követjük őket és azt vizsgáljuk, hogyan történt ez először, problémánk könnyű-
szerrel megoldódik. Bocsásson meg azonban, ha a következőkben általánosan ismert
és tudott dolgokat úgy adok elő, mintha újak volnának; az összefüggés kényszerít
erre.

Az emberek érdekösszeütközéseiket tehát elvben erőszakkal intézik el. Ugyan
van ez az egész állatvilágban, melyből az ember sem zárhatja ki magát; az em-
bernél ezenfelül még véleményütközések is járulnak ehez, melyek az elvonatkoz-
tatás legmagasabb magasságaiig érnek és látszatra más döntési eljárást követelnek.
Ám ez már későbbi komplikáció. Kezdetben, valamely kisebb emberhordában az
izomerő döntött afölött, kié legyen valami, vagy kinek az akarata érvényesüljön.
Az izomerőt csakhamar növeli és helyettesíti az eszközök használata; az győz,
akinek jobb fegyverei vannak, vagy aki ügyesebben használja azokat. A fegyver-
bevezetésével a szellemi fölény már kezdi kiszorítani a nyers izomerőt; a harc vég-
célja ugyanaz marad: az egyik fél az elszenvedett sérülés és erejének megbénulása
következtében kénytelenek, vagy ellenmondásának feladására kényszerül. Ez legala-
posabban akkor történik meg, ha az erőszak az ellenfelet véglegesen eltávolítja az
útból, vagyis megöli. Ennek két előnye van. Egyrészt, az ellenfél nem kezdheti újra
az ellenségeskedést, másrészt sorsa elrettent másokat attól, hogy példáját kövessék.
Azonkívül az ellenség megölése ösztönös hajlamot elégít ki, melyről később még
meg kell emlékeznünk. Az ölési szándéknak ellenszegülhet azonban az a megfon-
tolás, hogy az ellenfelet hasznos szolgálatokra lehet felhasználni, ha megfélemlítjük
és életben hagyjuk. Ez az ellenfél kíméletének kezdete, ám a győztesnek ettől fogva
számolnia kell a legyőzött lappangó bosszúvágyával és le kell mondania a maga
biztonságának egy részéről.

Ez tehát az eredeti állapot, a nagyobb hatalom uralma, a vad, vagy az intel-
lektussal támogatott erőszaké. Tudjuk, hogy ez a rezsim a fejlődés folyamán meg-
változott, út nyílott az erőszaktól a jog felé. De miféle út? Úgy vélem, ez csak
egyféle lehetett. Az az út volt ez, mely több gyenge egyesülése útján ellenszegült
az egyes nagyobb erejének. „L’union fait la force.“ Az erőszakot az egyesülés töri
meg, és ezen egyesültek hatalma jeleníti most meg a jogot, szemben az egyesek ha-
talmával. Látjuk tehát, hogy a jog a közösség hatalma. Még mindig erőszak, mely
kész arra, hogy szembeforduljon minden egyessel, aki ellenszegül, ugyanazokkal
az eszközökkel dolgozik, ugyanazt a célt követi; a különbség valóban csak abban
áll, hogy ezentúl nem egy egyén akarata érvényesül, hanem a közösségé. Ám ahhoz,
hogy az erőszak ilymódon joggá alakuljon át, előbb egy lélektani feltételnek kell
teljesülni: az egyesek egyesülésének állandónak, tartósnak kell lennie. Ha csak
avégből keletkezne, hogy a túlerős egyessel megharcoljon és annak legyőzése után
széthullana, nem érne el semmit sem. A legelső, aki erősebbnek érzi magát, ismét
csak hatalmi uralomra törekednék és a játék végtelenszer megismétlődnék. A közös-
ségnek permanensen fenn kell állania, szerveződnie kell, szabályokat kell terem-
tenie, melyek megelőzik a rettegett lázadásokat, szerveket kell teremtenie, melyek
a szabályok – a törvények – megtartása felett őrködnek és gondoskodnak a jog-
szerű erőszakos cselekmények végrehajtásáról. Az ilyen érdekközösség elismerése
más embercsoport tagjai között érzelmi kapcsok keletkeznek, közösségi érzések,
és ezekben rejlik e csoportok tulajdonképeni ereje.

Ezzel, úgy gondolom, elmondtam mindent, ami lényeges és ez: az erőszak
legyőzése azáltal, hogy a hatalmat nagyobb egységre visszük át, melynek tagjait
érzelmi kapcsolatok fűzik egybe. Minden, ami további, csak részletezés és ismétlés.

7

A viszonyok egyszerűek mindazideig, amíg a közösség egyenlő erejű egyedekből
áll. Az egyesülés törvényei meghatározzák, hogy az egyénnek személyes szabad-
ságáról, erejének erőszakos felhasználásáról mekkora mértékben kell lemondania
ahhoz, hogy a biztosított együttélést lehetővé tegye. Ám az ilyen nyugalmi állapot
csak elméletben képzelhető el, a gyakorlatban komplikálja a helyzetet az a tény,
hogy a közösség kezdettől fogva egyenlőtlen hatalmú elemeket tartalmaz, férfiakat
és nőket, szülőket és gyermekeket, és csakhamar, a háborúk és hódítások következ-
tében: győzteseket és legyőzötteket, akik urakká és szolgákká változnak át. A közös-
ség joga egyenlőtlen hatalmi viszonyok kifejezőjévé válik, a törvényeket az ural-
monlevők készítik önmaguk számára és azok a leigázottaknak kevés jogot bizto-
sítanak. Ettől fogva a közösségben két forrása van a jog bizonytalanságának és
egyben a jog továbbfejlődésének. Egyrészt egyes uraknak arra irányuló kísérlete,
hogy a rájukvonatkozó megszorításokat lerázzák, azaz visszatérjenek a jog ural-
máról az erőszak uralmára, másrészt az elnyomottak állandó törekvései, hogy több
hatalmat szerezzenek és ezt a változást törvényileg elismertessék, tehát – az előb-
biekkel ellentétben – a jogegyenlőtlenségtől a mindenki egyenlő joga felé halad-
janak. Ez az utóbbi áramlat különösen akkor válik jelentőssé, ha a közélet belse-
jében valóban eltolódnak a hatalmi viszonyok, amint ez sokféle történelmi momen-
tum következtében megeshetik. A jog ilyenkor fokról-fokra hozzáigazodhatik az új
hatalmi viszonyokhoz, vagy, – amint gyakrabban szokott történni – az uralkodó
osztály nem hajlandó ezzel a változással megbékülni és lázadás, polgárháború tör
ki, amely tehát ismét a jog ideiglenes felfüggesztését és új erőszakproblémákat
eredményez, melyeknek megoldása után új jogrend keletkezik. Van a jogváltozás-
nak még egy másik, békésen megnyilatkozó forrása is, ez a közélet tagjainak kultu-
rális átváltozása, ám ez már olyan összefüggésbe tartozik, melyet csak a későbbiek
folyamán veszünk figyelembe.

Látjuk tehát, hogy még a közéleten belül sem kerülhető el az érdekellentétek
erőszakos elintézése. Ám azok a szükségességek és közös érdekek, melyek az egy
területen való együttélésből következnek, kedveznek az ilyen harcok gyors befeje-
ződésének és a békés megoldások valószínűsége ily körülmények közt egyre nö-
vekszik. Ha azonban egy pillantást vetünk az emberiség történetére, szakadatlan
sorozatát látjuk az egyik közélet és a másik, a kisebb és nagyobb egységek, városok,
országok, népek, törzsek, birodalmak közti konfliktusoknak, melyeket többnyire a
háború erőpróbája dönt el. Az ilyen háborúk az egyik fél kirablásával, vagy teljes
leigázásával, meghódításával végződnek. A hódító háborúkat nem lehet egységesen
megítélni. Egyesek, mint a mongol és a török háborúk csak bajt okoztak, mások
ellenben hozzájárultak az erőszaknak joggá való átalakulásához, azáltal, hogy na-
gyobb egységeket hoztak létre, melyeken belül immár megszűnt az erőszak alkalma-
zásának lehetősége és az új jogrend elsimította a konfliktusokat. Így a rómaiak há-
borúi ajándékozták meg a Földközi-tenger körüli országokat az értékes pax roma-
nával. A francia királyok terjeszkedési kedve békésen egységes, virágzó Francia-
országot teremtett. Bármily paradoxul is hangzik, meg kell engednünk, a háború
nem is volna alkalmatlan eszköz az óhajtott „örök béke“ megalapozására, mert
módjában áll olyan nagy egységeket teremteni, melyeken belül az erős középponti
erőszak lehetetlenné teszi a további háborúkat. Még sem alkalmas azonban erre
azért, mert a hódítás eredményei általában nem tartósak; az újonnan teremtett
egységek ismét széthullanak, többnyire az erőszakosan egyesített részek hiányos
összetartása következtében. Azonkívül pedig a hódítás mindezideig még ha nagyobb
terjedelmű, akkor is csak részleges egységeket tudott teremteni, és ezeknek a kon-
fliktusai követeltek csak igazából erőszakos döntést. Így mindezeknek a háborús
törekvéseknek eredménye csak az lett, hogy az emberiség számos, szakadatlan kis
háborúit ritkább, de annál pusztítóbb nagy háborúkra cserélte be.

8

Jelenünkre vonatkozólag ugyanaz az eredmény adódik, melyhez Ön rövi-
debb úton jutott el. A háború biztos elhárítása csak úgy lehetséges, ha az emberek
közösen felállítanak egy olyan központi erőszakot, melyre átruházzák minden össze-
ütközésük fölötti igazságtevést. Itt nyilván két követelmény egyesül: hogy meg-
teremtessék egy ilyen fölérendelt instancia és hogy megadassék számára a szükséges
hatalom. Ezeknek egyike önmagában mitsem használna. Nos, a Népszövetséget ilyen
instanciaként gondolták el, azonban másik feltétele nincs beteljesítve; a Népszö-
vetségnek nincs saját hatalma és azt csak úgy nyerheti el, ha az új egyesülés tagjai,
az új államok azt rendelkezésére bocsátják. Erre azonban ezidőben nincs sok ki-
látás. Egész értelmetlenül állnánk a Népszövetség intézményével szemben, ha nem
tudnánk, hogy olyan kísérletről van szó, melyet az emberiség, története folyamán
ritkán – ilyen mértékben talán még soha – nem merészelt. Ez a kísérlet a tekin-
télyt – azaz a kényszerítő befolyást – mely egyébként a hatalom birtoklásán
nyugszik, bizonyos ideális beállítottságokra hivatkozva igyekszik megszerezni. Hal-
lottuk, hogy két dolog az, mely a közösséget összetartja: a hatalom kényszere és a
tagok érzelmi kötöttségei – szakkifejezéssel élve – identifikálásai. Ha az egyik
momentum hiányzik, lehetséges, hogy a másik fenntarthatja a közösséget. Ezeknek
az eszméknek természetesen csak akkor van jelentőségük, ha a tagok fontos közös
érdekeinek kifejezői. Az a kérdés, milyen erősen? A történelem arra tanít, hogy
valóságban hatásosak voltak. A panhellenikus eszme például, annak a tudata, hogy
ők különbek, mint a körülöttük lakó barbárok, ami az Amphyktioniákban, a jós-
latokban, az ünnepi játékokban oly nagy erővel fejeződött ki, elég erős volt arra,
hogy a görögök közti háborúk harcmodorát enyhítse, de természetesen nem volt
képes a görög nép törzsei közti háborús viszályokat elhárítani, sőt még azt sem
tudta megakadályozni, hogy egyik város, vagy városszövetség ellenfelének rovására
ne szövetkezzék a perzsa ellenséggel. Ép oly kevéssé akadályozta meg a keresz-
tényi közösség-érzés, – amely pedig elég hatalmas volt, – a renaissance-idők kis és
nagy keresztény államait abban, hogy az egymással vívott háborúikban ne hívják
segítségül a szultánt. A mi időnkben sincs olyan eszme, melynek ilyen egyesítő
tekintélyt tulajdoníthatnánk. Az pedig, hogy a népeken ma uralkodó nemzeti eszme
ellenkező hatású, épen eléggé világos. Egyesek azt jósolják, hogy a bolsevista gon-
dolkodásmód általános elterjedése vethet csak véget a háborúknak. Ám az ilyen
céltól ma még mindenképen messze vagyunk és ez talán csak borzalmas polgár-
háborúk után volna elérhető. Úgy látszik tehát, hogy az a kísérlet, mely a reális
hatalmat az eszmék hatalmával akarja helyettesíteni, ma még kudarcra van ítélve.
Számításbeli hiba, ha nem vesszük tekintetbe, hogy a jog eredetileg nyers erőszak
volt és még ma sem nélkülözheti az erőszak támogatását.

Most pedig egy másik mondatához szeretnék néhány megjegyzést fűzni. Ön
elcsodálkozik afölött, hogy olyan könnyű az embereket a háborúért fellelkesíteni,
és úgy véli, hogy van bennük valami, egy gyűlölködő, megsemmisítő ösztön, ami
az ilyen feltüzelésre válaszol. Ismét csak fenntartás nélkül egyetértek Önnel. Mi
hiszünk az ilyen ösztön létezésében és épen az utóbbi esztendőkben igyekeztünk
megnyilatkozásait tanulmányozni. Hadd vázoljam ez alkalommal az ösztöntannak
egy részletét, melyhez a pszichoanalizisben hosszú tapogatózások és ingadozások
után jutottunk el. Feltételezzük, hogy az ember ösztönei kétfélék. Az egyik meg-
tartani és egyesíteni akar – ezt erotikusnak nevezzük egészen Platon Symposionja
Erosának értelmében, vagy szexuálisnak, a szexualitás népszerű fogalmának tudatos
kiterjesztésével. A másik az, amely pusztítani és ölni akar, ezt aggressziós, vagy
destrukciós ösztön néven foglaljuk össze. Láthatja, hogy ez csak teoretikus ma-
gyarázata a szeretet és gyűlölet közismert ellentétének, melynek talán ősi vonat-
kozása van a vonzás és taszítás polaritásához, mely az Ön területén játszik szerepet.
Közben ne vágjunk bele túl korán a jó és rossz értékelésével. Ezeknek az ösztönök-

9

nek egyike époly elengedhetetlen, mint a másika, a kettő együtt- és egymásellen-
hatásából származnak az élet jelenségei. Ugy látszik továbbá, hogy ezen ösztönök
önmagukban szinte sohasem működnek, az egyik bizonyos mértékben mindig össze
van kapcsolva – amint mi szoktuk mondani: legalva – a másikkal, ami módosítja
a célját és bizonyos körülmények között csak épen ez teszi lehetővé annak elérését.
Igy pl. az önfenntartási ösztön bizonnyal erotikus természetű, ám épen neki kell
aggresszióval rendelkeznie, ha szándékát érvényesíteni akarja. Épenúgy szüksége van
a tárgyakra irányuló szerelmi ösztönnek a hatalombakerítési ösztön hozzájárulására,
ha tárgyát egyáltalán meg akarja szerezni. A két ösztönfajta elkülönítésének nehéz-
sége akadályozott épen oly hosszú ideig bennünket felismerésükben.

Ha hajlandó még egy darabon tovább követni, úgy elmondom, hogy az
emberi cselekedetben még egy, másikfajta komplikáció is felismerhető. Egész ritka,
hogy a cselekmény csak egy ösztönrezdület műve volna, mely önmagában már
összetevődött az Erosból és a rombolásból. Rendszerint több, hasonló módon kép-
ződött motivumnak kell összetalálkoznia, hogy a cselekmény lehetővé váljék. Ön-
nek egyik szaktársa, G. Ch. Lichtenberg professzor, aki klasszikusaink idejében
Göttingában fizikát tanított, már tudta ezt. Ez a tudós azonban mint pszichológus
talán jelentékenyebb volt, mint fizikus. Ő találta fel a motivumrózsát ezzel a ki-
jelentésével: „A mozgási okok (ma úgy mondjuk: mozgató-okok), melyeknek kö-
vetkeztében valamit teszünk, úgy rendezhetnők el, mint a 32 szél és neveiket hasonló
módon alakíthatnánk, pl. kenyér–kenyér–hir vagy hir–hir–kenyér“. Ha tehát
az embereket háboruskodásra szólítják fel, számos motivum felelhet bennük bele-
egyezően, nemesek és aljasok, olyanok, melyekről hangosan beszélünk és olyanok,
amiket elhallgatunk. Semmi okunk sincs, hogy valamennyit kifejtsük. Az aggresszió
és rombolás fölött érzett gyönyör bizonnyal köztük van; a történelem és a minden-
napi élet számtalan kegyetlensége bizonyítja létezésüket és erejüket. Ezeknek a
romboló törekvéseknek más, ideálisakkal és erotikusokkal való egyesülése termé-
szetesen megkönnyíti kielégülésüket. Néha, midőn a történelem rémtetteiről hallunk,
az a benyomásunk, hogy az ideális motivumok a rombolási gyönyöröknek csak el-
leplezésére szolgálnak, máskor, mint pl. a szent inkvizició borzalmainál arra gon-
dolunk, hogy az ideális motivumok nyomultak a tudatba és a rombolók tudattalan
erősítést hoztak számukra. Mindkettő lehetséges.

Aggódom, hogy visszaéltem a figyelmével, melyet a háborúelhárításnak
szentelt, nem a mi elméleteinknek. Mégis szeretnék még néhány pillanatig romboló-
ösztönünknél időzni, melynek népszerűsége korántsem tart lépést jelentőségével.
Bizonyos elméleti okoskodással arra a felfogásra jutottunk, hogy ez az ösztön min-
den élőlényben működik és arra törekszik, hogy azt elpusztítsa, hogy az életet az
élettelen anyag állapotába vezesse vissza. Ez az ösztön egészen komolyan meg-
érdemelte a halálösztön nevet, míg az erotikus ösztönök az életre törekvést repre-
zentálják. A halálösztön rombolóösztönné válik azáltal, hogy különleges szervek
segítségével kifelé, a tárgyak felé fordul. Az élőlény, – mondhatnánk – azzal
őrzi meg életét, hogy idegen életet pusztít. A halálösztönnek egy része azonban az
élőlény bensejében tevékenykedik és mi a normális és kóros jelenségeknek nagy
számát a halálösztönnek ebből a bensővé-válásából igyekszünk levezetni. Sőt még
azt az eretnekséget is elkövetjük, hogy lelkiismeretünk keletkezését is az aggresszió
ilyen befelé-fordulásával magyarázzuk. Láthatja, hogy nem is olyan közömbös,
ha ez a folyamat túlnagy mértékben történik; ez egyenesen egészségtelen, míg egy
ösztönerőknek a külvilági rombolás felé fordulása az élőlényt tehermentesíti, jóté-
konyan hat. Ez volna a biológiai bocsánata mindazoknak a rút és veszedelmes
törekvéseknek, melyek ellen küzdünk. Meg kell engednünk, hogy azok közelebb áll-
nak a természeteshez, mint a mi ellenállásunk velük szemben, amelyre még magya-
rázatot kell találnunk. Önnek talán az a benyomása, hogy a mi elméletünk egy

10

mitológia, még pedig nem is túlságosan lélekemelő fajtájú. Ám nem végződik-e min-
den természettudomány ilyen mitológiában? Önöknél, a fizikában talán máskép
van ma?

A fentiekből csak annyit vegyünk legközelebbi céljaink számára, hogy az
emberek aggresszív hajlamait eltörülni akarni: kilátástalan. A föld boldog vidékein,
ahol a természet mindent, ami csak szükséges, bőségesen rendelkezésre bocsát az
embernek, állítólag vannak olyan törzsek, melyeknek élete szelidségben folyik,
melyeknél a kényszer és az aggresszió ismeretlenek. Ezt én alig tudom elhinni és
szívesen hallanék többet ezekről a boldog emberekről. A bolsevisták is azt remélik,
hogy ők eltüntetik az emberi aggressziót azáltal, hogy kezeskednek az anyagi szük-
ségletek kielégítéséről és egyenlőséget teremtenek a közösség résztvevői közt. Ezt
én illuziónak tartom. Egyelőre gondosan fel vannak fegyverezve és híveiket, nem a
legkisebb mértékben, a minden kívülálló elleni gyülölettel tartják össze. Egyébként
is, mint Ön is megjegyzi, nem az emberi aggressziós hajlam teljes kiirtásáról van
szó; de meg lehetne kísérelni annyira elterelni, hogy ne a háborúban kelljen ki-
fejeződnie.

Mitológikus ösztöntanunk segítségével könnyen találunk formulát a háború
elleni harc indirekt módjára. Ha a háborús készség a romboló ösztön folyománya,
közel fekvő, hogy ellenfelét, az Erost szólítsuk fel vele szemben. Minden, ami érzelmi
kötöttséget hoz létre az emberek között, ellene hat a háborúnak. Ezek a kötöttségek
kétfélék lehetnek. Elsősorban olyan viszony, mint ami a szerelmi tárgyhoz fűz,
ha szexuális cél nélkül is. A pszichoanalizisnek nincs mit szégyelnie, ha itt szere-
lemről beszél, mert hiszen a vallás is ugyanezt mondja: szeresd felebarátodat, mint
tenmagadat. Ezt könnyű követelni, de nehéz beteljesíteni. Az érzelmi kapcsolat
másik módja az azonosítás. Minden, ami jelentős közös érdekeket teremt az emberek
közt, ilyen közösségi érzéseket, azonosításokat eredményez. Ezeken nyugszik nagyob-
bára az emberi társadalom épülete.

Egyik panaszából, melyet Ön a tekintéllyel való visszaélés ellen tett, veszem
a második intelmet a háborús hajlam elleni indirekt harcra. Az emberek velük-
született és meg nem szüntethető egyenlőtlenségének következménye, hogy vezetőkre
és vezetettekre oszlanak. Az utóbbiak képezik a túlnyomó többséget, ezeknek van
szükségük a tekintélyre, aki helyettük határoz, akinek többnyire feltétlen aláren-
delik magukat. Itt kellene bekapcsolódni azzal, hogy az eddiginél több gondot for-
dítanánk egy önállóan gondolkodó, meg nem félemlíthető, igazságért küzdő felületi
emberréteg nevelésére, akik az önállótlan tömeget vezetnék. Az, hogy az állam-
hatalmak túlkapásai és az egyház gondolkodási tilalma nem kedvez az ilyen neve-
lésnek, nem szorul bizonyításra. Az ideális állapot természetesen olyan emberek
közössége volna, akik ösztönéletüket alárendelik az értelem diktaturájának. Semmi
más nem tudná az embereknek oly tökéletes és ellenállóképes egyesülését létre-
hozni, még ha az érzelmi kapcsolatokról is lemondanának. Ám ez minden való-
színűség szerint utópiás reménykedés. A háború közvetlen meggátlásának többi
útjai bizonyára inkább járhatók, ám nem igérnek gyors eredményt. Nem szívesen
gondolunk olyan malomra, mely olyan lassan őröl, hogy az ember éhenhal, mire
megkapná a lisztet.

Lám, nincs sok haszna, ha sürgető gyakorlati feladatoknál elvonatkozott
teoretikust hívunk segítségül. Jobb, ha minden egyes esetben annak az eszköznek
a segítségével igyekszünk a veszéllyel szembeszállni, ami épen kéznél van. Szeretnék
azonban még egy kérdéssel foglalkozni, melyet Ön nem vet fel írásában, engem
azonban különösen érdekel. Miért háborodunk úgy fel a háborúval szemben Ön és
én, és oly sok más, miért nem vesszük fel úgy, mint valami mást, az élet sok fáj-
dalmas csapásai közül? Hiszen természetszerűnek, biológiailag megalapozottnak
és gyakorlatilag alig elkerülhetőnek látszik. Ne szörnyedjen el kérdésemen. A vizs-
 

11

gálat céljából szabad talán a fölénynek olyan álarcát felölteni, mellyel a valóság-
ban nem rendelkezünk. A felelet így hangzik: mert minden embernek joga van a
maga életére, mert a háború reményteljes emberéleteket semmisít meg, az egyes
embert olyan helyzetbe hozza, mely megalázza őt, kényszeríti, hogy másokat meg-
gyilkoljon, amit nem akar, megsemmisít értékes anyagi értékeket, az emberi munka
eredményeit, stb. Továbbá, hogy a háború mai formájában nem nyújt már alkalmat
a régi hősies ideál beteljesítésére, és egy következő háború a pusztító eszközök
tökéletesedése következtében az egyik, vagy talán mindkét fél kiirtását eredményez-
heti. Ez mind igaz és annyira megcáfolhatatlannak látszik, hogy az ember csak
csodálkozhatik afölött, hogy a háborút még nem vetették el általános emberi meg-
egyezéssel. Ámbár lehetne egyes itt elmondottak fölött vitatkozni. Kérdéses, nincs-e
a közösségnek is joga az egyesek életéhez; nem lehet minden fajta háborút egyazon
módon kárhoztatni. Amíg léteznek olyan birodalmak és nemzetek, melyek készek
a többiek tekintetnélküli megsemmisítésére, a többieknek is fel kell szerelve lenniük
a háborúra. Ám e fölött gyorsan át szeretnénk siklani, nem ez az a vita, melyre Ön
felszólított. Másra célzok: azt hiszem, a főoka annak, hogy mi miért háborodunk
fel a háború ellen, az, hogy nem tehetünk másként. Mi pacifisták vagyunk, mert
szervi okokból azoknak kell lennünk. Könnyű azután beállítottságunkat érvekkel
igazolnunk.

Ez persze magyarázat nélkül nem érthető. Én a következőkép gondolom: elkép-
zelhetetlen idők óta vonul át az emberiség fölött a kultúrfejlődés folyamata. (Tu-
dom, hogy mások szívesebben hívják ezt civilizációnak.) Ennek a folyamatnak
köszönhetjük annak legjavát, amivé lettünk és jó részét annak is, ami miatt szen-
vedünk. Indítóokai és kezdete homályosak, kimenetele bizonytalan, egyes jellem-
vonásai könnyen áttekinthetők. Talán az emberi fajta kiveszéséhez fog vezetni, mert
nem egy módon károsítja a nemi működést és már ma jobban szaporodnak a kul-
turálatlan fajok és a népesség visszamaradt rétegei, mint a magas kultúrájúak. Ez
a folyamat, talán egyes állatfajok domesztikációjával hasonlítható össze; kétségen
kívül testi elváltozásokat von maga után; még nem barátkoztunk meg azzal az
elképzeléssel, hogy a kultúrfejlődés ilyen organikus folyamat. A kultúrfejlődéssel
együttjáró lelki elváltozások feltűnőek és félreismerhetetlenek. Lényegük: az ösztön-
célok fokozatos eltolódása, és az ösztönrezdületek beszűkülése. Olyan érzések,
melyek őseink számára gyönyört hoztak, számunkra közömbösek, vagy akár elvisel-
hetetlenek; erkölcsi és esztétikai ideálkövetelményeink megváltozásának organikus
alapja van. A kultúra pszichológiai jellemzői közt kettő látszik a legfontosabbnak:
az intellektus megerősödése, mely kezd az ösztönökön uralkodni és az aggressziós
hajlam befeléfordulása, összes előnyös és veszedelmes következményeivel. Már most
a kultúrfolyamat által reánkényszerített beállítottságnak legélesebben ellentmond
a háború. Azért kell vele szemben felháborodnunk. Egyszerűen nem tudjuk elviselni.
Ez nem puszta intellektuális, vagy affektív elutasítás, ez nálunk, pacifistáknál al-
kati türelmetlenség, idioszinkrázia, mégpedig a legnagyobb mértékű. Sőt úgy lát-
szik, hogy a háború esztétikai alacsonyságának nem sokkal kisebb része van ellen-
szegülésünkben, mint borzalmainak.

Meddig kell még arra várnunk, míg a többiek is pacifisták lesznek? Nem
lehet megmondani, de talán nem utópisztikus reménykedés, hogy e két momentum:
a kulturális beállítottság és az eljövendő háború következményeitől való jogos
félelem befolyása, a háborúskodásnak belátható időn belül véget fog vetni. Hogy
milyen utakon, vagy kerülő utakon, nem mondhatjuk meg előre. Azt azonban ki-
jelenthetjük: minden, ami a kultúrfejlődést előmozdítja, a háború ellen dolgozik.

Szívélyesen üdvözlöm és kérem, bocsásson meg, ha fejtegetésem csalódást
okozott.

Sig. Freud.