III.

Hölgyeim és uraim! Nem mindig könnyű dolog igazat
mondani, főképp ha az embernek rövidre kell szabnia a mon-
danivalóját; így én is kénytelen vagyok ma egy hibát, melyet
utolsó előadásomban követtem el, helyreigazítani. Elbeszéltem
Önöknek, hogy ha, lemondva a hipnózisról, éber beteget
nógattam, mondja meg, hogy mi jut eszébe az épen
szőnyegen forgó problémáról, ha biztosítottam őt, hogy
mindenről tudomásának kell lenni, még arról is, amit lát-
szólag elfelejtett s hogy a felmerülő ötlettel bizonyosan
felidéződik a keresett emlék: valóban azt tapasztaltam, hogy
betegem legközelebbi ötlete a várt megoldást meghozta s hogy
az az ötlet azután az emlék elfelejtett részletének bizonyúlt.
Nos, ez nem áll ily általánosságban; csak a rövidség ked-
véért mondtam a dolgot oly egyszerűnek. Valósággal csak
az első alkalmakkor sikerül nógatással valóban épen az
elfelejtett emlékeket felidézni. Ha azonban az ember az
eljárást folytatta, mindenkor jöttek olyan ötletek is, melyek
nem lehettek az igaziak, mert nem illettek bele a körül-
ményekbe, amint hogy a betegek maguk is mint helyteleneket,
elvetették azokat. A nógatás sem hozta meg itt a várt sikert,
úgy, hogy az ember szinte megsajnálta, hogy a hipnotizálással
szakított.

Ebben a zavaromban egy előítélet volt segítségemre, mely-
nek tudományos jogosultságát évekkel később igazolták

30

C. G. Jung zürichi barátom és tanítványai. Állíthatom, hogy hasz
nos néha, ha az embernek előítéletei vannak. Már eleve sokat
tartottam a lelki történés szigorú determináltságáról és nem
hihettem, hogy a betegnek egy ötlete, mely feszült figyelem
közben jutott eszébe, egészen önkényes lehessen és semmi
köze ne legyen ahhoz az elfelejtett képze-
thez, mely kutatásunk
tárgya; annak pedig, hogy az ötlet nem volt a keresettel épen
azonos, a feltételezett lélek-
tani szituáció kielégítő magyarázatát
adta. A kezelés alatt álló betegben két erő küzdött egy-
mással; egyrészt az a tudatos törekvése, hogy a tudattalanában
lappangó elfelejtett dolgot tudatossá tegye, másrészt az imént
megösmert ellentállás, mely az elfojtott dolgoknak és szár-
mazékaiknak a tudatba jutását akadályozta. Ha nem volt
semmi ellentállás vagy csak nagyon csekély, akkor az elfelejtett
emlék elváltozás nélkül jutott a tudatba; könnyen fel lehetett
tehát tételezni, hogy a keresett emlékek elváltozása annál
nagyobb, minél nagyobb az az ellentállás, mely az azokra
való visszaemlékezést akadályozza. Tehát a betegnek az a
gondolata, mely a keresett emlék helyett ötlött fel, maga
is úgy keletkezhetett, mint egy kórtünet; új, mesterségesen elő-
idézett és múlékony pótlóképződménye volt ez az elnyomottak-
nak és annál jobban különbözött azoktól, minél nagyobb
volt az elváltozás, amelyen az ellentállás hatása alatt keresztül-
ment. De híven szimptóma-
természetéhez, némely vonását a
keresett képzettel való hasonlóságnak is fel kellett találni
rajta és nem túlhevés ellentállás esetén módunkban kellett
hogy legyen, az ötletből a keresett, lappangó képzetet kitalálni.
Az ötletnek úgy kellett viszonylania magához az elfojtott
képzet-elemhez, mint valami reá vonatkozó célzásnak, a rejtett
gondolat indirekt ábrázolásának.

A normális lelki életben is ismerünk eseteket, amelyek-
ben olyan helyzetek, mint amilyeneket itt feltételeztünk,
ugyancsak hasonló eredményekhez vezettek. Ilyen a helyzet
az élelnél. És valóban, a psichoanalitikus technika kérdései kész-

31

tettek azután arra, hogy az élc képződésének techniká-
jával foglalkozzam. Egyetlenegy ilyen példát meg is akarok Önöknek
magyarázni, véletlenül épen egy angol élcet.

Az anekdota így szól:¹ Két nem nagyon aggályos üzlet-
embernek sikerült egy pár meglehetősen merész vállalko-
zással nagy vagyonhoz jutni és most már arra törekedtek,
hogy az előkelő társadalmi körbe befurakodjanak. Hogy ezt
a célt elérhessék, egyebek közt azzal is megpróbálkoztak,
hogy lefestették magukat a város leghíresebb és legdrágább
festőjével, kinek képei esemény-számba mentek. Nagy estélyt
is rendeztek a drága képek első bemutatása alkalmából és
a két háziúr maga vezette a legbefolyásosabb műértőt és
kritikust a teremnek ahhoz a falához, amelyen a két arckép
egymás mellé volt akasztva és epedve várták a műértő
elismerő kritikáját. Ez azonban csak hosszasan nézegette a
képeket, azután a fejét rázta, mintha még keresne valamit,
majd a két kép közti szabad térre mutatva, így szólt: „And
where is the Saviour?“² Látom, hogy valamennyien nevet-
nek ezen a jó viccen; próbáljuk meg azt már most értel-
mezni. Mindnyájan megértjük, hogy a műértő ezt akarja
mondani: ti is afféle két lator vagytok, mint azok, akik között
a Megváltót feszítették keresztre. Tényleg azonban nem ezt
mondja, hanem e helyett valami mást mond, ami az első
percben sajátságosan értelmetlennek és odanemtartozónak
látszik, de amiről már a következő pillanatban felismerjük,
hogy az tulajdonképen célzás a szándékolt szidalmazásra és
teljes mértékben pótolja azt. Eleve sem volt valószínű, hogy
az élcnél feltaláljuk mindazokat a körülményeket, melyek
véleményünk szerint pácienseink ötleteinek felvetődésénél
szerepet játszanak, de jogunk van fontosságot tulajdonítani
annak, hogy az élcnek és az ötletnek azonosak az indító okai.

¹Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten. Fr. Deuticke,
Wien 1905 (p. 59).

²„Nos, és hol a Megváltó?“ (Ford.)

32

Miert nem mondja a kritikus véleményét a két latornak a
szemébe? Mert, ha még oly nagy kedve is volna a szókimondás-
hoz, ez ellen alapos ellenérvek szólnak meg benne. Nem
tréfa dolog, megsérteni valakit a saját házában, akinek még
hozzá egy nagy szolgahad erős öklei is rendelkezésére álla-
nak. Könnyen juthana így annak a csendzavarónak a
sorsára, akinek eltávolításával multkori előadásomban az
„elfojtás“ folyamatát érzékeltettem. Ez az oka annak, hogy
a kritikus sértő szándékának nem egyenesen, hanem elváltoz-
tatott formában, „kihagyás és célzás“ alakjában, ad kifejezést;
de ugyanaz a helyzet áll fenn – véleményünk szerint – akkor
is, mikor páciensünk a keresett, de elfelejtett képzet helyett, egy
többé vagy kevésbé elváltoztatott „pótló-ötletet“ produkál.

Hölgyeim és uraim! Nagyon célszerű dolog, ha az
együvé tartozó indulattelt képzelemek csoportját, mint
azt a zürichi iskola (Bleuler, Jung és mások) teszik, „komplex“
névvel jelöljük. Látjuk tehát, hogy ha valamely betegnél az
utolsó emlékkép segítségével, amely még eszébe jut, az elfojtott
komplexumot megakarjuk keresni, sok kilátásunk van rá,
hogy a lappangó képzeteket kitaláljuk, ha a beteg elég nagy
számmal bocsátja rendelkezésünkre feltoluló ötleteit. Ráhagyjuk
tehát a betegre, hogy mindenféléről beszéljen, amit csak akar,
és ragaszkodunk ahhoz a feltevésünkhöz, hogy nem is juthat
eszébe semmi, ami nem áll közvetve a keresett komplexummal
összefüggésben. Lehet, hogy Önök az elfojtott lelki anyag
felkutatásának ezen módját túlságos körülményesnek fogják
ítélni, én viszont biztosíthatom Önöket, hogy ez az egyedüli
út, mely célhoz vezet.

Miközben ezt a módszert alkalmazzuk, zavarba jöhe-
tünk, ha a beteg gyakran elhallgat, el-elakad és azt
állítja, hogy nincs mondani valója, hogy egyáltalán nem jut
eszébe semmi. Ha ez tényleg így volna és a beteg igazat
mondott volna, akkor mégis csak az bizonyulna be eljárá-
sunkról, hogy az tökéletlen. De a gondosabb megfigyelés

33

azt mutatja, hogy az ötletek ilyen kiapadása tulajdonképen
sohasem következik be. Ennek a látszatát csak az idézi elő,
hogy a beteg a belső ellenállás hatása alatt, mely
az ötlet értékességét bíráló, lealacsonyító ítéletek alakját
ölti magára, a felmerülő ötletekről nem számol be magának
vagy nekünk. Ez ellen úgy védekezünk, hogy előre figyel-
meztetjük a beteget a páciensek ezen hajlandóságára és
felszólítjuk, mitse törődjék azzal a belső kritikával, hanem
mondjon el válogatás és bírálat nélkül mindent, ami
eszébe jut, még azt is, amit helytelennek, odanemtartozó-
nak, értelmetlennek tart, mindenekelőtt pedig az olyan ötleteket
is, amelyekkel rosszúl esik foglalkoznia. Ezt a módszert
követve, beszerezzük azt a lelki anyagot, mely minket az
elfojtott komplexumoknak nyomára vezet.

Az ötleteknek ezen halmaza, melytől a beteg, ha ellent-
állásának és nem orvosának befolyása alatt állna, megvetéssel
fordulna el, szolgáltatja a lélekelemzőnek azt az ércet,
melyből ő egyszerű megfejtési eljárások segítségével az
értékes fémtartalmat kivonhatja. Aki pedig gyors és ideiglenes
áttekintést akar szerezni a beteg elfojtott komplexumairól,
anélkül, hogy azok elrendeződésébe és összefüggéseibe beha-
tolna, az célszerűen veheti igénybe az eszmetársítási kísérlettel
való vizsgálatot, amint azt Jung¹⁾ és tanítványai kidolgozták.
Ez az eljárás a pszichoanalitikusnak az, ami a vegyésznek
a minőleges elemzés; az idegbetegek gyógykezelésében nél-
külözhető, de nélkülözhetetlen, ha a komplexumokat tárgyilag
akarjuk kimutatni, vagy ha elmebetegségeket vizsgálunk,
amely feladat megoldásához a zürichi iskola sikerrel hozzá
is fogott.

Azoknak az ötleteknek a feldolgozása, amelyek a beteg-
ben felmerülnek, amikor a pszichoanalizis főszabályának alá-
veti magát, nem egyedüli technikai eszközünk az tudattalan

¹⁾C. G. Jung. Diagnostische Assoziations-Studien, I. 1906.
Psichoanalizis.

34

feltárására. Ugyanerre a célra még két más eljárás is szolgál:
az álommagyarázás és a véletlen-
és tévcselekmények érté-
kesítése.

Bevallom, igen tisztelt hallgatóim, sokáig haboztam,
hogy a pszichoanalízis egész anyagának ily sűrített kivo-
nata helyett ne foglalkozzam-e inkább Önök előtt részle-
tesen az álommagyarázattal. Egy egészen szubjektív, látszólag
másodrendű indok tartott ettől vissza. Szinte illetlennek
véltem, hogy ebben a gyakorlati célokat követő világrészben,
mint álommagyarázó lépjek fel, holott Önök nem is tudhatták,
milyen jelentőségre tarthat számot ez az elavult és kinevetett
mesterség. Az álommagyarázat az a Via Regia, mely a
tudattalan megismeréséhez vezet. Ez a legbiztosabb alapja a
pszichoanalízisnek és ez az a tér, amelyen mindenki, aki
e téren dolgozni akar, meggyőződést szerezhet az analízis
tényei felől és tapasztalatokat gyűjthet. Ha azt kérdezik
tőlem, hogyan lehet valaki pszichoanalitikussá, azt felelem,
hogy saját álmai tanulmányozása révén. Jó ösztön vezérelte
a pszichoanalízis ellenfeleit, mikor valamennyien kitértek az
„álommagyarázás“¹⁾ megvitatása elől, avagy sekélyes ellen-
vetésekkel próbálták azt elintézni. Ha azonban Önök ezekkel
ellentétben az álomelét problémáinak megoldását magukévá
tudják tenni, akkor nem fog túlnagy nehézséget okozni azon új
eszméknek a befogadása sem, amelyeket a pszichoanalízis
igyekszik Önökkel elfogadtatni.

Vegyék tekintetbe, hogy éjjeli álomképeink egyrészt
a legnagyobb külső hasonlóságot és belső rokonságot mutat-
ják az elmebetegségek termékeivel, másrészt azonban össze-
férnek az éber állapot tökéletes egészségével. Nem volna
képtelenség az az állítás, hogy aki ezekre a „normális“
érzékcsalódásokra, téveszmékre és jellemváltozásokra meg-
értés helyett csodálkozással tekint, annak a leghalványabb

¹⁾Die Traumdeutung 3. kiadás. Deuticke, Wien 1909.

35

kilátása sincs arra, hogy a beteges lelkiállapotok abnormis
képződményeit máskép, mint laikus módjára felfoghassa.
Bátran ezek közé a laikusok közé számíthatják manapság
csaknem valamennyi pszichiátert. Most pedig vessünk egy
futó pillantást az álomproblémák területére.

Felébredés után álmainkat ugyanazzal a megvetéssel
szoktuk sújtani, mint a páciens azokat az ötleteket, amelyeket
a pszichoanalitikus utasításához képest kell elmondania. De
álmainkat még olyképen is eltávolítjuk magunktól, hogy
rendszerint gyorsan és tökéletesen elfelejtjük azokat. Megve-
tésünket arra az idegenszerű benyomásra alapítjuk, melyet
még a nem zavaros és nem értelmetlen álmok is keltenek,
sok álomnak a képtelensége és értelmetlensége pedig egyenest
magátólértetődőnek tetszik; de visszautasítjuk az álmokat
azok miatt a korlátlanul szemérmetlen és erkölcstelen törek-
vések miatt is, melyek némely álomban leplezetlenül meg-
nyilvánulnak. Tudvalevő, hogy az ókorban nem sújtották az
álmokat ily megvetéssel. A nép alsóbb rétegeiben pedig,
minden ellenkező tanítás dacára, ma is nagyra becsülik az
álmot és, mint a régiek, ők is azt hiszik, hogy az álom a jövendőt
jósolja meg.

Megvallom, nem érzem szükségét annak, hogy sejtelmes
feltevésekkel töltsem ki mai tudásunk hézagait és nem is
leltem mindeddig semmire, ami megerősítené az álom jós-
természetét; ellenben sok másféle dolgot lehet az álomról
elmondani, ami szintén eléggé csodálatos.

Kezdjük azzal, hogy nem minden álom áll oly távol az
álmodó egyéniségétől; nem mind értelmetlen és zavaros. Ha
igen fiatal gyermekek álmait, másfél éves koruktól kezdve, figyel-
münkre méltatjuk, úgy fogjuk találni, hogy azok egészen
egyszerűek és könnyen megmagyarázhatók. A kis gyermek
mindig azoknak a vágyaknak a teljesedéséről álmodik, amelyek
az előző napon ébredtek fel benne, de kielégülést nem leltek.
Minden különös magyarázóképesség nélkül rá fogunk jönni

36

ezen álmok egyszerű Megfejtésére, elég, ha azok után az
események után tudakozódunk, melyeket a gyermek a meg-
előző napon (az álom napján) átélt. A legmegnyugtatóbb
megoldása az álom talányának az volna, ha a felnőttek álmai
sem volnának mások, mint a gyermekekéi: olyan vágyak
teljesülései, melyek az álom napján merültek fel.

És valóban így áll a dolog; azokat a nehézségeket,
melyek e megoldás elé gördülnek, az álmok behatóbb elem-
zése egyenként eltávolítja az útból. Vegyük mindjárt az első
és legsúlyosabb ellenvetést, azt, hogy a felnőttek álmainak a
tartalma többnyire értelmetlen és benne mindent inkább
találunk, mint vágyteljesülést. A válaszom erre a következő: az
ilyen álmok el vannak ferdítve; annak a lelki folyamatnak,
melyből az álmok kiindultak, eredetileg egész más szavakban
kellett volna kifejezésre jutnia. Meg kell tehát különböztetniök
a nyilvánvaló álomtartalmat,¹⁾ amire reggelre kelve elmosó-
dottan visszaemlékeznek és amit fáradságosan, bár látszólag
tetszésük szerint, öltöztetnek szavakba, a lappangó álom-
gondolattól,²⁾ melyről fel kell tételezniök, hogy az a tudattalan-
ban leledzett. Ez az álomferdítés ugyanaz a folyamat,
mellyel Önök már a hisztériás tünetek keletkezésének vizs-
gálata közben megismerkedtek és e ferdítés arra is enged
következtetni, hogy az álom kialakulásánál a lelki erőknek
ugyanaz az egymást ellensúlyozó játéka szerepel, mint a
tünetképződésnél. A nyilvánvaló álomtartalom elferdített,
pótló-képződmény, mely a tudattalan álomgondolatokat
helyettesíti és ez a ferdítés ellenállásoknak, az én elhárító
erőinek műve, melyek éber állapotban teljességgel megaka-
dályozzák, hogy az elfojtott tudattalan vágyak tudatossá
legyenek, de melyeknek még alvás közben is van annyi
erejük, hogy azokat a vágyakat leplezzék, álruhába öltöztessék.

¹⁾Manifeste Trauminhalt. (Ford.)

²⁾Latenter Traumgedanke. (Ford.)

37

Így azután az álmodó ép oly kevéssé érti meg a saját álma
jelentőségét, mint ahogy a hisztériás nem sejti, mire vonat-
koznak és mit jelentenek a tünetei.

Hogy igazán vannak lappangó álomgondolatok s
azok tényleg úgy viszonyulnak a nyilvánvaló álomtartalom-
hoz, ahogy azt itt leírtam, arról az álmok elemzésénél győ-
ződhetnek meg, melynek technikája azonos a pszichoanalizi-
séval. Eközben teljesen el kell tekinteniök a nyilvánvaló
álom elemeinek látszólagos összefüggéseitől és össze kell
gyűjteniök azokat az ötleteket, amelyek a lélekelemző
munka szabályai szerint végzett szabad asszociálás útján
társulnak minden egyes álomrészlethez. Ebből az anyagból
ép úgy kitalálhatják aztán a lappangó álomgondolatokat, mint
a beteg ötleteiből és emlékeiből az ő rejtett komplexu-
mait. Az ily módon felkutatott lappangó álomgondolatokból
azután rögtön kiviláglik, mennyire igazunk volt, mikor a
felnőttek álmait is a gyermek-álmokra vezettük vissza. Amit
így az elemzés, mint az álom valódi értelmét, állít a nyilván-
való álomtartalom helyébe, annak mindig van átlátszó
értelme, van kapcsolata a megelőző nap elemeinek benyo-
másával és mindig kielégítetetlen vágyak teljesülésének
bizonyul. A nyilvánvaló álomról, ahogy arra reggel vissza-
emlékezünk, elemzés után kitűnik, hogy az elfojtott vágyak
leplezett teljesülése.

A szinthetikus összefoglalás egy neme ezek után lehe-
tővé teszi, hogy bepillantsunk abba a műveletbe is, mely az
öntudatlan álomgondolatokat a nyilvánvaló álom tartalmává
ferdítette. Ezt a műveletet „álom-munkának“ nevezzük. És e
művelet megérdemli, hogy elméleti érdeklődésünk osztatlanúl
forduljon feléje, mert sehol másutt nincs módunkban ily
közvetlenül tanulmányozni azokat az eddig nem is sejtett
lelki folyamatokat, melyek a tudattalanban, vagy helyeseb-
ben szólva: két különálló pszichikus rendszer között, a
tudatos és tudattalan között, végbemehetnek. Ezek között az

38

újonnan felösmert lelki folyamatok között különösen feltűnő
a sűrítés és az eltolódás folyamata. Az álommunka csak egyik
speciális esete annak a hatásnak, melyet külön lelki csopor-
tosúlások, vagyis a lélek hasadási termékei, gyakorolhatnak
egymásra és ez a munka minden lényeges részletében azonos
azzal a ferdítő hatással, mely az elfojtott komplexumokat,
balúl sikerült elfojtás esetében, tünetekké változtatja.

Az álmok elemzése, főleg a saját álmaiké, arról is
meg fogja Önöket győzni, mily váratlanúl, szinte csodálato-
san nagy hatást gyakorolnak a korai gyermekévek benyomá-
sai és élményei az ember fejlődésére. Az ember álom-
világában mintegy folytatólagos életet él a gyermek és
pedig úgy, hogy megmarad minden sajátsága, megmaradnak
vágyrezdülései, még azok is, melyek az élet folyamán haszna-
vehetetlenekké lettek. Kitéphetetlenül szilárd gyökereket fog
verni Önökben az álmok elemzése révén az a tudat, hogy
az egész más dolgokra hajlamosított gyermekből a fejlődési,
elfojtási, átszellemítési folyamatok és ellenhatási képződmé-
nyek¹⁾ mily hosszú sora fejleszti ki az úgynevezett normális
embert, a fáradságosan kiküzdött művelődés fenntartóját – rész-
ben annak áldozatát.

Arra is figyelmessé kell tennem Önöket, hogy álom-
elemzés közben kiderítettük, hogy a tudattalan lelki réteg,
főleg szexuális komplexumok ábrázolására, sokszor veszi
igénybe a szimbolika egy nemét, mely részben egyénenként
változó, részben azonban – úgy látszik – azonos azzal a
jelképességgel, mely, mint gyanítjuk, a mesékben és a
regévilágban uralkodik. Nem lehetetlen, hogy a néplélek
ezen alkotásainak is az álomelemzés fogja megadni a
magyarázatát.

¹⁾Reak-
tionsbildungen. Igy nevezi Freud azokat a túlkompenzálási
folyamatokat, melyekben a kulturellenes ösztönöket azok ellentétének
túlságba hajtása tartja féken, pl. az erőszakosságot az alázatosság, a
szexuális féktelenséget a szemérem. (Ford.)

39

Végül óvnom kell Önöket attól, hogy megtévesztessék
magukat attól az ellenvetéstől, mely szerint a szorongásos
álmok létezése ellentmondana azon felfogásunknak, mely
minden álomban vágyteljesülést lát. Nem is szólva arról,
hogy azok a szorongásos álmok is magyarázatra szorulnak,
mielőtt megítélés tárgyai lehetnének, egész általánosságban
azt felhetjük erre, hogy a szorongás nem kapcsolódik oly
magátólértetődően az álomtartalomhoz, mint azok képzelik,
akik nem ösmerik – és így nem vehetik figyelembe – a
neurotikus szorongás feltételeit. A szorongás egyike azoknak
az elhárítási reakcióknak, melyekkel az én túlerőre vergődő
elfojtott vágyakkal szemben védekezik, nagyon is érthető
tehát, ha az álomban is fellép olyankor, mikor az álomkép
ződés túlságosan azoknak az elfojtott vágyaknak áll a szol-
gálatába.

Mint látják, az álom felőli kutatások jogosultságát eléggé
igazolnák már azok a felvilágosítások is, amelyeket e kutatások
révén, még különben nehezen hozzáférhető dolgokról is
nyerünk. Mi azonban neurotikusok pszichoanalitikai gyógy-
kezelésével kapcsolatban jutottunk e vizsgálódásokhoz. Az
elmondottak alapján könnyen megérthetik, mikép jutunk az
álommagyarázatok segítségével, ha a beteg ellentállása ezt
túlságosan meg nem nehezíti, a páciens elrejtett és elfojtott
vágyainak s az ezektől táplált komplexumoknak megösmeréséhez
s így áttérhetek a lelki jelenségek egy harmadik csoportjához,
melynek tanulmányozása a pszichoanalizis egyik technikai
eszközévé vált.

A normális és ideges embereknél egyaránt előforduló
apró tévcselekmények ezek, melyekre különben nem igen
szoktak ügyet vetni. Oly dolgok elfelejtése, amiket tudhat-
nának és rend szerint tudnak is (pl. tulajdonnevek időleges
kiesése az emlékezetből), a mindnyájunknál oly gyakran elő-
forduló nyelvbotlások, az azzal analog kisiklások olvasás és
írás közben, ügyetlenkedés valamely ténykedésnél, tárgyak

40

elvesztése vagy eltörése stb., csupa olyan dolog, melynek
lélektani determinánsait különben nem igen keresik s amelyeket
mint véletlenségeket, mint a szórakozottság, a figyelmetlenség
és más hasonló feltételek eredményeit, egyszerűen tudomásul
vesznek. Ehhez jönnek még azok a cselekedetek és taglejtések,
melyeket az ember végrehajt, anélkül, hogy egyáltalán tudo-
mást venne róluk, vagy épen fontosságot tulajdonítana nekik
lelki életében; ilyenek: a tárgyakkal való játszadozás, a
ruházattal, a testrészekkel babrálás, dallamok dúdolása s más
hasonlók.¹⁾ Ezek az apró dolgok, a tévcselekmények, úgy, mint
a tüneti és véletlenségi cselekmények, nem oly jelentéktelenek,
aminőknek azokat a hallgatólagos megegyezés egy nemével
tekinteni szokás.

Ezeknek igenis van értelmük s abból a helyzetből,
amelyben jelentkeztek, többnyire könnyen és biztosan meg
is magyarázhatók, amikor is kitűnik, hogy ezek megint csak
olyan törekvéseknek és szándékoknak adnak kifejezést,
melyeknek háttérbe szorítva, az illető egyén saját tudata előtt
rejtve kell maradniok, vagy épen ugyanazokból az elfojtott
vágyrezdülésekből és komplexumokból fakadnak, melyekkel
már mint a tünetek forrásaival és az álom alkotó erőivel is
megösmertkedtünk. Megérdemlik tehát, hogy mint tüneteket
méltányoljuk őket és figyelembevételük, csakúgy, mint az
álmoké, a lelki élet valamely rejtett tartalmának felderítéséhez
vezethet. Ezekkel többnyire legbensőbb titkait árulja el az
ember s hogy épen ezek mutatkoznak oly feltűnő könnyen
és gyakran még az egészséges embernél is, akinek pedig
egészben véve jól sikerül elfojtania tudattalan vágyait,
azt látszólagos jelentéktelenségüknek és csekélységüknek
köszönhetik. Nem csekély azonban az elméleti jelentőségük
sem, mert bizonyságúl szolgálnak arra, hogy elfojtás és pót-
képződés az egészség feltételei mellett is előfordul.

¹⁾Zur Psychopathologie des Alltagslebens, 3. kiadás. 1910. S. Karger,
Berlin.

41

Vehetik észre, hogy a pszichoanalitikust a lelki élet
determináltságába vetett különösen erős hit jellemzi. Az ő
szeme nem lát a pszichikus jelenségek között olyat, ami
jelentéktelen, önkényes vagy véletlen volna; még ott is
mindenütt kielégítő indokolást keres, ahol ezzel a követel-
ménnyel rendszerint nem lépnek fel; mi több: el van rá készülve,
hogy ugyanazon egy lelki okozatot többszörösen indokoltnak
találja, holott, a mi — állítólag velünk született — okszerűségi
igényünket egyetlen pszichikai ok is teljesen kielégíti.

Ha most végigtekintenek azokon az eszközökön, melyek
a lelki élet elrejtett, elfelejtett és elfojtott tartalmának felderí-
tésére rendelkezésünkre állanak; ha méltányolják a páciensek
szabad eszmetársítással felidézhető ötleteinek, álmaiknak,
tév- és tüneti cselekményeiknek tanulmányozását; ha ehhez
még hozzávészik egyéb jelenségek értékesítését is, melyek-
ről később az „indulat-áttétel“ jelszava alatt fogok nehány
megjegyzést tenni: akkor velem együtt azt a következést
fogják levonni, hogy technikai eszközeink elég erősek ma
már ahhoz, hogy megoldhassák feladatukat, vagyis tudatossá
tegyék a kórokozó pszichikus anyagot és ez úton elhárítsák
a pótló-tünetek képződéséből keletkezett bántalmat. Hogy
ezen gyógyító törekvéseink közben az egészséges és a beteg
ember lelki életéről való ismereteinket is gazdagítjuk és
mélyítjük, kétségkívül mint munkáknak különös vonzóerőt és
érdekességet kölcsönző körülmény fog számításba jönni.

Nem tudom, hogy technikánkról, melynek fegyvertárát
íme bemutattam Önöknek, azt a benyomást nyerték-e, hogy
az felette nehéz. Én úgy vélem, hogy nehézsége egészen
arányos annak a tárgynak a szövevényességével, mellyel
meg kell birkóznia. De annyi bizonyos, hogy ez a technika
nem magától értetődő, hogy azt előbb meg kell tanulni,
csakúgy, mint a szövettan és a sebészet technikáját. Talán
csodálkozni fognak, ha közlöm Önökkel, hogy nálunk Európá-
ban egész sor olyan ember mondott ítéletet a pszichoanalízis-

42

röl, akik erről a technikáról mit sem tudnak, azt sohasem
alkalmazták s azután, mintha csak gúnyolódni akartak volna,
azt követelték, hogy mi bizonyítsuk be eredményeink helyes-
ségét. Pedig ezen ellenfeleink között akadnak olyanok is,
akik egyébként a tudományos gondolkodásmódot kötelezőnek
ismerik el, akik például egy mikroszkopiai vizsgálat eredmé-
nyét nem vonnák kétségbe, amiért az a bonctani készítményen
szabad szemmel nem ösmerhető fel, és nem mondanának
ítéletet felőle, mielőtt maguk nem vizsgálták meg mikroszkop-
segítségével a tényállást. De a pszichoanalizisnél valóban
kedvezőtlenebbek is a körülmények arra, hogy azt elösmerjék.

A pszichoanalizis a lelki világban rejlő elfojtott dolgokat akarja
tudatossá tenni; ám az, aki ezen eljárás felett ítéletet mond,
maga is csak ember, kiben ilyen elfojtott tendenciák élnek s
talán csak fáradságos munkával tarthatók féken. A pszicho-
analizis tehát a bírálóban ugyanazt az ellentállást kell hogy
felébressze, amely betegeinknél jelentkezik és mi sem könnyebb,
mint ezt az ellentállást értelmi elutasítás formájába öltöztetni
és ehhez érveket keresni, még pedig ugyanolyanokat, amilye-
neket betegeinknél a pszichoanalitikus alapszabály alkalma-
zásával szoktunk hatástalanná tenni. Mint betegeinknél, úgy
ellenfeleinknél is, gyakran igen feltünő az ítélőképesség
befolyásoltatása, és pedig leszállítása, indulati tényezők által.
Az öntudat elbizakodottsága, amely pl. az álmot is oly
lenézően tolja félre, egyike a legerősebb védőszerkezeteknek,
melyek bennünk általában arra szolgálnak, hogy öntudatlan
komplexumok felszínre-törését megakadályozzák; és ugyanez
az oka annak is, hogy oly nehéz az embereket a tudattalan
lelki világ valóságáról meggyőzni és olyan új dolgokat is
elfogadtatni velük, amelyek tudatos ismeretvilágukkal ellen-
tétben állnak.