63

II.

Hölgyeim és uraim! Csaknem ugyanabban az időben,
mikor Breuer a „talking-
cure“-al kezelte betegét, kezdte el
Charcot mester a párisi Salpêtrière hisztérikusain azokat a
vizsgálódásokat, amelyek hivatva voltak e bántalom meg
értésére új utat mutatni. E vizsgálatok eredményei azonban
akkor még Bécsben nem lehettek ösmeretesek. De mikor
körülbelül egy évtizeddel később Breuer és én nyilvános-
ságra hoztuk azt az előzetes közleményünket a hisztériás
jelenségek lelki mechanizmusáról, mely Breuer első páciensé-
nek kathartikus gyógykezeléséből indult ki, akkor már egészen
a Charcot kutatásainak hatása alatt állottunk. Betegünk kór-
okozó élményeit, mint lelki traumákat, egy sorba állítottuk
azokkal a testi rázkódásokkal, melyeknek befolyását a hisz-
teriás bénulásokra Charcot állapította meg; és Breuer felvétele
a hipnoid állapotokról nem is volt egyéb, mint visszahatása
annak a ténynek, hogy Charcot azokat a traumás bénulásokat
hipnózisban mesterségesen is előidézte.
Maga a nagy francia megfigyelő, kinek 1885/86-ban
tanítványa lettem, nem rokonszenvezett a pszichologiai magya-
rázatokkal; csak tanítványa, P. Janet kísérelte meg mélyeb-
ben behatolni a hisztéria sajátos lelki folyamataiba és mi az
ő példáját követtük, mikor a személyiség részekre hasadását
és szétesését állítottuk elméletünk középpontjába. Janet a
hisztériának egy oly theoriáját nyújtja, mely számol az örök-
lékenység és a degeneráció felől Franciaországban uralkodó
tanokkal. Szerinte a hisztéria az idegrendszer degenerativ

20

elváltózásának egy alakja, mely a lelki szintézis
gyengeségében nyilvánul. A hisztériások eszerint eleve kép
telenek volnának a lelki történés sokféleségét egy egységgé
tömöríteni és innen származna hajlandóságuk a lelki
disszociációra. Engedelmükkel ezt én egy köznapias, de
magyarázó hasonlattal próbálom érzékeltetni. Janet hisz-
terikusa olyan, mint az a gyönge nő, ki bevásárolni ment és
számos dobozzal, csomaggal megrakodva indul hazafelé, de
két keze és tíz ujja segítségével sem tud a sok mindennel
boldogulni, úgy, hogy csakhamar elejt egy csomagot. Mikor
meg lehajol, hogy azt felemelje, egy másik esik ki a kezéből
és így tovább. Nem nagyon jól vág össze a hisztérikusok
ezen feltételezett lelki gyengeségével, hogy náluk a csökkent
működés jelensége mellett, mintegy kárpótlásképen, a teljesítő-
képesség részleges fokozódásának példáit is megfigyelhetjük.
Breuer nőbetege, ugyanakkor, mikor anyanyelvét és az ango-
lon kívül minden nyelvet, amit tudott, elfelejtett, az angol
nyelvtudásban oly tökéletességre emelkedett, hogy, ha német
könyvet adtak a kezébe, lapról leolvasta annak angol fordí-
tását és pedig kifogástalanul és folyékonyan.

Mikor később arra a feladatra vállalkoztam, hogy a
Breuer-től megkezdett vizsgálódásokat magam folytassam
tovább, csakhamar más nézet alakult ki bennem a hiszté-
riás disszociáció (vagyis tudat-szétesés) keletkezése felől.
Természetszerű dolog volt, hogy a nézeteknek ez a szét-
ágazódása, mely az egész tan további fejlődésére döntő
hatásúnak bizonyúlt, bekövetkezett, mert én nem laboratoriumi
kísérletekből indúltam ki, mint Janet, hanem gyógyítási
törekvésekből.

Engem mindenekelőtt a gyakorlatban felmerült szükség-
letek irányítottak. A kathartikus gyógykezelésnek, ahogy azt
Breuer alkalmazta, előfeltétele volt, hogy az ember a beteget
mély hipnózisba ejtse, mert csak a hipnotikus állapotban
jutott el azoknak a kórokozó összefüggéseknek olyan meg-

21

ismeréséhez, amilyenre rendes állapotában képtelen volt. Ám
a hipnózis, mint szeszélyes és úgyszólván misztikus segítő
eszköz, csakhamar terhemre vált; mikor pedig azt tapasz-
taltam, hogy minden erőlködésem dacára a betegeknek csak
egy töredékét tudtam hipnótikus állapotba ejteni, elhatároz-
tam, hogy a hipnózissal felhagyok és a kathartikus gyógy-
kezelést ettől függetlenítem. És minthogy legtöbb páciensem
lelkiállapotát nem tudtam tetszésem szerint megváltoztatni,
úgy rendezkedtem be, hogy rendes állapotukban foglalkoz-
hassam velük. Persze ez eleinte értelmetlen és kilátástalan
vállalkozásnak látszott. Az előtt a feladat előtt állottam, hogy
olyasmit tudjak meg a betegről, amit sem én nem tudtam,
sem ő maga nem tudott; hogyan remélhettem mégis, hogy
ezt a célomat elérem? Nagy segítségemre volt ekkor, hogy
visszaemlékeztem egy igen nevezetes és tanulságos kísérletre,
amelynek Nancy-ban Bernheimmál voltam szemtanúja. Bern-
heim akkor bebizonyította nekünk, hogy azok a személyek,
akiket szomnambulizmusba ejtett és, akik ebben az állapotuk-
ban sok mindenfél szuggerált élményen mentek keresztül,
az alvás közben átélt dolgokat csak látszólag felejtették el
és, hogy lehetséges ezeknek az emlékeit rendes állapotukban
is felébreszteni. Ha a hipnózis alatti élmények felől kikér-
dezte őket, eleinte ugyan azt állították, hogy nem tudnak
semmiről semmit, de ha ő ebbe nem nyugodott bele, hanem
nógatta őket és biztosította őket arról, hogy tudniok kell a
dologról: úgy az elfelejtett emlékek mindig felidéződtek.

Így tettem tehát én is pácienseimmel. Ha egy bizonyos
pontig eljutottam velük, ahol kijelentették, hogy egyebet már
nem tudnak, biztosítottam őket, hogy de igenis tudnak és
csak mondják ki bátran; merészen hozzátettem, hogy az az
emlék lesz az igazi, mely akkor jut eszükbe, mikor kezemet
a homlokukra teszem. Ilyen módon sikerült hipnózis alkal-
mazása nélkül is megtudnom a betegektől mindent, ami
érthetővé tette az összefüggést az elfelejtett pathogén elemé-
 

22

nyek és az azokból visszamaradt tünetek között. De ez igen
fáradságos, huzamosabb időn át gyakorolva pedig kimerítő
eljárás volt; nem volt tehát alkalmas a technika kérdésének
végleges megoldására.

Én azonban nem hagytam fel vele, ha nem is vontam
le még az eközben szerzett tapasztalatokból a döntő követ-
keztetéseket. Tapasztalataim megerősítették tehát azt a tényt,
hogy az elfelejtett emlékek nem semmisültek meg, hanem
állandóan a beteg lelki tulajdonában voltak és meg is lett
volna a készségük arra, hogy a tudatos gondolatokkal
való asszociáció révén felszínre kerüljenek, ha valamiféle erő
nem gátolta volna, hogy tudatosakká legyenek és nem
szorította volna őket vissza a tudattalanba. Határozottan fel
kellett tételezni, hogy ilyen erő csakugyan van, mert meg-
felelő és nem is csekély erőlködésre volt szükség, mikor az
ember azon igyekezett, hogy annak az erőnek a hatását leküzdve,
a beteg tudatába visszahozza a tudattalan emlékeket. Az az
erő, mely a beteges állapotot fenntartotta, mint a beteg részé-
ről tapasztalt ellentállás vált érezhetővé.

Ebből a fogalomból, az ellentálláséból, alakult ki azután
felfogásom a hisztériás lelki folyamatok felől. A tapasztalás
szerint gyógyulás akkor állott be, ha ezeket az ellentállásokat
sikerült leküzdeni; a gyógyulás ezen mechanizmusának ösme-
rete mármost lehetővé tette, hogy az ember a megbetegedés
folyamatáról is egész határozott fogalmat alkosson. Fel kellett
tételezni, hogy azok az erők, amelyek most ellentállás képében
gátolják az elfelejtett emlékek tudatossá váltát, annakidején
maguk idézték elő ezt az elfelejtést és szorították ki a kór-
okozó élményeket a tudatból. Az ilykép feltételezett folya-
matot az emlék elfojtásának¹⁾ neveztem el s annak bizonyí-
tékát a tagadhatatlanul fenforgó ellentállásban leltem.

¹⁾A német kifejezés Verdrängung, ami szószerint „kiszorítást“,
„félretolást“ jelent. De a magyar elfojtás szó talán jobban kifejezi
a folyamat lényegét.

23

Felmerülhetett azonban az a kérdés: melyek az elfojtás
mozgató erői és mily feltételek közt váltódik ki ez a mecha-
nizmus, amelyben így a hisztériára jellegzetes kórokozó erő-
szerkezetet¹⁾ ismertünk fel. A kathartikus gyógyításnál megismert
kórokozó élmények összehasonlító vizsgálata megadta erre
is a feleletet. Mindezekben az élményekben arról volt szó,
hogy oly vágy-gerjedelem keletkezett, mely éles ellentétben
állott az egyén egyébkénti vágyaival és összeférhetetlennek
bizonyúlt az egyéniség erkölcsi, esztétikai és személyes
igényeivel. Rövid küzdelem után a belső harc azzal végződött,
hogy az a képzet, mely a tudattól elfogadhatatlan kíván-
ságot képviselte, áldozatául esett az elfojtásnak, az összes
hozzá kapcsolódó emlékekkel együtt kiszoríttatott a tudatból
és elfelejtődött. Az elfojtás indító oka tehát az illető képzetnek
a beteg én-jével való összeférhetetlensége volt; az egyén
erkölcsi és egyéb követelményei voltak az elfojtásnál működő
erők. Akár elismeri a tudat az összeférhetetlen vágyrezdülést,
akár folytatódik a belső küzdelem: mindkét esetben nagyon
kellemetlen érzések keletkeztek volna; ettől a kellemet-
lenségtől az elfojtás megkímélte a tudatot és így az a lelki
személyiség egyik védőberendezésének bizonyúlt.

Sok esetem közül csak egyetlenegyet akarok Önöknek
elbeszélni, amelyből az elfojtás feltételei és annak haszna elég
világosan kitünnek. Igaz, hogy még ezt az egy kórrajzot is
kénytelen vagyok a cél kedvéért megkurtítani és sok lényeges
körülményét hallgatással mellőzni. Egy fiatal leány eltemette
szeretett atyját, kinek ápolásában közreműködött; a helyzet
tehát ugyanaz, mint Breuer nőbetegénél. Nem sokkal azután
férjhez ment a testvérnénje s a leány különös rokonszenvébe
fogadta az új sógort, amely érzése könnyen rejtőzhetett a
rokoni gyöngédség leple alá. Csakhamar megbetegedett és
meg is halt ez a testvérnénje is, mialatt a leány anyjával épen

¹⁾Mechanismus. (Ford.)

24

távol volt. A távollévő családtagokat sürgősen hazahívták,
anélkül, hogy kétséget kizáró módon közölték volna velük a
fájdalmas eset megtörténtét. Mikor aztán a leány nővére
hallottas ágyához lépett, egy pillanatig az a gondolat foglal-
koztatta: most már szabad, most elvehet feleségül. Bebizonyí-
tottnak vehetjük, hogy ezt a gondolatot, mely a sógor iránti,
eladdig önmaga előtt is titkolt heves szerelmet a tudat
előtt feltárta, az érzelmi felháborodás már a következő pillanat-
ban az elfojtás erőszkerkezetének szolgáltatta át. A leány súlyos
hisztériás tünetek közt megbetegedett és mikor én őt gyógy-
kezelés alá vettem, kitűnt, hogy a nővére ágyánál lefolyt
jelenetet s a benne akkor keletkezett rútul önző vágyrezdülést
alaposan elfelejtette. A gyógyítás folyamán aztán eszébe jutott
az eset, igen heves kedélyi izgalom jelei közben felidéződött
benne a kórokozó mozzanat és ez a kezelés meg is gyógyította őt.

Engedjék meg, hogy az elfojtás folyamatát és annak
szükségszerű összefüggését az ellentállással egy nagyon egy-
szerű hasonlattal érzékeltessem s arra épen a mi jelenlegi szituá-
ciónkat használjam fel. Tegyük fel, hogy ebben a teremben a
hallgatóság között – melynek példaszerű nyugalmát és figyelmét
nem tudom eléggé dicsérni – akad oly egyén, akinek a
viselkedése zavarólag hat s aki neveletlen vihogásával, fecse-
gésével, csoszogásával eltereli figyelmemet a kitűzött feladattól.
Erre én kijelentem, hogy így nem folytathatom tovább elő-
adásomat, mire Önök közül nehány erőteljes férfi felemelkedik
és a csendzavarót rövid küzdelem után kituszkolja az ajtón.

A zavar ezzel el van fojtva. Hogy pedig pedig meg ne ismét-
lődhessék s a kidobott ember ne tudjon újra a terembe
tolakodni: azok az urak, akik akaratomat tetté változtatták,
az ajtó elé tolják széküket és odatelepedve, az „ellentállást“
képviselik, miután így az „elfojtást“ végrehajtották. Ha Önök
még hozzá ezt a termet megteszik „tudatnak“, az ajtón-
kívüli helyiséget pedig „tudattalannak“: elég találó képet
alkothatják az elfojtás folyamatának.

25

Ebből láthatják, mi a különbség a mi felfogásunk és
a Janet-é között. Szerintünk a lelki szétesés nem a lelki
szerkezet összetevő-képességének veleszületett gyengeségéből
következik; mi dinamikus magyarázatát adjuk annak, mikor azt
valljuk, hogy az az egymással harcban álló lelki erők össze-
ütközésének, két pszichikus réteg egymás elleni aktív láza-
dásának eredménye. Ebből a felfogásunkból azután a meg-
oldást váró kérdések egész sora következik. Hiszen a lelki
konfliktus állapota rendkívül gyakran áll elő, az „én“-nek
az a törekvése, hogy kínos emlékektől szabaduljon, mind-
untalan érvényesül, anélkül, hogy ennek mindig lelki szét-
esés volna a következménye. Lehetetlen tehát szabadulni
attól a gondolattól, hogy még más feltételeknek is adva kell
lenniök olyankor, mikor az összeütközésnek disszociáció a
következménye. Egyáltalán nem titkolom el tehát Önök előtt,
hogy az „elfojtás“ felösmérése egy új lélektani elméletnek
nem a betetőzését, hanem a kellő kezdetét jelenti; de hát,
mit tehetünk egyebet, lépésben kell előre haladnunk és a
megösmert betetőzését az utánunk jövők mélyebbre ható
munkásságára bíznunk.

Nem vezetne célra, ha megkísérelnők Breuer nőbete-
gének esetét az elfojtás szempontjából értelmezni. Ez a kór-
történet erre nem alkalmas, mert hipnotikus befolyásolás
igénybevételével jött létre. Csak, ha a hipnozis teljesen
kikapcsolják, csak akkor vehetik észre az elfojtásokat és az
ellentállásokat s csak akkor alkothatnak helyes fogalmat a
kórokozó folyamatról. A hipnózis is elfedi az ellentállást
és könnyen hozzáférhetővé teszi a léleknek egy bizonyos
területét, viszont e terület határán áthághatatlan sánc kép-
ződéséhez vezet, mely minden további betekintést lehetet-
lenné tesz.

Breuer megfigyelésének legértékesebb tanulsága az volt,
hogy megmutatta az összefüggést a tünetek és a kórokozó
élmények vagy pszichikus traumák között; nem mulaszthatjuk

26

el tehát, hogy ezeket a belátásokat az elfojtás tanának szem-
pontjából méltányoljuk. Mert első percre egyáltalán nem látja
be az ember, hogyan magyarázza meg a tünet kialakulását
az elfojtással. Szövevényes elméleti fejtegetés helyett vissza-
térek itt arra a hasonlatra, mellyel előbb az elfojtást érzékel-
tettem. Azzal, hogy a rendbontót a teremből eltávolították
és őröket telepítettek az ajtó elé, még nem bizonyos, hogy
sikerült az ügyet elintézniök. Megtörténhetik, hogy a kidobott
vendég elkeseredésében egészen féktelenné lesz és tovább is
terhünkre van. Nincs ugyan többé közöttünk, megszabadul-
tunk jelenlététől, gúnyos nevetésétől, hangos megjegyzéseitől,
de a kirekesztés bizonyos tekintetben mégis hatástalan marad,
mert most ő odakint csap tűrhetetlen lármát, kiabál, öklével
döngti az ajtót s ezzel jobban zavarja előadásomat, mint
mikor előbb oly illetlenül viselkedett. Ily körülmények között
örömmel kellene fogadnunk, ha talán a mi tisztelt elnökünk,
dr. Stanley Hall, magára vállalná a közvetítő és békeszerző
szerepét. Előbb a zabolátlan legénnyel tárgyalna odakint,
aztán mihozzánk fordulna azzal a felszólítással, hogy enged-
jük vissza közénk, ő kezeskedik róla, hogy jobban fog
viselkedni. Dr. Hall tekintélye előtt meghajolva, rászánjuk
magunkat, hogy az „elfojtást“ feloldjuk, mire a csend és
békesség helyreáll. Valóban találóan érzékelteti e kép azt a
feladatot, mely a neurozisok pszichoanalitikus gyógyításánál az
orvosra hárúl.

Határozottabban ezt így szövegezhetjük: hisztériában és
egyéb neurózisokban szenvedők vizsgálata révén meggyő-
ződtünk arról, hogy náluk rosszúl sikerült annak az eszmének
az elfojtása, amelyhez az elfogadhatatlan vágy kapcsolódik.
Kitolták ugyan azt tudatukból és emlékezetükből és ezzel,
látszólag, sok kellemetlen érzettől megkímélték magukat, de
az elfojtott vágykielégülési törekvés tovább él a tudattalanban,
csak alkalomra les, hogy ismét ténylegesüljön és érti a
módját, hogy az elfojtott vágyat elferdített, felösmerhetetlenné

27

tett pótképződmény¹ alakjában becsempéssze a tudatba,
amely képződményhez csakhamar hozzákapcsolódnak ugyan-
azok a kellemetlen érzetek, melyeket az elfojtás révén elkerül-
hetni véltek. Az elfojtott eszmét helyettesítő ilyen pótképződ-
mény – szimptoma – mentesítve van a védekező „én“
további támadásaival szemben és a heves, de gyors lefolyású
konfliktust végnélküli kóros állapot váltja fel. A szimpto-
mán az elferdítés szolgálatában álló sajátságokon kívül,
nyomokban felismerhető ilyen vagy olyan hasonlatos-
ság az eredetileg elfojtott eszmével is; a pszichoanalitikus
gyógykezelés közben felderíthetők azok az utak és módok,
amelyeken a pótképződmény felépült s a gyógyulás akkor
sikerül, ha a szimptoma ugyanezen az úton vezettetik vissza
az elfojtott eszmére. Ha így az elfojtott dolgok ismét a
tudatos lelki tevékenység tárgyaivá tétettek, ami csak jelen-
tékeny ellenállás legyőzése után sikerülhet, akkor jut csak a
beteg abba a helyzetbe, hogy azt a a lelki konfliktust,
melyet el akart kerülni, orvosának vezetése mellett jobb
eredménnyel oldja meg, mint amilyennel az elfojtás kecseg-
tetett. Többféle módja van az ilyen célszerűbb, a konfliktust
és a neurózist szerencsésen befejező elintézésnek s ha az
eset úgy kívánja, többféle megoldás kombinálása vezethet
célhoz. Egyik esetben megbarátkoztatjuk a beteg egyéniségét
a kórokozó eszmével és képesítjük őt arra, hogy azt egészben
vagy részben elfogadja; más esetekben a vágytörekvést magát
kell magasabb rendű s ezért kifogás alá nem eső célok irányí-
tani (amit átszellemítésnek² nevezünk); vagy pedig be kell látni,
hogy a konfliktust okozó eszme elutasítása jogos és helyes
volt, de ilyenkor is meg kell tanítani a beteget arra, hogy
az elfojtás automatikus s ezért tökéletlen mechanizmusát az
ember legmagasabbrendű szellemi működései segítségével

¹⁾„Ersatzbildung.“ (Ford.)

²⁾„Sublimierung.“ (Ford.)

28

való elítélés váltsa fel; ez úton elérhető az összeférhetetlen
eszme tudatos fékentartása.

Bocsássák meg nekem, amért nem sikerült Önöknek
átnézetesebben és érthetőbben vázolnom ezen, most pszychoana
lizis névvel jelölt gyógyítási módszer főszempontjait. Ez a
nehézség nemcsak a tárgy újdonságán múlik. Hogy pedig
mily természetűek azok az elfogadhatatlan vágyak, melyek,
dacára az elfojtásnak, a tudattalanból is éreztetik hatásu-
kat és milyen alanyi és alkati feltételeknek kell egy egyén-
ben találkozniok, hogy az elfojtás ilyen balsikerrel járván,
pót- vagy tünetképződmény létesüléséhez vezessen, a felől
még néhány későbbi megjegyzés fog felvilágosítással szolgálni.