39

VI.

Eddigi eredményünk, mely éles ellentétbe állítja az „énösztö-
nöket“ és a szexuális ösztönöket, és amely szerint az előbbiek a
halálra, az utóbbiak az élet folytatására ösztökélnek, bennünket
is több tekintetben nem elégít ki. Ehhez járul még az, hogy az
ösztönnek konzervativ, jobban mondva regrediáló, ismétlési kény-
szernek megfelelő jellegét tulajdonképen csak az első csoport szá-
mára vehettük igénybe. Mert a mi feltevésünk szerint az énösztö-
nök az élettelen anyag életrekeléséből származnak és újból helyre
akarják állítani az élettelen állapotot. A szexuális ösztönöknél
ellenben szembeötlő, hogy az élőlény primitiv állapotait reprodu-
kálják, de céljuk, melyre minden eszközzel törekszenek az, hogy
két bizonyos módon differenciált csírasejt egybeforrjon. Ha ez
az egyesülés nem jön létre, úgy a csírasejt elhal, mint a soksejtű
organizmus összes többi eleme. Csak ilyen feltétel mellett hosz-
szabbíthatja meg a nemi funkció az életet, és kölcsönözheti neki
a halhatatlanság látszatát. De vajjon az élő anyag fejlődésének
melyik fontos eseményét ismétli meg a nemi szaporodás, vagy
ennek előfutárja, a protisták között két individuumnak a kopulá-
ciója? Ezt nem tudjuk megmondani és ezért megkönnyebbülésnek
éreznők, ha egész gondolatépítményünk tévesnek bizonyulna.
Elesnék az egész ellentét az én- (halál-) ösztönök és a szexuális
(élet-) ösztönök között és evvel elveszítené az ismétlési kényszer
is a neki tulajdonított jelentőséget.

Térjünk tehát vissza egy közbefűzött feltevésünkhöz ama
várakozással, hogy azt exakt módon meg lehet majd cáfolni.
Azon feltevés alapjára, amely szerint minden élőnek belső okok
miatt kell meghalnia, további következtetéseket építettünk fel. Ezt
a feltevést aggály nélkül állítottuk fel, de csak azért, mert nem
látszik feltevésnek. Megszoktuk ezt a felfogásmódot, és költőink

40

is megerősítenek benne. Talán azért határoztuk el reá magunkat,
mert ebben a hitben vigaszt találunk. Ha már meg kell halni
és előbb még kedveseinket is a halál által el kell veszítenünk, úgy
szívesebben esünk áldozatául egy könyörtelen természeti tör-
vénynek, a fenséges ’Αναγκη-nak, mint egy véletlennek, mely
talán még elkerülhető lett volna. De talán e hitünk a meghalás
belső szükségszerűségében szintén csak egyike amaz illuzióknak,
melyeket azért alkottunk, hogy „a lét súlyát el tudjuk viselni.”
Bizonyára nem őseredeti e hit; a primitiv népektől idegen a „ter-
mészetes halál” gondolata; ők minden köztük előforduló halálese-
tet ellenség vagy rossz szellem befolyására vezetnek vissza. Ezért
ne restelljük e hit megvizsgálása céljából a biológia tudományá-
hoz fordulni.

Ha ezt tesszük, csodálkozhatunk, hogy a természetes halál
kérdése körül mennyire eltérő a biológusok véleménye, sőt, hogy
a halál fogalma egyáltalán szinte szertefolyik kezeik között. A
magasabbrendű állatoknál egy bizonyos átlagos élettartam ténye
természetesen a belső okokból bekövetkező halál mellett szól,
viszont az a körülmény, hogy egyes nagy állatok és faóriások igen
magas és eddig meg nem állapítható életkort érnek el, ismét el-
oszlatja ezt a benyomást. W. Fliess nagyszerű koncepciója sze-
rint az organizmusok minden életjelensége – és bizonyára a halál
is – bizonyos terminusok betartásához van kötve, melyekben két
élő szubstanciának – egy nőneműnek és egy hímneműnek –
függősége a napévtől jut kifejezésre. De az arra vonatkozó meg-
figyelések, hogy külső erők hatásai mily könnyen és mily mérték-
ben képesek arra, hogy különösen a növényvilág életnyilvánulásai-
nak megjelenési idejét megváltoztassák, siettessék vagy hátráltas-
sák, ellenkeznek a Fliess-féle formulák merevségével és leg-
alább is kételyt támasztanak az általa felállított törvények egyed-
uralmával szemben.

Legnagyobb érdeklődésünket az a mód kelti fel, ahogy Weis-
mann A. műveiben az organizmusok élettartamának és halálának
témáját tárgyalja.¹⁸

Ettől a kutatótól származik az élő anyagban egy halandó és
egy halhatatlan félnek a megkülömböztetése; a halandó, a szűkebb
értelemben vett test, a soma, csak ez van a természetes halál-
nak alávetve, a csirasejtek azonban potenciálisan halhatatlanok,

¹⁸ Über die Dauer des Lebens 1882; Über Leben u. Tod 1892; Das Keim-
plasma 1892 és egyebek.

41

amennyiben képesek arra, hogy bizonyos kedvező feltételek mel-
lett új individuummá fejlődjenek, vagy máskép kifejezve, hogy
körülvegyék magukat új somával.¹⁹

Ami ebben meglep bennünket, az a nem várt analogia a saját,
olyannyira más úton kifejtett felfogásunkkal. Weismann, ki
az élő anyagot morfologikus szempontból nézi, felismer benne oly
alkotó részt, mely halálra szánt, a somát, vagyis a testet a nemi
és átörökítő anyag kivételével, és egy halhatatlan részt, épen ezt
a csiraplasmát, mely a fajfenntartást, a szaporodást szolgálja. Mi
nem az élő anyagot, hanem a benne működő erőket állítottuk be,
és ez úton jutottunk hozzá, hogy az ösztönöknek két fajtáját kü-
lönböztessük meg, azokat, melyek az életet a halálhoz akarják
vezetni, és a többi, szexuális ösztönöket, melyek újra meg újra az
élet megujítására törekszenek és azt keresztül is viszik. Ez úgy
hangzik, mintha dinamikus korollariuma volna a Weismann
morfologiai elméletének.

A jelentős megegyezés e látszata rögtön eloszlik, mihelyt
meghalljuk, miképen döntött Weismann a halál problémájá-
nak tárgyában. Mert Weismann szerint a halandó soma és a
halhatatlan csirasejt megkülönböztetése csak a többsejtü organiz-
musoknál van érvényben, az egysejtü állatoknál individuum és
szaporodási sejt még egy és ugyanaz.²⁰ Az egysejtüeket tehát po-
tenciálisan halhatatlanoknak nyilvánítja, a halál csak a metazoák-
nál a többsejtüeknél jelenik meg. Igaz ugyan, hogy a magasabb
élőlények halála természetes, belső okokból bekövetkezett halál,
de nem alapszik az élő anyagnak ősi tulajdonságán²¹, nem fog-
ható fel abszolut, az élet lényegében megokolt szükségszerűség-
ként.²² A halál inkább célszerűségi berendezkedés, a külső élet-
körülményekhez való alkalmazkodás jelensége, mert a testsejtek-
nek somára és csiraplasmákra való különválása óta az individuum
korlátlan élettartama egész célszerűtlen luxussá vált volna. A
halál a soksejtüek eme differenciálódásának beálltával vált lehe-
tővé és célszerűvé. Azóta a magasabb élőlények somája időnként
belső okokból elhal, a protisták ellenben halhatatlanok maradtak.
A szaporodás azonban nem a halállal egyidejűleg lépett fel, de
sőt ősi tulajdonsága az élő anyagnak, valamint a növekedés,

¹⁹ Über Leben u. Tod. 2. kiad. 1892, 20. old.

²⁰ Dauer des Lebens 38. l.

²¹ Leben u. Tod, 2. kiad., 67. l.

²² Dauer d. Lebens 33. l.

42

amelyből létrejött; a földi élet pedig kezdetétől fogva folytatóla-
gos maradt.²³

Könnyü belátni, hogy magasabb organizmusok természetes
halálának elismerése a mi ügyünknek keveset használ.. Ha a ha-
lál az élőlényeknek kései szerzeménye, akkor olyan halálösztönök
melyek a földi élet kezdetétől származtatják magukat, nem jön-
nek többé számitásba. A többsejtüek aztán meghalhatnak belső
okokból, akár hiányos differenciáltságuk, akár anyagcseréjük tö-
kéletlensége miatt; ez ama kérdésre nézve, mely bennünket fog-
lalkoztat, nem jön számba. A halálnak ilyeténvaló felfogása és
levezetése bizonnyal sokkal közelebb is áll az ember megszokott
gondolkodásához, mint „halálösztönök“ idegenszerű feltevése.

A vita, mely Weismann tételeihez kapcsolódott, vélemé-
nyem szerint semmi döntő eredményt sem hozott²⁴

Némely szerző visszatért Goette álláspontjához (1883) a
ki a halálban a szaporodás egyenes következményét látja. Hart-
mann a halált nem a „hulla“ keletkezése által látja jellemezve.
mint az élő anyag elhalt részével, hanem úgy határozza meg, hogy
az „az egyéni fejlődés befejezése.“ Ebben az értelemben a proto-
zoák is halandók, a halál náluk mindig egybeesik a szaporodással, ez
utóbbitól azonban bizonyos mértékig el van homályositva, miután
a szülőállat egész anyaga egyenesen átvezetődhetik a fiatal gyer-
mekindividuumokba.

A kutatás érdeklődése csakhamar arra irányult, hogy kisér-
letekkel próbálják ki az egysejtüeken az élő szubstancia állitóla-
gos halhatatlanságát. Az amerikai Woodruff egy csillószőrös
ázalagot, egy „papucs-állatkát“, amely két individuummá való
osztódás által szaporodik, tenyésztett olymódon, hogy a rész-
produktum egyikét mindig izolálta és friss vizbe tette, ezt a
3029-ik generációig figyelte, amikor is abbahagyta a kisérletet. Az
első papucsállatkának ez a kései leszármazottja époly friss volt,
mint az őse, az öregedés vagy degeneráltság minden jele nélkül;
evvel, ha ekkora számoknak már van bizonyitó erejük, a protis-
ták halhatatlansága kisérletileg bebizonyithatónak látszott.²⁵

²³ Über Leben u. Tod, befejezés.

²⁴ V. ö. Max Hartmann, Tod u. Fortpflanzung, 1906; Alex. Lip-
schütz, Warum wir sterben. Kosmosbücher. 1914. F. Doflein, Das
Problem d. Todes u. der Unsterblichkeit bei den Pflanzen u. Tieren, 1919.

²⁵ V. ö. ehhez és a következőkhöz Lipschütz id. mű 26 l. és 52
és köv. l.

43

Más kutatók más eredményekhez jutottak. Maupas, Cal-
kins és mások Woodruffal ellentétben úgy találták, hogy
bizonyos számú osztódás után ezek az infusoriumok is gyengül-
nek, nagyságuk csökken, organizációjuk egy részét elveszítik és
végül meghalnak, ha nem részesülnek valamilyen felfrissítő be-
hatásokban. E szerint a protozoák az öregedés egy fázisa után
ép úgy meghalnak, mint a magasabb fejlettségű állatok, egyenes
ellentétben Weismann állításaival, a ki a halált csak mint az
élő organizmusoknak egy későbbi ’szerzeményét ismeri el.
Eme vizsgálatok összefüggéséből két tényt emelünk ki, amely
talán biztos támpontot nyújt nekünk. Először: ha az állat-
káknak olyan időben, mikor még nem mutattak öregedési elválto-
zást, módjukban van kettesbe összeolvadni, „kopulálni“, majd
egy idő mulva ujra széjjelválnak, akkor mentve maradnak
az öregedéstől, „megifjodáson“ mentek keresztül. Ez a kopu-
láció aligha lehet más, mint előfutárja a magasabb lények nemi
szaporodásának; még nincs semmi köze a sokasodáshoz, csak
két individuum anyagának egybekeverésére szorítkozik, (ez a
Weismann amphimixise). De a kopuláció felfrissítő
hatását pótolhatják bizonyos ingerek, a tápláló folyadék össze-
tételének változtatása, temperaturafokozás vagy rázás. Emlékez-
tet ez Loeb J. hires kísérletére, aki tengerisünpetéket bizo-
nyos vegyi ingerek által oly osztódási folyamatokra kényszerí-
tett, amilyenek külömben csak a megtermékenyítés után jönnek
létre. Másodszor: mégis valószínű, hogy az infuzóriumokat saját
életfolyamatuk vezeti természetes halálhoz, mert az ellentmon-
dás Woodruff és mások eredményei között onnan ered, hogy
Woodruff minden új generációt új tápláló folyadékba tett.
Ha ezt elmulasztotta, akkor a generációknak épen olyan örege-
dési elváltozását észlelte, mint a többi kutató. Ebből arra követ-
keztetett, hogy az állatkáknak a saját anyagcsere-termékei árta-
nak, melyeket az őket körülvevő folyadékba adnak le és aztán
meggyőzően tudta bizonyítani, hogy csak a saját anyagcseré-
jük termékeinek van meg az a hatása, hogy a generáció halálát
okozza. Mert olyan oldatban, mely távolabbi rokonságban álló
faj anyagcserealakjával volt túltelítve, kitünően gyarapodtak
ugyanazok az állatkák, melyek saját tápláló folyadékukban sza-
porodva biztosan tönkre mentek. Az ázalag tehát magára hagyva
természetes halált hal azon tökéletlensége folytán, hogy a saját
anyagcseretermékeit nem tudja eltávolítani; de talán a maga-
 

44

sabbrendű állatok is mind ugyanezen tehetetlenségük folytán
halnak meg.

Itt elfog bennünket a kétely, vajjon egyáltalán célszerű volt-e
a természetes halál kérdésének eldöntését a protozoák tanulmá-
nyozásánál keresni. Ezen élőlények primitiv organizációja fontos
körülményeket takarhat el, melyek nálunk is megvannak, de csak
magasabb állatoknál ismerhetők fel, ahol már morfologikus ki-
fejeződésre is jutottak. Ha elhagyjuk a morfologikus álláspontot
és a dinamikusat fogadjuk el, akkor egyáltalán közömbös lehet
nekünk, hogy bebizonyítható-e a protozoák természetes halála
vagy sem. A később halhatatlannak felismert anyag ezeknél még
semmi néven nevezendő módon nem választódott külön a halan-
dótól. Azok az ösztönerők, melyek az életet a halálba akarják
átvezetni, úgy lehet, bennük is működtek kezdettől fogva, és ha-
tásukat az életfenntartó erők hatásai mégis úgy eltakarhatták,
hogy közvetlen kimutatásuk igen nehéz. Igaz, hogy hallottuk,
hogy a biologusok megfigyelései megengedik nekünk, hogy a pro-
tistáknál is feltételezzünk ilyen halálhoz vezető belső folyamato-
kat. De még akkor is, ha a protistákról kiderülne, hogy azok
Weismann értelmében halhatatlanok, azért az az állítása,
hogy a halál kései szerzemény, csak a halál manifeszt megnyil-
vánulásaira érvényes és nem vonja maga után a halál felé hajtó
folyamatok felőli bármilyen felfogás lehetetlenségét sem. Az a vá-
rakozásunk, hogy a biológia egyszerűen ki fogja zárni a halál-
ösztönök elismerését, nem teljesedett be. Továbbra is foglalkoz-
hatunk ezzel a lehetőséggel, ha egyébként van rá okunk. De a
soma és a csiraplasma Weismann szerinti megkülönbözteté-
sének szembeötlő hasonlatossága avval a móddal, a hogy mi a
halálösztönöket az életösztönöktől külön választottuk, megállja a
helyét és visszanyeri értékét.

Időzzünk egy kevéssé az ösztönélet eme kifejezetten dualisz-
tikus felfogása mellett. Az élő anyagban végbemenő folyamatok-
ról alkotott Hering E. féle teória szerint az élő anyagban
szünet nélkül kétféle egymással ellentétes irányú folyamatfélék
bonyolódnak le, építő – asszimilatorikus és lebontó – disszimila-
torikus folyamatok. Merjük-e az életfolyamatok e két irányában
felismerni a mi két ösztönrezdületünknek, a halál- és az élet-
ösztönöknek működését? Azonban másvalami az, amit nem tit-
kolhatunk el magunk előtt, t. i., hogy észrevétlenül a scho-
penhaueri filozófia kikötőjébe futottunk be, mely szerint a

45

halál az élet „tulajdonképeni eredménye“, és eszerint célja is,²⁶
a szexuális ösztön pedig az életakarás megtestesülése.

Próbáljunk merészen egy lépéssel tovább menni. Ál-
talános belátás szerint számos sejt egyesülése egy életszövetségbe
a szervezet többsejtűsége, élettartamuk meghosszabbításának
eszközévé lett. Minden sejt hozzájárul a többiek életének megtar-
tásához és a sejtállam tovább tud élni akkor is, ha egyes sejteknek
el kell pusztulniok. Azt már hallottuk, hogy a kopuláció is, két
egysejtű lény időleges összeforrása, mindkettőre életfenntartóan
és fiatalítóan hat. E szerint meg lehetne kísérelni a pszichoanalí-
zisből nyert libidóelméletet a sejtek egymáshoz való viszonyára
átvinni és elképzelni, hogy a minden egyes sejtben működő élet-
vagy szexuális ösztönök azok, melyek a többi sejtet tárgyul vá-
lasztják, azoknak a halálösztöneit, azaz az ezek által megindított
folyamatokat részben semlegesítik, és így életben tartják azokat,
míg más sejtek ugyanígy gondoskodnak ő róluk, ismét mások
pedig e libidinózus funkció gyakorlása közben magukat áldozzák
fel. A csirasejtek abszolute „narcisztikusan“ viselkednének, ahogy
a neurózistanban mondani szoktuk, amikor is az egész individuum
megtartja libidóját az „én“-ben, és tárgymegszállásokra semmit
sem ad ki belőle. A csirasejteknek maguk számára van szükségük
a saját libidójukra, életösztöneik működésére, mint készletre, ké-
sőbbi nagyszabásu építő munkájukhoz. Talán szabad ugyanebben
az értelemben narcisztikusnak nevezni azoknak a rosszindulatú
újképződményeknek a sejtjeit is, melyek a szervezetet elpusztítják.
Hiszen a pathologia hajlandó arra a feltevésre, hogy ezeknek a
csírái veleszületnek és elismeri embrionális tulajdonságaikat. Igy
hát egybeesne szexuális ösztöneink libidója a költők és filozófusok
Erosával, amely minden életet összetart.

Szükségét érezzük e helyütt, hogy áttekintsük libidóelméle-
tünk lassú kifejlődését. Kezdetben az indulatátételes neurózisok
analizise kényszerítette ránk a „szexuális ösztönöknek“, melyek
tárgyra irányulnak, a szembeállítását más ösztönökkel, melyeket
még csak elégtelenül ismertünk és ideiglenesen „énösztönöknek“
neveztünk. Ezek között első sorban kellett elismerni azokat az
ösztönöket, melyek az individuum önfenntartását szolgálják.
Hogy milyen más megkülönböztetéseket kell majd itt még tenni,
az ember nem tudhatja. A helyes pszichologia megalapozásához

²⁶„Über die anscheinende Absichtlichkeit im Schicksale des Einzel-
nen“, Grossherzog Wilhelm Ernst Ausgabe IV. k., 263. 1.

45

semmi más ismeret nem lett volna olyan fontos, mint némi bepil-
lantás az ösztönök általános természetébe és esetleges sajátossá-
gaiba. Ámde a pszichológia egy területén sem tapogatóztak any-
nyira a sötétben. Mindenki annyi ösztönt vagy „alapösztönt“ állí-
tott fel, a hányra kedve volt, és úgy gazdálkodott velük, mint
a régi görög természetfilozófusok az ő négy elemükkel: a vízzel,
földdel, tűzzel és levegővel. A pszichoanalizis, mely valami fel-
fogást az ösztönökről kénytelen volt alkotni, eleinte ahhoz a nép-
szerű ösztönmegkülönböztetéshez tartotta magát, melynek minta-
képül az „éhség és szerelem“-ről szóló idézet szolgál. Ez legalább
nem volt maga is új, önkényes ténykedés. A pszichoneurózisok
analiziséhez jó darabig elegendő volt ez. Persze tágítani kellett
a „szexuálitás“ fogalmát és vele a szexuális ösztönét is, amig sok
mindent nem zárt magába, ami nem volt a fajfenntartási funkció
fogalma alá sorozható, és támadt is erre elég lárma ebben a szi-
gorú, előkelő vagy tán csak képmutató világban.

A második lépést akkor tettük, amikor a pszichoanalizis kö-
zelebb férkőzhetett a pszichologiai „én“-hez, melyet eleinte csak
mint elfojtó, cenzurázó, védőművek és reakciós képződmények
létesítésére alkalmas hatóságot ismert volt meg. Kritikus és egyéb-
ként tág látkörű elmék is ugyan már régen kifogást emeltek az el-
len, hogy a libidó fogalmát a tárgy felé fordult szexuális ösztönök
energiájára korlátozzák. De elmulasztották közölni, hogy honnan
támadt ez a jobb belátásuk, és nem értették a módját annak sem,
hogy belőle valami használhatót vezessenek le az analizis szá-
mára. Óvatosabb előhaladása közben azután szembeötlött a pszi-
choanalitikus megfigyelésnek, hogy a libidó mily szabályszerűen
húzódik vissza a tárgytól és irányul az „én“-re (introversio), és
amidőn a gyermek libidófejlődését legkorábbi fázisaiban tanulmá-
nyozta, arra a belátásra jutott, hogy az „én“ a libidó tulajdonké-
peni és eredeti tartálya, s hogy az csak innen terjed ki a tárgyra.
Az én a szexuális tárgyak sorába lépett és köztük mindjárt a leg-
előkelőbb helyet nyerte el. Ha a libidó ily módon az „én“-ben tar-
tózkodott, úgy narcisztikusnak nevezték.²⁷ Ez a narcisztikus
libidó természetesen szintén szexuális ösztönök erőnyilvánulása
volt az analizis értelmében, és ezeket a kezdettől fogva elismert
„önfenntartási ösztönökkel“ kellett azonosítani. Ezzel elégtelenné
vált az eredeti ellentét én-ösztönök és szexuális ösztönök között.

²⁷ Zur Einführung des Narzissmus. Lehrbuch der Psychoanalyse
VI., 1914, és Sammlung kleiner Schriften zur Neurosenlehre IV. Folge, 1918.

47

Az „énösztönök“ egy részét libidinózusnak ismertük fel; az „én“-
ben, – valószínűleg egyebek mellett – szexuális ösztönök is mű-
ködnek, de jogosan mondhatjuk, hogy a régi formula, mely sze-
rint a pszichoneurózis az „én“-ösztönök és a szexuális ösztönök
közötti konfliktuson alapszik, semmi olyat nem tartalmazott,
amit ma el kellene vetni. A két ösztönfajta közti külömbség, mely
eredetileg valahogyan qualitative volt elgondolva, most csak
másféleképen, topikusan határozható meg. Különösen az át-
tételes neurózis, a pszichoanalizis tulajdonképeni tanulmányi
tárgya, az marad, ami volt: az „én“ és a libidinózus tárgymeg-
szállás közti konfliktus eredménye.

Annál is inkább kell hangsúlyoznunk az önfenntartási ösztö-
nök libidinózus jellegét, most mikor arra a további lépésre merész-
kedünk, hogy a szexuális ösztönben a mindent fenntartó Erost
ismerjük fel, és az én narcisztikus libidóját azon libidóadalékokból
vezessük le, amelyekkel a somasejtek egymáshoz tapadnak. Most
azonban hirtelen a következő kérdéssel állunk szemben: Ha az
önfenntartási ösztönök is libidinózus természetűek, akkor talán
nincsenek is egyéb ösztöneink, mint libidinózusak. Legalább is
nem látunk másokat. De hiszen akkor igazat kell adnunk azoknak
a kritikusoknak, kik kezdettől fogva sejtették, hogy a pszichoana-
lisis mindent a szexualitással magyaráz, vagy olyan újítók-
nak, mint Jung, akik elhamarkodottan a libidót egyáltalában
„ösztönerő“ értelmében használták. Vajjon nem így áll-e a dolog?

Ez az eredmény valóban nem olyan, amilyet mi szándékoltunk.
Hiszen mi inkább az én-ösztönök (halálösztönök) és a szexuális
ösztönök (életösztönök) éles megkülönböztetéséből indultunk ki.
Hiszen mi készek voltunk arra is, hogy az énnek állítólagos ön-
fenntartási ösztöneit is a halálösztönök közé sorozzuk amit most
ime helyreigazítunk és visszavonunk. Felfogásunk kezdettől fogva
dualisztikus volt, és ma élesebben az, mint valaha, mióta
az ellentéteket nem nevezzük már én- és szexuális ösztönöknek,
hanem élet- és halálösztönöknek. Ezzel szemben Jung libidóteo-
riája monisztikus; hogy ő az ő egyetlen ösztönerejét libidó-
nak nevezte el, zavart kellett, hogy támasszon, mely azonban
ne igen befolyásoljon bennünket. Ugy sejtjük, az én-ben egye-
bek is működnek, mint a libidinózus önfenntartási ösztönök, csak
aztán képesek legyünk arra, hogy kimutassuk őket. Sajnálatos
hogy az én analizise még oly kevéssé haladt előre, hogy ez a
kimutatás nagy nehézségeket okoz nekünk. Minden bizonnyal

48

sajátos módon lehetnek az én libidinózus ösztönei más, előt-
tünk még ismeretlen én-ösztönökkel összebogozva. Mielőtt
még a narcizmust világosan felismertük volna, már élt a pszi-
choanalizisben annak a sejtése, hogy az „énösztönök“ libidinózus
komponenseket vontak magukhoz. Ám ezek igen bizonytalan le-
hetőségek, melyekre ellenfeleink aligha fognak ügyet vetni. Bántó
körülmény marad, hogy eddig az analizis mindig csak arra képe-
sített bennünket, hogy libidinózus ösztönöket mutassunk ki. De
azért ebből azt a következtetést, amit némelyek levontak belőle,
hogy t. i. nincsenek is mások, a magunk részéről mégsem aka-
juk levonni.

Talán nem cselekednénk helyesen, ha az ösztöntan mai ho-
mályossága dacára eleve elutasítanánk bármilyen ötletet is, mely
felvilágosítást igér. Az élet- és halálösztönök közötti nagy ellen-
tétességből indultunk ki. Maga a tárgyszeretés egy második ilyen
polaritást mutat, még pedig a szerelem (gyengédség) és gyűlölet
(agresszió) polaritását. Hátha sikerülne nekünk ezt a két polari-
tást egymással vonatkozásba hozni, egyiket a másikra visszave-
zetni! Eleitől fogva elismertük a szexuális ösztönnek egy szadiszti-
kus komponensét,²⁸ ez, amint tudjuk, függetlenítheti is magát és
mint perverzitás uralkodhatik az egyén egész szexuális törek-
vésén.

Mint uralkodó részletösztön is fellép az általam „pregenitá-
lisnak“ elnevezett organizációk egyikében! De hogyan vezethes-
sük le a szadisztikus ösztönt, mely a szerelmi tárgy megkárosítá-
sát célozza, az életfenntartó erősből? Nem kinálkozik-e itt az a fel-
tevés, hogy ez a szadismus voltaképen halálösztön, mely a nar-
cisztikus libido hatása alatt az énből kilökődött úgy, hogy csak
a tárgyon nyilvánulhat meg? Azután a szexuális funkció szolgá-
latába áll; a szerelmi birtokbavevés a libidó orális szerveződési
stádiumában még egyértelmü a tárgy elpusztításával, később a
szadisztikus ösztön különválik és végül a fajfenntartás céljából
kialakuló genitális vezérlet fokán ő veszi át azt a funkciót, hogy
a tárgyat annyira hatalmába kerítse, a mennyire azt a nemi ak-
tus elvégzése megköveteli. Sőt azt lehetne mondani, hogy az
én-ből kiszorított szadizmus muttatta meg az útját a szexuális
ösztön libidinózus komponenseinek, melyek csak később nyomul-
nak utána, a tárgy felé. Ahol az eredeti szadizmus nem csökken

²⁸ „Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie“ (Három értekezés a szexua-
litás elméletéről (1. kiadás 1905).

49

és nem olvad be, ott áll elő a szerelmi életnek ismert szeret-
gyűlölési ambivalenciája.

Ha ez a feltevés megengedhető, akkor ime teljesítve volna
az a követelés, hogy egy – bár eltolódott – halálösztönnek pél-
dáját mutassuk fel. Csak az van benne, hogy ez a felfogás igen
távol áll minden szemléletességtől és valósággal misztikus benyo-
mást kelt. Abba a gyanuba keveredünk, hogy nagy zavarból ke-
restünk mindenáron kiutat. Itt azonban arra hivatkozhatunk, hogy
ez a feltevés nem új, s hogy már előzőleg felállítottuk azt egy-
szer, amikor még ilyen zavarról szó sem volt. Klinikai megfigye-
lések annak idején arra a felfogásra kényszerítettek, hogy a sza-
dizmussal komplementer mazochisztikus részletösztön úgy értel-
mezendő, hogy az a szadizmus visszafordulása a saját én-je-
ellen.²⁹ Ámde az ösztön elfordulása a tárgytól az én felé elvileg
nem több, mint az elfordulás az én-től a tárgyhoz, mely itt uj
probléma gyanánt szerepel. A mazochismus, az ösztönnek saját
énje felé való fordulása, így is valójában regresszió volna, vissza-
térés annak egy korábbi fázisához. Egy pontban szorulna így
helyreigazításra az akkoriban a mazochismusról nyújtott kép,
mint amely túlságosan egyoldalú volt; amit akkor nem akartam
elismerni: a mazochizmus jelentkezhetnék elsődlegesen is.³⁰

De térjünk vissza az életfenntartó szexuális ösztönökhöz.

Már a protisták felőli kutatásokból megtudtuk, hogy két indi-
viduum egybeforrása azt követő osztódás nélkül, a kopulacio,
mindkét individuumra, melyek aztán csakhamar elválnak egymás-
tól, erősítően és ifjítóan hat. (L. fennebb Lipschütz-nél.)
Ez utáni nemzedékeik nem mutatnak degenerációs tüneteket és
képeseknek látszanak arra, hogy hosszabb ideig álljanak ellent
saját anyagcseréjük káros hatásainak. Ugy vélem, ez az egy meg-
figyelés a nemi egyesülés hatásának példájául szolgálhat. De két
egymástól kevéssé különböző sejt összeforrása vajjon mi módon

²⁹ V. ö. Sexualtheorie, 4. kiad., 1920, és „Triebe u. Triebschicksale“ a
Sammlung kleiner Schriften IV. Folge-ben.

³⁰ Egy tartalmas és gondolatokban gazdag, de számomra sajnos nem
teljesen világos munkában Spielrein Sabina e spekuláció jó nagy
részét már érintette. Ő a szexualis ösztön szadisztikus komponensét „des-
struktiv“-nek nevezi. (Die Destruktion als Ursache des Werdens. Jahrbuch
für Psychoanalyse IV. 1912.) Még más módon igyekezett A. Stärcke
(Inleiding by de vertaling von S. Freud De sexuelle heschavingomoral etc.
1914) magát a libidofogalmat azonosítani az elméletileg szupponálható,
halálra hajtó ösztön biologiai fogalmával. (V. ö. továbbá: Rank, Der
Künstler). Mindeme fáradozások, miként az e szövegben lévők is, az ösz-
töntan még el nem ért tisztázásának a vágyáról tanúskodnak.

50

képes arra, hogy az életet igy megújítsa? Az a kisérlet, mely a
protozoák kopulációját vegyi, sőt mechanikus ingerek behatásá-
val helyettesíti (l. az idézett helyet) határozott válaszra jogosít:
új ingermennyiségek felvétele által történik ez. De ez azután jól
megfelel annak a feltevésnek, hogy az individuum életfolyamata
belső okokból a vegyi feszültségek kiegyenlítődéséhez, vagyis a
halálhoz vezet, mig az egyesülés egy individuálisan különböző
élő szubstanciával, ezt a feszültséget fokozza, úgyszólván új vi-
tális differenciákat termel, melyeket aztán le kell
élni. E különbségnek természetesen egy vagy több optimuma
kell, hogy létezzék. Az, hogy mi a lelki élet, talán egyáltalán az
idegélet uralkodó irányzatául, a belső ingerfeszültség lefokozásá,
egyformán tartása, feloldása után való törekvést ismertük fel,
(B. Low kifejezése szerint a nirvána-elvet) úgy, amint az
az örömelvben jut kifejezésre, egyike a legerősebb indító
okainknak arra, hogy higyjünk halálösztönök létezésében. Úgy
érezzük azonban, hogy még mindig érzékenyen zavarja gondolat-
menetünket az a körülmény, hogy épen a szexuális ösztön szá-
mára nem tudjuk az ismétlési kényszer ama jellegét kimutatni,
mely először vezetett bennünket halálösztönök nyomára. Igaz,
hogy az embrionális fejlődési folyamat nagyon is gazdag ilyen is-
métlődési jelenségekben, hiszen a nemi szaporodás két csira-
sejtje és élettörténetük maga is csak megismétlése az organikus
élet kezdetének; de a szexuális ösztön által szándékolt folyama-
tokban mégis csak két sejttestnek összeolvadása a lényeges. Csak
ez biztosítja a magasabb élőlényeknél az élő anyag halhatat-
lanságát.

Más szóval: felvilágosítást kell adnunk a nemi szaporodás
keletkezéséről és a szexuális ösztönök származásáról általában,
ami olyan feladat, amelytől a kivülálló vissza kell, hogy riadjon, és
melyet a speciális kutatók sem tudtak eddig megoldani. Hadd
emeljük ki tehát a lehető legtömörebb összefoglalásban a sok
ellentmondó adat és vélemény közül azt, ami a gondolatmen-
tünkhöz való kapcsolódást lehetővé teszi.

Az egyik felfogás megfosztja a szaporodás problemáját titok-
zatos varázsától, a mennyiben a szaporodást a növekedés egy
részlettüneteként állítja be. (Szaporodás osztódás, rügyezés, bim-
bózás által.) A szaporodás keletkezését nemileg differenciált csi-
rasejtek által a Darwin józan gondolkodásmódja nyomán
úgy képzelhetnők el, hogy az amfimixisz által elért előny, mely

51

valamikor két protista véletlen kopulációjánál adódott, a további
fejlődés során is megmaradt és még jobban kiaknáztatott.³¹ A
„nemiség“ e szerint nem nagyon idős és azok a rendkivül heves
ösztönök, melyek a nemi egyesülést igyekeznek létrehozni, va-
lami olyat ismételnek meg e közben, ami egyszer véletlenül meg-
esett és azóta előnyös volta miatt megrögződött.

Mint a halálnál, itt is kérdéses, hogy a protistáknál ne téte-
lezzünk-e fel egyebet is, mint ami náluk mutatkozik és feltehető-
e, hogy azok az erők és folyamatok, melyek csak magasabbrendü
élő lényeknél válnak észrevehetővé, ezeknél keletkeztek-e
először. A mi céljainknak a szexualitás emlitett felfogása igen
keveset nyujt. Fel lehet hozni ellene azt, hogy már eleve feltéte-
lezi olyan életösztönök létezését, a melyek már a legegyszerübb
élőlényben is müködnek, mert hiszen máskép a kopuláció, mely
az élet megszünése ellen müködik és megneheziti a meghalás fel-
adatának teljesitését, nem maradt volna meg és nem került volna
kiépitésre, hanem mellőzésben részesült volna. Ha tehát a
halálösztön feltételezését nem akarjuk elej-
teni, akkor társul kell adnunk melléje az élet-
ösztönöket. De be kell vallanunk, mi itt egy két ismeret-
lennel biró egyenlettel dolgozunk. Amit a tudományban a ne-
miség keletkezéséről egyébként találunk, oly kevés, hogy ezt a
problemát olyan sötétséghez hasonlithatjuk, melybe még csak
egy hipotézis fénysugara sem hatolt be. Egészen más helyütt,
igaz, találkoztunk egy ily hipotézissel, de ez oly fantasztikus –
mithos inkább, mint tudományos magyarázat –, hogy nem me-
részelném itt idézni, ha nem felelne meg épen annak az egy
feltételnek, amelynek teljesitésére mi törekszünk. Ugyanis az
ösztönt annak a szükségletéből szárma-
tatja, hogy egy korábbi állapot vissza-
álljon.

Természetesen arra a teoriára gondolok, melyet Platon
Symposion-jában fejtet ki Aristophanes-szel, amely

³¹ Ámbár Weismann (Das Keimplasma 1892) ezt az előnyt is
tagadja: „A megtermékenyités semmiképen sem jelent megifjodást vagy
az élet megujhodását, egyáltalán nem volna szükséges az élet fenntartá-
sához; nem egyéb az, mint arra való berendezés, hogy kü-
lömböző öröklődési tendenciák keveredése lehetsé-
gessé váljék“. Azért mégis az ilyen keveredés hatását látja az élőlények
variabilitásának fokozódásában.

52

nemcsak a nemi ösztönnek, hanem az objektumra vonatkozó
egyik legfontosabb variációjának is az eredetét tárgyalja.³²

„Természetünk t. i., hajdan nem volt olyan, mint most. Há-
rom neme volt akkor az embernek és nem kettő, mint most csak
him és nő; volt egy harmadik, mely ama kettőt egyesité magában.
Ennek az embernek mindene kettős volt, tehát négy keze, négy
lába, két arca, két szeméremteste stb. Zeus ekkor arra indíttatta
magát, hogy minden embert ketté osszon, mint a körtét vágják
ketté amikor befőzik télire...“

„Mire igy az elosztás megtörtént, minden egyes félember
vágyón vágyott együtt lenni a maga felével, át meg átkarolták
egymást, össze-összeölelkeztek, sóvárogva kivánták, bárcsak
ujra összenőnének...“³³

A költőfilozófus irányitását követve megkockáztassuk-e azt a
föltevést, hogy az élő anyag, miköben életrekelt, kis részecskékre
lett szétszaggatva, melyek azóta a nemi ösztönöktől hajtva, uj-
ból egyesülni törekszenek? Hogy ezen ösztönök, melyekben az
élettelen matéria vegyi affinitása folytatódik, a protisták birodal-
mán keresztül fokozatosan legyőzik a nehézségeket, amiket az
életveszélyes ingerekkel telitett környezet állit e törekvés útjába,
a mely környezet ez ösztönöket egy védő kéreg réteg képzésére
készteti? Hogy az élő anyagnak szétrobbantott részecskéi igy el-
érik a soksejtes állapotot és végül az ujra-egyesülésre hajtó ösz-
tönt a legkoncentráltabb formában a csirasejtekre ruházzák rá.

De anélkül mégsem, hogy a kritikus meggondolás nehány sza-
vát ne fűznők hozzá. Azt kérdezhetnék tőlem, hogy az itt kifej-
tett feltevések felől én magam meg vagyok-e győződve s ha igen,
mennyiben? A feleletem ez volna: sem magam nem vagyok meg-
győződve, sem másoknál nem kérek hitelt számára. Helyesebben

³² Ford. Derzsényi E. Franklin, 1909.

³³ Heinrich Gomperz prof.-nak (Bécs) köszönhetem e Platon-féle
mithos eredetéről szóló következő megjegyzéseket, melyeket részben a
saját szavaival ismétlek: „Arra szeretném a figyelmet felhivni, hogy lénye-
gében ugyanez a teoria az Upanishádákban is megtalálható. A
Brihad–Aranyaka–Upanishad I, 4, 3, (Deussen 60 Upa-
nishads des Veda 393 l.), melyben a világ keletkezése az Atmanból az egyed,
vagy az én-ből, van leirva, igy szól: „...de ő neki (az Atmannak, az
egyednek vagy az énnek) sem volt öröme; azért nincs öröme annak, aki
egyedül van. Ekkor vágyakozott egy második után. Ugyanis oly nagy volt
mint a nő és a férfi ha egymást átölelve tartják. Ezt az ő énjét két részre
hasitotta: ebből keletkeztek férj és feleség. Azért ez a test az énen mint-
egy csak félrész, igy magyarázta azt Jajnavalkija. Ezért lesz ez az
üres hely itt az asszonnyal kitöltve.“
A Brihad–Aranyaka–Upanishad a legrégibb az Upanisha-
 

53

mondva: nem tudom mennyire hiszek bennük. Ugy vélem, hogy
a meggyőződésem indulati tényezője itt nem is kell, hogy figye-
lembe jöjjön. Végre is, csupán tudományos kiváncsiságból is, át-
adhatja magát az ember egy gondolatmenetnek és követheti azt,
ameddig csak lehet, vagy ha ugy tetszik, mint advocatus diaboli,
aki azért még nem kell, hogy eladja a lelkét az ördögnek. Nem
áltatom magam, tudom, hogy az ösztöntannak ez a harmadik lé-
pése, amire itt vállalkoztam, nem tarthat igényt arra a bizonyos-
ságra, mint a két korábbi, a szexualitás fogalmának kibővítése és
a narcizmus fogalmának felállítása. Amazok az ujítások a meg-
figyelésnek a teóriába való egyenes behelyettesítései voltak és
nem voltak nagyobb hibaforrásokkal megterhelve, mint a milye-
nek minden ilyen esetben elkerülhetetlenek. Az az állítás, hogy
az ösztönök regressziv jellegűek, ugyan szintén megfigyelési
anyagon alapul, tudniillik az ismétlési kényszer tényein. De lehet,
hogy túlbecsültem ezeknek a jelentőségét. Ezen eszme keresztül-
vitele kétségkivül lehetetlen másként, mint úgy, hogy többször
egymásután kombináljuk a ténylegest a csupán kigondolttal, és
hogy e közben messze eltávolodunk a megfigyeléstől. Tudjuk,
hogy a végeredmény annál megbízhatatlanabbá válik, minél
többször tesszük ezt valamely elmélet felépítése közben; de a
bizonytalanság foka nem adható meg. Lehet, hogy szerencsés volt
az ötletünk, de az is lehet, hogy alaposan tévutra jutottunk. Az
ilyen munkánál keveset várok az úgynevezett intuiciótól; ami
ilyesmit eddig tapasztaltam, inkább az intellektus bizonyos pár-
tatlansága eredményének látszott. Azonban, sajnos, ritkán va-
gyunk pártatlanok akkor, a mikor a végső dolgokról van szó, a
tudomány és az élet nagy problémáiról. Ugy hiszem, e tekintet-
ben mindenki bensőleg mélyen megindokolt előszereteteik uralma

dák között, és egy józanul itélő kutató sem helyezi későbbre, mint a Krisz-
tus szül. előtti 800-ik évre. Abban a kérdésben, lehetséges-e hogy Platon
gondolata valami módon összefüggne evvel a hindú gondolattal, az ural-
kodó véleménnyel szemben nem adnék feltétlenül tagadó választ, mert
ilyen lehetőséget a lélekvándorlás tanára nézve sem lehet kereken vissza-
utasítani. Nem vonna le semmit a gondolatok e találkozásának jelentőségé-
ből, ha Platon Pithagoras tanítványai közvetítésével ismerte volna meg az
eszmét, mert maga Platon ilyen orientialis hagyományból valamikép
füléhez jutott történetet nem tett volna magáévá és semmiesetre sem
adott volna neki oly jelentős helyet, ha annak igazsága neki magának
nem lett volna tiszta meggyőződése.

Ziegler K. egy cikkében, Menschen u. Welten-werden, (Neue Jahr-
bücher für das klassische Altertum Bd. 31, Sonderabdruck 1913), mely terv-
szerűen foglalkozik a kérdéses gondolat kutatásával a Platon előtti idő-
ben, ezt babyloniai elképzelésekre vezeti vissza.

54

alatt áll, melyeknek öntudatlanul is kezére jár az okoskodásával.
Ilyen jól megokolt bizalmatlanság mellett nem marad más hátra,
mint hűvös jóindulat a saját gondolati erőlködésünkkel szemben.
Sietek hozzáfűzni, hogy ilyen önkritika nem kötelez különösebb
türelmességre eltérő véleményekkel szemben. Könyörtelenül sza-
bad elutasítani olyan elméleteket, melyeknek az észlelések elem-
zésének már az első lépései ellentmondanak, emellett azért azt is
tudhatjuk, hogy azoknak a teóriáknak a helyessége, melyekért mi
szállunk sikra, szintén csak ideiglenes. A halál- és élet-ösztönök
feletti spekulációnk megítélésénél kevéssé zavarna bennünket az,
hogy annyi idegenszerű és nem szemléletes folyamat fordul elő
benne, mint pl. az, hogy egyik ösztön a másikat kiszorítja vagy
hogy az éntől a tárgy felé fordul stb. Ez csak onnan van, mert
kénytelenek vagyunk a pszichologia (helyesen: mélységi pszicho-
chologia) tudományos műszavával, vagyis saját képletes beszédé-
vel dolgozni. Máskülönben egyáltalán le se tudnók írni a meg-
felelő folyamatokat, sőt észre sem vettük volna őket. Leírásunk
fogyatékosságai valószínűleg eltűnnének, ha a pszichológiai mű-
szavak helyébe már élettani vagy vegytani műszavakkal helyette-
síthetnénk be. Igaz, hogy ezek is csak a képletes beszéd részei,
de olyanéi, mellyel már régóta megbarátkoztunk és amely talán
egyszerűbb is.

Ellenben tisztán kell hogy álljon előttünk az a tény, hogy
elmélkedésünk bizonytalanságát nagy mértékben növelte az a
kényszerűség, hogy a biológiához kellett kölcsönért folyamodnunk.
A biológia valóban a korlátlan lehetőségek birodalma, a legmeg-
lepőbb felvilágosításokat várhatjuk attól, hogy hozzá intézett kér-
déseinkre néhány évtized mulva milyen válaszokat adna. Talán
épen olyanokat, melyek hipotéziseink egész fáradságos építmé-
nyét elfujják. Ha pedig ez így van – mondhatná valaki – minek
is olyan munkába fogni, mint amilyet ez a fejezet közöl, és mi-
nek azt egyáltalán közzétenni? Nos hát, nem tagadom, hogy
van benne nehány analógia, kapcsolat összefüggés, melyeket
figyelemre méltóknak találtam.³⁴

³⁴ Néhány szó elnevezéseink tisztázására, melyek fejtegetéseink köz-
ben bizonyos fejlődésen mentek keresztül. Hogy mik a „szexuális ösztö-
nök“, azt tudtuk a nemekhez és a szaporodási funkcióhoz való vonatko-
zásukból. Ragaszkodtunk az elnevezéshez akkor is, mikor a pszichoanalizis
eredményei arra kényszerítettek bennünket, hogy a szaporodáshoz való
vonatkozásukat lazítsuk. A narcisztikus libido feltevésével és a libido-
fogalomnak az egyes sejtre való kiterjesztésével, Eros-szá változott szá-
munkra a szexuális ösztön, mely egymáshoz közelíteni és összetartani

55

igyekszik az élő anyag részeit, és az általában úgynevezett szexuális ösz-
tönök úgy tűntek fel, mint ezen Erosnak a tárgy felé fordult részletei. A
spekuláció aztán ezt az Erost az élet kezdetétől fogva működteti és szembe
állítja mint „életösztönt“ a „halálösztönnel“, mely a szervezetnek életre-
keltése által létesült. Megkísérli az élet titkát megfejteni e két, az őskezdett-
től egymással küzdő ösztön feltételezésével. Kevésbbé áttekinthető talán
az az átalakulás, melyen az „én“-ösztönök fogalma ment keresztül. Erede-
tileg így neveztük mindazokat az általunk közelebbről nem ismert ösztön-
irányokat, melyek a tárgyra irányított szexuális ösztönökről leválaszt-
hatók és ellentétbe hoztuk az énösztönöket a szexuális ösztönökkel, melyek-
nek kifejezője a libidó. Később közeledtünk az én analíziséhez, és fel-
ismertük, hogy az énösztönök egy része szintén libidinózus természetű, és
önönmagát vette tárgyul. Hozzá kellett sorozni most már ezeket a narcisz-
tikus önfentartási ösztönöket a libidinózus szexuális ösztönökhöz. Az — én és
szexuális ösztönök közötti ellentét átváltozott az én — és tárgyösztönök kö-
zötti ellentétté, mindkettő libidinózus természetű. Helyébe lépett azonban
egy új ellentét a libidinózus (én- és tárgy-) ösztönök és mások között,
melyek az „én“-ben állapíthatók meg, és talán a destrukciós ösztönökben
mutathatók fel. A spekuláció ezt az ellentétet változtatja át életösz-
tönök (Eros) és halálösztönök ellentétévé.