3

I.

Hölgyeim és uraim! Az újdonság és szokatlanság zavaró
érzéseivel kell küzdenem, mikor most az Új Világrész tudni-
vágyó közönsége előtt mint előadó jelenek meg. Úgy hiszem,
ezt a megtiszteltetést csak annak a kapcsolatnak köszönhetem,
mely nevemet a pszichoanalizishez fűzi, s ezért a pszichoanali-
zisről szándékozom Önökhöz beszélni. Megkísérlem, hogy
igen rövid és tömör áttekintésben mutassam be Önöknek
ezen új vizsgáló és gyógyító módszer keletkezésének és
fejlődésének történetét.

Ha érdem volt a pszichoanalizis létrehozása, úgy ez az
érdem nem az enyém. Megalkotásának legelső munkájában
nem vettem részt. Még tanuló voltam és utolsó vizsgáimat
tettem le, mikor egy másik bécsi orvos, dr. Breuer József¹⁾
ezt az eljárást először vette alkalmazásba egy hisztériában
megbetegedett leánynál (1880–1881). Mindenekelőtt ezzel a
kóresettel és gyógykezelésének történetével fogunk tehát
most foglalkozni. Részletes leírását megtalálhatják a „Studien
über Hysterie“ című könyvben, melyet később dr. Breuer és
én adtunk ki.²⁾

¹⁾ Dr. Breuer József, szül. 1842-ben; a cs. tud. akadémia levelező
tagja; ösmeretesek dolgozatai a lélekszésről és az egyensúlyszerv élet-
tanáról.

²⁾ Studien über Hysterie 1895. Fr. Deuticke, Wien. 2. kiadás 1909.
Amivel én járultam hozzá e könyvhöz, abból dr. A. A. Brill (New-York)
több részletet lefordított angolra. (Selected papers on hysteria and other
neuroses by S. Freud.)

6

Előbb még csak egy megjegyzést kell tennem. Örömmel
vettem tudomást arról, hogy hallgatóim többsége nem tartozik
az orvosi rendhez. Nos, ne tartsanak attól, hogy különös
orvosi előműveltségre van szüksége annak, ki közléseimet
meg akarja érteni. Egy darabig, igaz, együtt fogunk haladni
az orvosokkal, de csakhamar különválunk tőlük és követni
fogjuk dr. Breuer-t egy egészen sajátszerű úton.

Dr. Breuer betege, egy 21 éves, nagy szellemi tehet-
séggel megáldott leány, két évnél tovább tartó betegségének
folyamán egész sorát mutatta a testi és lelki zavaroknak,
melyek nagyon rászolgáltak arra, hogy komolyan vegyék őket.
Mereven bénult és érzéketlen volt mind a két jobboldali
végtagja, időnként ugyanígy volt megtámadva testének bal
fele; felléptek továbbá nála: zavarok a szemmozgásokban és
a látóképesség különféle hiányosságai, nehézségek a fejtartás
körül, heves ideges köhögés, undorodás a táplálékfelvételtől
és egy ízben hetekig tartó képtelenség az ivásra, dacára a
kinzó szomjúságnak; a beszélőképesség lefokozódása, mely
odáig fejlődött, hogy képtelen volt anyanyelvén beszélni
vagy azt megérteni; végül önkívületi, zavarodottsági, delírálló,
egész egyéniségét megváltoztató állapotok, melyekkel később
kell majd foglalkoznunk.

Ha Önök ilyen kórállapotról hallanak, még ha nem is
orvosok, hajlandók lesznek arra a feltevésre, hogy itt súlyos
betegségről, hihetőleg agybajról van szó, mely kevés kilátást
nyújt a gyógyulásra és valószínűleg csakhamar megöli a
beteget. De az orvosi tudomány azt tanítja – és e tanítást
jegyezzék meg maguknak – hogy még az ily súlyos jelen-
ségekkel járó kóresetek egy részével szemben is jogosultabb
egy más, sokkalta enyhébb megítélés. Ha az ily betegségi
jelenségcsoport ifjú nőnél fejlődik ki, kinek az élet fenntartá-
sához nélkülözhetetlen szervei (szíve, veséje) a tárgyi vizsgá-
latnál épeknek bizonyúlnak, de aki súlyos kedélyi rázkódta-
tásokon ment keresztül; ha továbbá az egyes szimptómák

7

bizonyos finomabb részletekben nem felelnek meg a súlyosabb
esetben jogosult várakozásoknak: akkor az orvosok az ily
esetet nem veszik túlságos komolyan. Azt állítják, hogy
ilyenkor az agynak nem szervezeti bántalmáról van szó,
hanem arról a talányos, a görög medicina idejében hisztériának
elnevezett állapotról, amely a súlyos betegségi állapotoknak
egész sorát tudja utánozni. Ilyen esetekben nem is féltik a
beteg életét, sőt valószínűnek mondják, hogy egészsége talán
tökéletesen helyre is áll. Nem mindig nagyon könnyű az ily
hisztériának megkülönböztetése súlyos szervezeti bántalmaktól.
De nekünk itt nem kell tudnunk, hogyan történik az efajta
differenciáló diagnozis; nekünk elég annyit tudnunk, hogy
épen Breuer betegének esete olyan volt, hogy itt egy szak-
értő orvos sem kételkedhetett a hisztéria diagnozisában.
Pótlólag azt is felemlíthetjük itt a betegség történetéből, hogy
a bántalom aközben lépett fel, hogy a leány gyöngéden
szeretett atyját súlyos és halálosan végződő betegsége alatt
ápolta s hogy – maga is megbetegedvén – az ápolással
fel kellett hagynia.

Idáig hasznunkra vált egy úton haladni az orvosokkal,
de most csakhamar el fogunk tőlük válni. Tévednének
ugyanis, ha azt hinnék, hogy az által, hogy a súlyos,
organikus agybántalom felvételének helyébe a hisztéria diag-
nozisa lép, lényegesen több kilátása volna a betegnek arra,
hogy az orvos segítsen is rajta. Az agy súlyos megbetegedé-
sével szemben az orvosi mesterség a legtöbb esetben tehe-
tetlen, de a hisztériás bántalommal sem tud mit kezdeni.
A természet kegyes jóságára kell bíznia, hogyan és mikor
van kedve a reményteljes kilátásokat valóra váltani.¹

A hisztéria felismerése tehát a beteg helyzetét kevéssé vál-
 

¹Tudom, hogy ez az állítás ma már nem állja meg a helyét, de
ebben az előadásban magamat és hallgatóimat az 1890 előtti időbe
vezetem vissza. Hogy a viszonyok azóta megváltoztak, abban épen
azoknak a törekvéseknek van nagy részük, amelyeknek történetét vázolom.

8

toztatja meg; annál lényegesebben megváltozik utána az orvos
viselkedése. Megfigyelhetjük, hogy az orvos a hisztériással
egész máskép bánik, mint organikusan beteg emberrel.
Amannak a baja iránt nem akar olyan részvétet tanusítani,
mint emezé iránt, mert a hisztériásnak a baja sokkal kevésbbé
komoly és mégis mintha azzal az igénnyel lépne fel, hogy
komoly baj számba vegyék. De ehhez még egyéb is járul.
Az orvosnak, aki tanulmányai közben oly sok mindennel
megösmérkedett, ami az avatatlan előtt titokzatos marad,
módjában volt egyes betegségek okairól és az azokra jelleg-
zetes elváltozásokról, például az agyvérzésről és agydaganat-
ról, fogalmat alkotni; amennyiben aztán ez a tudása alapos
és helyes, módot ad neki arra, hogy a kóreset egyes jelen-
ségeit megértse. A hisztériás tünetek részleteivel szemben
azonban egész tudása, boncolástani, élettani, kórtani elő-
képzettsége csődöt mond. Nem érti meg a hisztériát,
laikusként áll vele szemben maga is. Nos és ez nem eshetik
jól olyasvalakinek, aki egyébként olyan sokra tartja a tudo-
mányát. Így aztán a hisztériások nem számíthatnak az orvos
rokonszenvére, ki őket oly szemmel nézi, mint akik az ő
tudományának törvényeit nem respektálják, vagy mint
ahogy az igazhívő néz az eretnekekre; minden rosszat fel-
tételez róluk; túlzással, szándékos megtévesztéssel, színleléssel
vádolja és azzal bünteti őket, hogy megvonja tőlük érdek-
lődését.

Ez a vád nem érhette azonban dr. Breuert a betege
részéről; ő rokonszenvvel és érdeklődéssel foglalkozott a
páciensével, ha eleinte nem is tudott segíteni rajta. Való-
színű, hogy ezen érdeklődésének létrejöttéhez hozzájárultak
a beteg azon kitűnő szellemi és jellembeli tulajdonságai is,
amelyekről a kórtörténet tesz bizonyságot. E szeretetteljes
megfigyelés révén csakhamar rá is akadt Breuer az útra,
amelyen az első segélynyújtás lehetségessé vált.

Feltűnt, hogy a beteg önkívületi állapotában, zavarodott-

9

sagtól kísért lelki alterációjában, gyakran egyes szavakat
mormogott, melyek azt a benyomást keltették, mintha azok
valamely gondolkodását foglalkozató, összefüggő lelki tar-
talom töredékei volnának. Erre az orvos, aki e szavakról
jelentést tétetett magának, a hipnózis egy nemébe ejtette
betegét és el-elismételtette előtte e szavakat, azzal a célzattal,
hogy az majd tovább fűzi a hozzájukhoz kapcsolódó gondolatokat.
Ez tényleg be is következett s a beteg ilyenformán reprodu-
kálta orvosa előtt azokat a pszichikus történéseket, amelyek
az önkívület alatt mentek végbe benne s melyeknek azok az
elejtett szavak csak áruló jelei voltak. Mély szomorúság,
gyakran költői szépség is jellemezte ezeket a fantáziákat, vagy
ahogy mi mondanók: nappali álmodozásokat, melyeknek
kiinduláspontja rendszerint egy atyja betegágyánál örködő leány
szituációja volt. Ha azután az ilyen fantáziák egy sorát
elbeszélte, mintha megkönnyebbült és a normális lelki élethez
visszatért volna a beteg. Ez az enyhülés több órán át tartott,
de másnap újabb önkívület váltotta fel, melyet azután
ugyanily módon szüntetett meg az újonnan képződött fan-
tazmák elbeszélése. Nem lehetett kitérni az elől a benyomás
elől, hogy az a pszichikus elváltozás, mely az önkívületi
állapotokban megnyilvánult, e rendkívül indulatteljes fantázia-
képződményektől okozott ingernek volt a következménye.
Maga a leány, ki betegségének ezen időszakában sajátságos-
kép csak az angol nyelvet tudta megérteni és beszélni, ezt
az újfajta gyógykezelést „talking-cure“-nak keresztelte el,
vagy tréfásan „chimney sweeping“-nek nevezte azt.¹

Csakhamar, szinte véletlen folytán, kiderült, hogy a
léleknek ilyen tiszta seprésével többet is el lehet érni, mint
az újra meg újra visszatérő lelki homályok múló feltisztulását.
Betegségi tüneteket is sikerült eltüntetni, ha a beteg a

¹⁾Talking-cure – csevegési kúra. Chimney sweeping – kémény-
seprés. (Ford.)

10

hipnózisban, indulatmegnyilvánulásai közepett, visszaemlé-
kezett arra, hogy mely alkalommal és milyen összefüggés-
ben léptek fel azok a tünetek legelőször. Nyáron, mikor
nagyon nagy hőség uralkodott, a beteget igen kínozta a
szomjúság, mert – anélkül, hogy okát tudta volna adni –
hirtelen lehetetlenné vált innia. Felölelte az epedve kívánt
vízzel telt poharat, de mihelyt ajkához ért vele – eltolta
magától, mintha víziszonyban szenvedne. Ezekben a pillana-
tokban nyilván önkívületben is volt. Csupán gyümölccsel,
dinnyével és hasonló dolgokkal táplálkozott, hogy kínos
szomjúságát enyhítse. Mikor ez az állapot már vagy hat
hétig tartott, egyszer csak a hipnózisban angol társalkodó-
nőjére terelődtek gondolatai, akit nem kedvelt; azután, az
undor kétségtelen jeleit mutatva, elbeszélte, hogyan került
egyszer annak a szobájába s mint látta ott, hogy annak kis
ölebe, az az utálatos állat, pohárból ivott. Nem szólt azonban
a társalkodónőnek a látottakról semmit, mert nem akarta őt
megsérteni. Miután elfojtott bosszankodásának – ezen
elbeszélés közben – erélyesen kifejezést is adott, inni kívánt
a beteg, akadály nélkül megivott jó adag vizet és az
ajkaihoz emelt pohárral kezében ébredt fel a hipnózisból.
Ezzel a tünetet egyszersmindenkorra el is múlt.¹⁾

Engedjék meg, hogy egy keveset időzzünk ennél a
tapasztalatnál! Soha hisztériás tünetet azelőtt ily eszközökkel
még nem szüntetett meg senki és nem hatolt be ily mélyen
okainak megértésébe. Következményeiben nagy jelentőségű
felfedezést jelent tehát ez, ha beteljesedik az a várakozás,
hogy a betegnek még más kórtünetéről vagy épen valameny-
nyiről kiderül, hogy azok ugyanily módon keletkeztek és
ugyanígy szüntethetők meg. Breuer nem sajnálta a fáradságot,
hogy erről meggyőződést szerezzen és tervszerűen kezdte
kutatni a többi és súlyosabb betegségi tünetek keletkezési

¹⁾Studien über Hysterie II. kiadás, 26 l.

11

történetét is. Valóban úgy is volt; csaknem minden tünet
így jött létre, és maradványa, ha úgy tetszik: csapadéka volt
indulatteljes eleményeknek, amelyeket mi ezért később „lelki
traumáknak“ neveztünk el; és a tünetek sajátossága érthetővé
vált, ha sikerült az azt okozó traumatikus eseménnyel vonatko-
zásba hozni. Szakkifejezéssel élve: a tüneteket azok az ese-
mények determinálták, amelyeknek emlékezeti maradványai
gyanánt szerepelnek; tehát nem kell őket többé a neurózis
önkényes és talányos alkotásainak tekinteni.

Meg kell azonban említeni, hogy egy tekintetben nem
felelt meg teljesen a tapasztalat ennek a várakozásnak. Nem
mindig egyetlen elemény maradványának bizonyult a tünet,
hanem többnyire számos, néha igen sok hasonló és ismételt
trauma hatott közre létrejötténél. A kórokozó emlékek egész
láncolatát kellett azután kronologikus sorban visszaidézni és
pedig fordított sorrendben: az utolsót elsőnek, az elsőt
utolsónak, és teljességgel lehetetlen volt a legelső és gyakran
leghatásosabb traumához a később történtek átugrásával
hozzáférkőzni.

Bizonyára azt kívánnák most, hogy az előbbi eseten
kívül, amelyben „a viszony“ a pohárból ivó kutya undorító
emlékében lelte magyarázatát, még több példát is hozzak
fel hisztériás tünetek keletkezésére. De ha programmomot
be akarom tartani, csak kevés példára szorítkozhatom. Breuer
elbeszéli, hogy a beteg látási zavarai bizonyos jelenetekre
voltak visszavezethetők, amikor „a pácienstől, ki könnytelt
szemekkel ült a beteg ágyánál, az atyja hirtelen azt kérdezte,
hány óra van; mire a leány, zavaros lévén a látása, erőlködött,
hogy tisztán lásson, közel vitte az órát a szeméhez, úgy,
hogy az óra számlapját igen nagynak látta, (makropsia és
strabismus conc.); vagy megerőltette magát, hogy könnyeit
elfojtsa, nehogy a beteg a sírást észrevegye“.¹⁾ Egyébiránt

¹⁾Studien über Hysterie. II. kiadás, 31. l.

12

valamennyi pathogén benyomás abból der idöböl származott,
amikor atyjának ápolásában részt vett. Egyszer nagy aggo-
dalom közepett virrasztott éjjel a láztól gyötört betegnél,
hozzá még feszült várakozásban is, mert Bécsből egy sebesznek
kellet erkeznie der operációhoz. Anyja egy idöre eltávozott und
Anna a betegágynál ült, jobb karját a szék támlájára fektetve.
Az éber-álmodozás egy neme vett rajta eröt; úgy látta, mintha a
fal mellöl egy fekete kígyó közelednék a beteghez, hogy meg-
harapja. (Valószínű, hogy a ház mögötti réten valóban akadt
egy-egy kígyó s a leány attól valóban megijedt valamikor,
úgy hogy ez szolgáltatta az anyagot a hallucinációhoz.)
El akarta űzni az állatot, de jobb karja, mely a széktámláról
lecsüngött, mintha meg lett volna bénulva, „elzsibbadt“,
érzéketlen és béna lett, s mikor odanézett, ujjai kígyócskákká
változtak át; valamenyinek halálfeje volt (a körmök helyén). Való-
színűleg próbálgatta is a kígyót bénult jobb kezével elkergetni
és ez által jutott az érzéketlenség és a bénulás a kígyó-
hallucinációval képzettársulási kapcsolatba. Mikor a látomány
eltűnt, szorongásában imádkozni akart, de akármelyik nyelven
próbált, egyiken sem tudott beszélni, míg végül egy angol
gyermekvers jutott eszébe, mire ezen a nyelven tovább
is bírt gondolkozni és imádkozni.¹⁾ Miután ennek a jele-
netnek az emléke is felidéződött a hipnózisban, eltűnt a
jobb kar merev bénulása is, amely pedig a betegség kezdete
óta fennállott s ezzel a kezelés is befejeződött.

Mikor néhány évvel később a Breuer-féle vizsgáló és
gyógyító módszert a magam betegeinél is kezdtem alkal-
mazni, tapasztalataim teljesen megegyeztek az övével. Egy
körülbelül 40 éves hölgy tic-ben szenvedett, mely abban
állott, hogy minden felindulásnál érthetetlen okból sajátsá-
gosan csettintenie kellet a nyelvével. E tünet két eleményben
gyökeredzett, melyeknek közös jellemzője az volt, hogy

¹⁾l. c. 30. 1.

13

mindkét esetben erősen feltette magában, hogy a világért
sem fog lármát csinálni és mégis mindkét alkalommal épen
ezzel a zörejjel volt kénytelen, mintegy akarata ellenére,
megtörni a csendet. Az egyik alkalom az volt, mikor nagy-
nehezen sikerült beteg gyermekét elaltatnia és feltette magá-
ban, hogy nagyon fog vigyázni a csendre, nehogy felkeltse őt;
a másik alkalommal, mikor két gyermekével kocsizott, a
lovak a zivatartól megbokrosodtak s ő gondosan kerülni
akart minden zajt, hogy a lovakat még jobban meg ne
riassza.¹⁾ A sok közül csak erre az egy példára hivatkozom,
a Studien über Hysterie“-ben azonban számos példa van
közölve.²⁾

Hölgyeim és uraim, ha megengedik nekem, hogy kissé
általánosítsak, ami különben ily rövidre szabott közlemé-
nyeknél el sem kerülhető, az eddig említett tapasztalatokat
ebben a formulában foglalhatom össze: Hisztériás betegeink
visszaemlékezésekben szenvednek. Kórjelenségeik maradványai és
emlékezeti szimbólumai bizonyos (megrázó) élményeknek. S ha
ezeket másterületről vett egyéb emlékezeti szimbólumokkal össze-
hasonlítjuk, talán sikerül e jelképesség megértésébe mélyeb-
ben behatolnunk. Azok a szobrok és emlékkövek, melyekkel
nagy városainkat ékesítjük, szintén nem mások, mint ilyen
emlékezeti jelképek. Ha London utcáin sétálnak, a város
egyik legnagyobb pályaudvara előtt, dúsan felékesített gót
oszlopra fognak akadni; ez a Charing Cross. A XIII. században

¹⁾c. 43. és 46. l.

²⁾Válogatott fejezetek e könyvből, kiegészítve néhány későbbi
keletű, a hisztériáról szóló értekezéssel, újabban dr. A. A. Brill for-
dításában (New-York) angolul is megjelentek. A fordítás címe: „Selected
papers on Hysteria und other neuroses“ 1909. (Ez a megjegyzés termé-
szetesen az amerikai hallgatóknak szól. A magyar olvasóközön-
ség számára az eredeti német mű (l. f.) könnyebben hozzáférhető. Aki csak
magyarul olvas, találhat példákat „Lélekelemzés“ és „Lelki Problémák“
c. munkáimban. Kiadja Nyugat R. T., Budapesten.) (Ford.)

14

a Plantagenet-házból származó ősi királyok egyike, ki imádott
királynőjének, Eleanornak, holttetemét Westminsterbe vitette
át, gótikus keresztet emeltetett minden egyes állomáson, ahol
a koporsót a földre helyezték és a Charing Cross az utolsó
ilyen emlékoszlop, amely a gyászmenet emlékét máig meg
őrizte¹⁾. A város egy más pontján, nem messze a London
Bridge-től, modernebb, magasba törő oszlopot pillanthatnak
meg, amelyet egyszerűen „The Monument“-nek neveznek. Azt
mondják, hogy ez meg annak a nagy tűzvésznek az emlékét
örökíti meg, amely az 1666-ik esztendőben dühöngött azon
a környéken és a város jó nagy részét elpusztította. Ezek az
oszlopok tehát emlékezeti jelképek, csakúgy, mint a hisztériás
tünetek; ennyiben tehát a hasonlat megállná a helyét. De
vajjon mit gondolnának arról a londoni polgárról, aki még
ma is fájó elérzékenyüléssel álldogálna Eleanor királynő
temetésének emlékoszlopa előtt, ahelyett, hogy a modern
munkaviszonyok között oly indokolt sietséggel dolga után
menne és a ma uralkodó király ifjú nejére gondolna örven
dező szívvel? Vagy mint vélekednének arról a másikról, aki
a „Monument“ előtt sírva fakadna arra a gondolatra, hogy
szülővárosa elhamvadt, holott azóta már rég és sokkal fénye
sebben újra felépült? Már pedig minden hisztérikus és
neurotikus úgy viselkedik, mint az a két élhetetlen londoni
lakos; nemcsak hogy visszaemlékeznek a rég elmúlt fájdal
mas eseményekre, hanem érzelemvilágukat is hozzájuk fűzik,
nem tudnak a múlt benyomásaitól szabadúlni és miattuk a
valóságot és az élő jelent elhanyagolják. A lelki élet rögzítő
dése a kórokozó traumákhoz: egyike a neurózis legfontosabb
és gyakorlatilag legjelentősebb jellemző vonásainak.

Szívesen igazat adok Önöknek, ha ezzel szemben –
amint előre sejtem – Breuer betegének kórtörténetére

¹⁾Helyesebben: az emlékoszlopnak későbbi időből származó
másolata. Maga a Charing szó, mint dr. E. Jones-tól értesültem, álli
tólag a Chère reine szavakból keletkezett.

15

gondolva, egy ellenvetést tesznek. Tény, hogy a beteg
nek valamennyi lelki rázkódtatása abból az időből származik,
mikor beteg atyját ápolta és így nála a tüneteket csak az
apa betegségének és halálának emlékezeti jelképeiül tekint-
hetjük. E tünetek tehát a gyász megnyilatkozásai és az
elhunyt emlékéhez való rögzítődés – ily rövid idővel a
halál után – épen nem mondható kórosnak, hanem egészen
normális érzelmi folyamatnak. Mindezt megengedem; Breuer
betegénél nem valami feltűnő dolog, hogy ő e traumákhoz
rögzítődött. De más esetekben, például annál a nőnél, kit
tic-je ellen gyógykezeltem, az előidéző események egyike
több mint tizenöt, másika tíz évvel azelőtt történt; itt már
nyilvánvaló a múlton való tapadás jellege és Breuer betege
később valószínűleg szintén kifejezésre juttatta volna azt, ha
nem került volna oly rövid idővel a rázkódások kiállása és
a tünetek fellépése után a kathartikus gyógykezelés alá.
Eddigelé csak a hisztérikus tüneteknek a beteg élet-
történetéhez való vonatkozását tárgyaltuk; Breuer megfigye-
léseinek két más mozzanatából azonban útmutatást szerez-
hetünk arra is, hogyan kell értelmeznünk a megbetegedés és
a meggyógyulás folyamatát. Mindenekelőtt ki kell emelni,
hogy Breuer betege csaknem minden, reá kórosan ható
helyzetben erős izgatottságot volt kénytelen elfojtani, ahelyett,
hogy annak az indulat megfelelő jeleivel, szavakkal, cselek-
ményekkel, szabad folyást engedett volna. Annál a kis éle-
ménynél, melyben a társalkodónő kutyája szerepelt, csupa
tekintetből elfojtotta igen erős undorodásának minden meg-
nyilvánulását; mialatt apja ágyánál virrasztott, szüntelenül
gondja volt rá, hogy a beteg mit se vegyen észre az ő
aggodalmából és fájdalmas lehangoltságából. Mikor azután
később ugyanazokat az elemeket orvosa előtt reprodukálta,
az egykor elfojtott indulat egész hevességében kitört, mintha
az egész közbeeső idő alatt csak félre lett volna téve. Mi
több: a tünet, amely annak az eseménynek maradványa volt,

16

akkor erte el hevességének tetofokát, mikor a beteg a
kórokozó emlékhez mind jobban közeledett, majd annak
tökéletes felderítése után hirtelen megszűnt. Másfelől a tapasz-
talat azt mutatta, hogy hiába emlékezett vissza a beteg egyes
jelenetekre az orvosnál, ha ez a visszaemlékezés valamely
okból indulatkitörés nélkül következett be; ilyenkor a hatás
elmaradt. Ezek szerint a megbete-gedésnél, csak úgy, mint a
gyógyulásnál ezen indulatoknak a sorsa volt az irányadó, az
indulatok pedig úgyszólván eltolható mennyiségek módjára
viselkedtek. Elkerülhetetlennek látszott ezek után az a feltevés,
hogy a betegség azért jött létre, mert a kórokozó helyzetekben
képződött indulatok természetzerü lefolyásának útja el volt
zárva és hogy a betegség lényege abban állott, hogy aztán
azok a „bennrekedt“ indulatok rendellenes munka végzésére
lettek felhasználva. Egyrészt a lelki életnek állandó megterhel-
tetse és folytonos lelki izgalmak forrása lett belőlük, másrészt
pedig szokattan testi beidegzésekké és gátlásokká alakultak
át, vagyis a kóreset testi tüneteit hozták létre. Ezt az utóbbi
folyamatot „hisztériás konverzió“-nak neveztük el. Lelki izgal-
maink egy része amúgy is, természetszerűen, a testi beidegzés
útjára terelődik és ebből lesz az, amit a „kedélymozgalmak
kifejeződésének“ nevezünk. Nos, a hisztériás konverzió csak
túlságba viszi az indulattelt lelki folyamat lezajlásának ezt a
részét, vagyis sokkal hevesebb és új útakra terelt kifejezését
jelenti a kedélymozgalomnak. Ha egy folyam ágya két csator-
nába ágazik szét, azonnal megtelik az egyik, mihelyt a
másikban a viz folyása akadályba ütközik.

Mint látják, azon az úton vagyunk, amely a hisztériának
tisztán lélektani elmélete felé vezet, amelyen tehát indulati
folyamatoknak juttatjuk a vezérlő szerepet. Breuer-nek egy másik
megfigyelése azonban arra késztetett minket, hogy a beteges
lelki történés jellemzésénél a tudati állapotnak tulajdonitsunk
nagy jelentőséget. Breuer betegén, normális állapottól eltekintve,
többféle változata volt észlelhető a lelkiállapotnak: az önkivület,

17

zavartság, jellemváltozás állapotai. Normális állapotában mit
sem tudott a kórokozó eseményekről s ezek összefüggéséről
a kórtünetekkel; ezeket az eseményeket a beteg elfelejtette,
vagy legalább is széttépte köztük a kórokozati összefüggés
fonalát. Hipnózisba ejtvén őt, meglehetősen nehéz munka
árán sikerült azokat a jeleneteket emlékezetébe visszaidézni
és ez a visszaemlékezési munka szüntette meg a tüneteket.
Nagy zavarban volna az ember, hogyan értelmezze ezt a
tényt, ha a hipnotizmus terén tett tapasztalatok és kísérletek
nem mutatták volna meg a megértéshez vezető utat. A hipno-
tikus jelenségek tanulmányozása óta megbarátkoztunk azzal
az eleinte különösnek tetsző felfogással, hogy egy és ugyan-
azon emberben több lelki csoportosulás is lehetséges, melyek
egymástól meglehetősen függetlenek maradhatnak, egymás
felől „mit sem tudnak“ és a tudatot felváltva ragadják
magukhoz. Ilyenfajta esetek, amelyeket „double conscience“
névvel jelölnek, alkalmilag önként is kifejlődnek és így észlel-
hetők. Ha a személyiség ilyen kettéhasadásánál a tudat
állandóan a lelki állapotok egyikéhez tapad, úgy ezt az álla-
potot tudatos lelki állapotnak, a tőle lehasadt lelki állapotot
pedig tudattalannak nevezik.¹ Az úgynevezett posthipnotikus-
sugalmazás ösmert jelensége, amelynél a hipnózisban adott
utasítás később, a rendes lelki állapot közben, parancsoló
módon érvényesül, kitünő példa arra, mikép befolyá-
solhatja a tudattalan a tudatos lelki világot, melynek a
tudattalan parancsról sejtelme sincs, és ezen minta szerint
tényleg lehetséges is a hisztériánál szerzett tapasztalatok
között eligazodni. Breuer azt a megoldást választotta, hogy a
hisztériás tünetek ilyen különös lelki állapotok közben léte-
sültek, melyeket ő hipnoidok-nak nevezett el. Azok az izgal-
mak, melyek ily hipnoid állapotban találják a lelkületet,

¹⁾A német „unbewusst“ jelzőt a tudattalan vagy tudat nélküli
szavakkal kellett fordítani, miután az öntudatlannak németül bewusstlos
felel meg.

Pszichoanalizis.

2

18

können walten korokozova, mert ilyen allapotban nincsenek
adva az izgalmi folyamatok rendes lefutásának feltételei.
Igy azután az izgalmi folyamatból szokatlan lelki képződmény,
t. i. simptoma alakul ki, ez pedig idegen test gyanánt
ékelődik be a normális állapotba, amelyből viszont a hipnoid
kórokozó helyzet emlékének tudata hiányzik. Nincs tünet
amnesia, emlékezeti hiány nélkül, s ezen hiány pótlása egy
ertelmű azon feltételek megszüntetésével, amelyeknek a tünet
keletkezését köszönheti.

Tartok tőle, hogy előadásomnak ez a része nem volt
valami nagyon világos. De legyenek elnézők, hiszen újszerű
és nehéz gondolatmenetről van itt szó, amelyet talán nem
is lehet sokkal érthetőbben közölni, ami viszont azt bizo-
nyítja, hogy megismerésünk még nem hatolt nagyon a
dolog mélyébe. Egyébíránt a Breuer alkotta „hipnoid“
elmélet gátlónak és feleslegesnek bizonyúlt, úgy, hogy azt
a mai pszichoanalízis mellőzi. A továbbiak folyamán, legalább
vázlatosan, meg fogják hallani, mily hatásokat és folya-
matokat sikerült felfedezni a mögött a korlátozás mögött,
amelyet Breuer emelt, mikor a hipnoid állapotok elméletét
felállította. Igazat kellene Önöknek adnom akkor is, ha azt a
benyomást szerezték volna, hogy a Breuer kutatásai csak
igen tökéletlen elméletet és ki nem elégítő felvilágosításokat
adhatnak a megfigyelt jelenségekről; de tökéletes elméletek
nem hullnak az égből és még sokkal jogosabb volna bizalmat-
lanságuk az olyan valakivel szemben, aki már kutatásai
kezdetén hiánytalan és kikerekített elmélettel hozakodnék
elő. Az ilyen elméletről bizonyára kiderülne, hogy az csak
alkotója okoskodásának a terméke, nem pedig a valóság
előítélettől mentes kutatásának gyümölcse.