15

II.

Az előbbiek kiegészítéseképpen azt is meg kell említenem,
hogy eleitől kezdve a hipnotikus szuggesztión kívül a hipnózist
más formában is alkalmaztam. Arra használtam fel, hogy a be-
teget kikérdezzem tünete keletkezésének története felől, amit
éber állapotban gyakran egyáltalán nem, vagy csak nagyon tö-
kéletlenül tudott elmondani. Ez az eljárás hatékonyabbnak lát-
szott, mint a tisztán szuggesztív parancs, vagy tilalom. Job-
ban kielégítette az orvos érdeklődését is, akinek végre is volt
joga arra, hogy megtudjon egymást annak a tünetnek a
származásáról, amit az egyhangú szuggesztív eljárással pró-
bált megszüntetni.

Erre a másik eljárásra pedig a következő módon jöttem
rá. Még Brücke laboratóriumában összeismerkedtem dr. Josef
Breuerrel, Bécs egyik legtekintélyesebb háziorvosával, aki-
nek azonban tudományos multja is volt, mert több maradandó
értékű dolgozat származott tőle a légzés élettanáról és az
egyensúlyszervről. Kimagasló intelligenciájú férfi volt, nálam
14 évvel idősebb. Kapcsolatunk hamarosan szorosabbá vált,
barátom és támogatóm lett életem nehéz helyzeteiben. Meg-
szoktuk, hogy minden tudományos érdeklődésünket megosz-
szuk. Ebben a viszonyban én voltam a nyertes fél. A pszicho-
analízis fejlődése azután megfosztott ettől a barátságtól. Ne-
hezemre esett ezt az árat fizetnem érte, de kikerülhetet-
len volt.

Még mielőtt Párisba mentem, Breuer említést tett egy
hisztéria esetéről, amelyet ő 1880–82-ig különleges módon
kezelt és amelynél mély betekintést nyert a hisztériás tünetek
okaiba és jelentőségébe. Ez tehát akkor történt, amikor Janet
munkáiról még szó sem lehetett. A kórtörténetből ismétel-
ten olvasott fel részleteket, amelyekből azt a benyomást nyer-
tem, hogy itt több történt a neurózisok megértése érdekében,

16

mint bármikor ezelőtt. El is határoztam, hogy mihelyt Párisba
érek, megemlítem Charcot-nak ezeket a felfedezéseket, és ezt
meg is tettem. A mester azonban első célzásaim iránt nem
mutatott érdeklődést, ezért nem tértem vissza többé a dologra
és magamban is elejtettem az ügyet.

Bécsbe visszatérve, azonban újból a Breuer-féle meg-
figyelések felé fordultam és többet akartam róluk hallani.
A beteg rendkívül művelt és tehetséges fiatal leány volt, aki
gyengéden szeretett apjának ápolása közben betegedett meg.
Mikor Breuer átvette kezelését, a görcsös bénulások, gátlások
és lelki zavarok tarka képét mutatta. Egy véletlen megfigye-
lés rávezette az orvost, hogy a beteget az ilyen tudat-zavartól
meg lehetett szabadítani, ha rá lehetett venni, hogy szavak-
ban adjon kifejezést annak az indulattelt fantáziának, amely
éppen akkor uralkodott rajta. Breuer ebből a tapasztalatból
tanulta meg a kezelés egy módját. Mély hipnózisba ejtette
beteget és rávetette, hogy mindig arról meséljen, ami éppen
a szívét nyomta. Miután a depressziós zavarodottsági rohamo-
kat ilyen módon leküzdődték, ugyanezt az eljárást követték
a gátlások és testi zavarok feloldásánál. Éber állapotban
a leány éppoly kevéssé tudta megmondani, mint más beteg,
hogy miképpen jöttek létre a tünetei, köztük és életének bár-
mely élménye között semmi kapcsolatot nem talált. Azonban
hipnózisban azonnal felfedezte a keresett összefüggést. Ki-
derült, hogy összes tünetei visszavezetettek azokhoz a mély be-
nyomásokhoz, melyeket a beteg apának ápolása alatt élt át,
tehát értelmük volt és megfeleltek az indulattelt helyzetek
maradékának vagy emlékének. Rendesen az történt, hogy
apja betegágyánál el kellett nyomnia valamely gondolatot
vagy indulatot; ennek helyébe, ennek képviseleteként jelent-
kezett később a tünet. Rendszerint azonban a tünet nemcsak
egyetlen „traumatikus“ jelenet lecsapódása volt, hanem szám-
talan hasonló helyzet összegeződésének eredménye. Ha már
most a beteg hipnózisban egy ilyen helyzetre hallucináció
formájában visszaemlékezett és az annakidején elnyomott
lelki folyamatot utólag, felszabadult indulattal végigélhette,
akkor a tünet elmúlt és többé nem tért vissza. Ezzel az el-
járással sikerült Breuer-nek hosszú és fáradságos munkával
beteget összes tüneteitől megszabadítania.

A beteg meggyógyult, azóta egészséges is maradt, sőt

1868

SZÉCHENYI
KÖNYV
TÁR

17

jelentékeny munkateljesítményre is alkalmassá vált. Azonban
azt, hogy a hipnotikus kezelés mikép fejeződött be, olyan ho-
mály takarta, amit Breuer sohasem oszlatott el; azt sem tud-
tam megérteni, hogy ezt a számomra eléggé nem értékelhető
tapasztalatot miért tartotta oly sokáig titokban, ahelyett,
hogy a tudományt gazdagította volna általa. A legközelebbi
kérdés az volt, szabad-e általánosítani azt, amit ő egyetlen
beteg esetében észlelt. A Breuer által felderített körülménye-
ket annyira alapvető természetűeknek láttam, hogy el nem
tudtam képzelni, hogy bármely hisztéria esetnél hiányozhat-
nának, ha csak egyetlen esetben is kimutathatók voltak. De
ezt a kérdést csak a tapasztalat dönthette el. Megkezdtem
tehát saját betegeimnél a Breuer-féle vizsgálatokat és miután
a Bernheim-nél 1889-ben tett látogatásomkor már tapasztal-
hattam a hipnotikus szuggesztió teljesítőképességének hatá-
rait, ezután már nem is kezeltem máskép. Miután éveken át
minden hisztéria esetnél, melynél ez a kezelés lehetséges volt,
csak megerősítéseket találtam és tekintélyes tapasztalati
anyaggal rendelkeztem, mely az övével egyezett, felajánlot-
tam neki, hogy közösen hozzuk nyilvánosságra megfigyelé-
seinket, ami ellen eleinte hevesen tiltakozott. Végre engedett,
különösen azért, mert időközben Janet munkáiban olyan ered-
ményeket is közölt, melyek részben az övével azonosak voltak,
mint a hisztériás tünetek visszavezetését élményekre és
ezek feloldását in statu nascendi, a hipnotikus megismétlés
által. 1893-ban egy előzetes közleményünk jelent meg: „Über
den psychischen Mechanismus hysterischer Phänomene.“ Ezt
követte 1895-ben közös könyvünk, „Studien über Hysterie.“

Ha az eddig elmondottak alapján az olvasó azt vélné,
hogy a „Studien über Hysterie“ lényeges tárgyi tartalma
Breuer szellemi tulajdona, úgy ez pontosan az, amit én is
mindig képviseltem és amit ezúttal is le akarok szögezni.
A könyvben megkísérelt elmélet kiépítésében azonban ma
már pontosan meg nem állapítható mértékben nekem is
részem volt. De ezen elmélet szerény, nem sokkal több a meg-
figyelések közvetlen összefoglalásánál. Nem akar a hisztéria
természetének a mélyére jutni, csupán tüneteinek keletkezé-
sére vet némi fényt. Amellett aláhúzza az indulati élet jelen-
tőségét, a tudattalan és tudatos (helyesebben: tudatosságra
képes) lelki aktusok közötti különbség fontosságát, bevezet

18

egy dinamikus tényezőt is, amennyiben a tünet keletkezését
valamely indulat felhalmozódásának tulajdonítja és egy
ökonomikus tényezőt, amennyiben ugyanezt a tünetet egy
különben máskép felhasználható energiamennyiség áttételé-
nek tekinti (u. n. konverzió). Breuer eljárásunkat katarzis-
nak nevezte el; felfogásunk szerint a katarzis azáltal gyógyít,
hogy a tünet fenntartásához szükséges indulatmennyiséget,
mely hamis utakra került és ott mintegy megrekedt, normális
irányba tereli, amelyen azután levezetödhet (lereagálás).
A katarzis gyakorlati eredményei kitűnőek voltak. A hiá-
nyok, melyek később mutatkoztak, ugyanazok voltak, mint
bármely hipnotikus kezelésnél. Még ma is akad nem egy
pszichoterapeuta, aki ezt az eljárást Breuer értelmében alkal-
mazza, sőt dícséri is. A világháború alatt a német hadsereg-
ben E. Simmel is sikeresen alkalmazta háborús neurózisok
esetében, mint rövidített gyógyeljárást. Szexualitásról a ka-
tartikus elméletben nem sok szó esik. A kórtörténetekben,
amelyekkel a „Studien“ anyagához hozzájárultam, a nemi
élet játszik ugyan bizonyos szerepet, azonban alig értékeltem
magasabbra, mint egyéb indulati rezdüléseket. Breuer híressé
vált első betegéről azt mondja, hogy a nemisége meglepően
fejletlen volt. A „Studien über Hysterie“-ből nem könnyen
lehetne kitalálni, hogy a nemiségnek milyen nagy a jelentő-
sége az idegbajok keletkezésében.

A most következő fejlődési szakaszt, az átmenetet a katar-
zistól a tulajdonképpeni pszichoanalízisig már annyiszor és
olyan részletesen írtam le, hogy nehezen tudnék erről valami
újat mondani. Az esemény, mely ezt az időt bevezette, Breuer
nek a közös munkától való visszavonulása volt; úgy hogy egye-
dül kellett hogy gondozzam örökét. Már kezdetben is voltak
közöttünk véleménykülönbségek, amelyek azonban még nem
választottak szét bennünket. Abban a kérdésben, hogy mikor
válik egy lelki folyamat kórossá, azaz mikor zárható ki a nor-
mális elintézés lehetősége, Breuer előnyben részesített egy úgy-
szólván élettani felfogást; úgy vélte, hogy azok a történések
vonják ki magukat a normális elintézés alól, melyek rendkívüli
– hipnoid – lelki állapotokban keletkeztek. Ezáltal új kérdés
vetődött fel, az, hogy honnan származnak ezek a hipnoidok?
Én ezzel szemben inkább ellentétes erők játékára gyanakod-
tam, szándékok és törekvések hatására, amint azt a normális

19

életben is megfigyelhetjük. A „hipnoidhisztéria“ és az „elhá-
rításos neurózis“ – ily módon szembe került egymással. De
ilyen és hasonló ellentétek még nem távolították volna el
Breuert a közös munkától, ha egyéb mozzanatok nem járul-
tak volna hozzá. Egyik biztosan az volt, hogy belgyógyászi-
és háziorvosi teendői erősen elfoglalták és nem áldoz-
hatta, úgy mint én, egész erejét a katartikus munkának.
Továbbá befolyásolta őt az a mód, ahogyan könyvünket úgy
Bécsben, mint az egész országban fogadták. Önbizalma és
ellenálló képessége nem állt azon a magaslaton, mint egyéb
szellemi képességei. Mikor például a „Studien“-t Strümpell
ridegen visszautasította, én nevettem a meg nem értő kriti-
kán, őt azonban fájdalmasan érintette és elvette a kedvét.
Elhatározásának főoka azonban az volt, hogy az én további
munkásságom olyan irányt vett, mellyel hiába próbált meg-
barátkozni.

Az elmélet, amellyel a „Studien“-ben kísérleteztünk, még
nagyon hiányos volt, különösen alig érintettük az etiológia
problémáját, a kérdést, hogy milyen talajon jön létre a kóros
folyamat. Rohamosan növekvő tapasztalataim során azonban
kiderült, hogy a neurótikus jelenségek mögött nem akár
milyen, hanem rendszerint nemi természetű indulatok mű-
ködnek, azaz vagy aktuális nemi konfliktusok, vagy korábbi
nemi élmények utóhatásai. Erre az eredményre nem voltam
elkészülve, várakozásomnak nem volt benne része, teljesen
gyanútlanul fogtam az idegbetegek megvizsgálásához. Mikor
1914-ben megírtam „A pszichoanalitikus mozgalom történe-
tét“, emlékemben felmerültek Breuer, Charcot és Chrobak
egyes kijelentései, melyekből már régebben rájöhettem volna
ugyanerre. Azonban akkor még nem értettem, hogy mire gon-
dolnak ezek a tekintélyek; többet mondtak nekem, mint
amennyit ők maguk tudtak és mint amennyiért hajlandók
lettek volna helytállni. Amit tőlük hallottam, hatás nélkül
szunnyadt bennem mindaddig, míg katartikus vizsgálataim
során, mint látszólag eredeti megismerés, fel nem bukkant.
Azt sem tudtam akkor még, hogy a hisztériának a nemiségre
való visszavezetésével a legrégibb orvostudomány korába
nyúltam vissza és Plátóhoz kapcsolódtam. Erről csak később
Havelock Ellis egyik dolgozatából értesültem.

Meglepő felfedezésem hatása alatt sorsdöntő lépésre hatá-
roztam.

20

roztam el magamat. Túlmenve a hisztérián, hozzáfogtam az
u. n. neuraszténiások nemi életének tanulmányozásához, akik
rendelő órámon gyakran megfordultak. Ennek a kísérletnek
orvosi népszerűségem lett az ára, de olyan meggyőződésekhez
juttatott, melyek még ma, majd 30 évvel később sem gyön-
gültek. Sok hazugságot és titkolódzást kellett leküzdenem, de
ha ez sikerült, kiderült, hogy az ilyen betegeknél mindig a
nemi élet súlyos visszaéléseiről van szó. Tekintettel egyrészt
az ilyen visszaéléseknek, másrészt a neuraszténiának nagy gya-
koriságára, a kettő sűrű összetalálkozása természetesen nem
bírt volna elegendő meggyőző erővel, de nem is maradtunk
ennél az egy durva ténynél. Élesebb megfigyelés azt mutatta,
hogy a kórképek tarka össze-visszaságából, melyet a neurasz-
ténia szó takart, külön lehet választani két alapvetően külön-
böző típust, melyeket bár tetszésszerinti keveredésben jelent-
keztek, tisztán is megfigyelhettem. Egyik típusnál a szoron-
gásos roham volt a betegség magva, annak minden egyen-
értékével, csökevény formájával és krónikus helyettesítő tüne-
tével; ezért is neveztem el szorongásos neurózisnak. A másik
típusra korlátoztam a neuraszténia megjelölést. Könnyű volt
most már megállapítanom, hogy mindegyik típusnak a nemi
élet más rendellenessége felel meg, mint etiológiás momentum
(egyiknek coitus interruptus, frusztrán izgalmak, nemi tar-
tózkodás, másiknak túlzott maszturbáció, halmozott pollu-
ciók). Néhány különösen tanulságos esetben, melyeknél a
kórkép meglepő módon ment át egyik típusból a másikba,
sikerült kimutatnom, hogy a kórkép változását a nemi élet
megfelelő változása okozta. Ha a visszaélés megszüntetése és
rendes nemi működéssel való helyettesítése sikerült, úgy az
állapot is feltűnően javult.
Így jutottam oda, hogy a neurózisokat általában a nemi
működés zavarainak tekintsem és pedig az u. n. aktuál neu-
rózisokat e zavarok közvetlen, toxikus, a pszichoneurózisokat
pedig ugyanezek lelki kifejezésének. Orvosi lelkiismeretemet
ez a felállítás teljesen kielégítette. Azt reméltem, hogy héza-
got töltöttem be az orvostudományban, amely mindeddig egy
biológiai szempontból oly fontos működés területén nem akart
más ártalmat észrevenni, mint a fertőzést, vagy a durva anató-
miai sérülést. Azonkívül jól illet az orvosi felfogáshoz, hogy
a nemiség végre is nem tisztán lelki dolog. Van testi oldala

21

is, fel lehetett tenni, hogy külön kemizmusa van és hogy a
nemi gerjedelem összefügg bizonyos, ma még ismeretlen
anyagok jelenlétével. Annak is bizonyára megvolt az oka,
hogy az igazi, spontán neurózisok semmi más betegségi cso-
porttal sem mutatnak annyi hasonlóságot, mint az intoxiká-
ciós és absztinenciás jelenségekkel, melyek bizonyos mérgező
hatású anyagok szedése vagy megvonása folytán keletkeznek,
vagy a Basedow-féle betegséggel, melynek a pajzsmirigy
váladékával való összefüggése ismeretes.
Később már nem volt alkalmam arra, hogy az aktuál-
neurózisok vizsgálatára visszatérjek. Mások sem folytatták
munkámnak ezt a részét. Ha most visszanézek akkori ered-
ményeimre, egy valószínűleg sokkal bonyolultabb tényállás
első nyers sematizálásának kell őket tekintenem. Úgy gondo-
lom azonban, hogy nagyjából ma is helytállók. Szívesen vet-
tem volna később egy tisztán fiatalkorbeli neuraszténia
esetet pszichoanalitikus vizsgálat alá; sajnos erre nem nyílt
alkalmam. Tévedések elkerülése végett hangsúlyoznom kell,
hogy távol áll tőlem, hogy a lelki konfliktus és a neurótikus
komplexumok létezését a neuraszténiánál tagadjam. Csak azt
állítom, hogy ezeknek a betegeknek a tünetei nem lelkileg
determináltak és nem is oldhatók fel analitikusan, hanem ki-
mondottan a megzavart nemi kemizmus mérgezési tünetei.
Mikor a „Studien“ megjelenését követő években eljutot-
tam a nemiség kórokozó etiológiai szerepének felismeréséhez,
néhány felolvasást tartottam az idegbetegségről orvosi egye-
sületekben, ahol azonban csak hitetlenségre és ellenkezésre
találtam. Breuer megpróbálta még néhányszor, hogy latba
vesse nagy tekintélyét az én érdekemben, de semmit sem ért
el vele és könnyű volt észrevennem, hogy a nemi eredet el-
ismerése nála is ellenállásra talál. Módjában lett volna, hogy
saját első betegére való utalással meggyőzzön, vagy kétel-
kedővé tegyen, mert hiszen ennél a betegnél nemi szempontok
állítólag egyáltalában nem játszottak szerepet. Ő azonban ezt
sohasem tette; sokáig értetlenül álltam ez előtt, míg rá nem
jöttem, hogyan kell helyesen értelmeznem ezt az esetet; végül
Breuer néhány korábbi megjegyzésére visszatérve, rekon-
struálni tudtam ennek a kezelésnek kimenetelét. A katartikus
munka befejezése után a leány az „indulatáttételes szerelem“
állapotába került, amit orvosa már nem hozott összefüggésbe

22

a betegségével és így megdöbbenve vonult vissza tőle. Nyil-
ván kínos volt számára, ha erre a látszólagos balsikerre emlé-
keztték. Velem szemben való viselkedésében egy darabig
ingadozott az elismerés és a kemény bírálat között, azután
közbejöttek véletlenek, amelyek ilyen feszült helyzetben soha-
sem maradnak el és így elváltunk egymástól.

Az általános idegesség különböző formáival való foglal-
kozásom azt eredményezte, hogy módosítottam a katarzis
technikáját. A hipnózist feladtam és más módszerrel próbál-
tam helyettesíteni, mert a kezelés korlátozását hisztéria-
szerű állapotokra le akartam győzni. A növekvő tapasztalat
két súlyos meggondolást támasztott bennem a hipnózis alkal-
mazása ellen, még akkor is, ha az a katartikus gyógymód szol-
gálatában történik. Az első az volt, hogy még a legszebb
eredmények is mintegy semmivé váltak, ha a beteg és orvosa
közti személyes viszonyt valami megzavarta. Újból helyreállt
ugyan a javulás, ha a kibékülés módját megtaláltuk, de ha-
marosan rá kellett jönnöm arra, hogy a személyes érzelmi
kapcsolat hatalmasabb volt, mint az egész katartikus munka
és éppen ez a tényező vonta ki magát hatalmam alól. Egy
napon azután olyan tapasztalatot tettem, ami élesen meg-
világított előttem valamit, amit már régen sejtettem. Egy-
szer egyik legalkalmazkodóbb betegem, kinél a hipnózis a
legcsodálatosabb dolgokat tette lehetővé, mikor megszabadí-
tottam szenvedéseitől azáltal, hogy a fájdalmai eredetét visz-
szavezettem egykori okára, felébredéskor karját nyakam
köré fonta. Egyik háztartási alkalmazott váratlan belépte
feleslegessé tett minden kínos kimagyarázkodást, de ettől az
időtől kezdve hallgatólagos megállapodással lemondtunk a
hipnotikus kezelés folytatásáról. Elég józan voltam ahhoz,
hogy ezt a véletlent ne személyes varázsomnak tulajdonítsam
és úgy éreztem, hogy most ragadtam meg az értelmét annak a
misztikus erőnek, mely a hipnózis mögött működik. Hogy ezt
az elemet kirekesszem, vagy legalább is elszigeteljem, fel kel-
lett adnom a hipnotikus kezelést.

A hipnózis azonban rendkívüli szolgálatokat tett a katar-
tikus kezelésben, amennyiben kitágította a betegek tudatát
és olyan tudást bocsájtott rendelkezésükre, amely felett
ébren nem rendelkeztek. Nem volt könnyű ezt valamiképpen
pótolni. Zavaromban segítségemre jött egy kísérlet emléke,

23

amelyet gyakran láttam Bernheim-nél. Amikor a kísérleti
személy felébredt szomnambulizmusából, látszólag nem emlé-
kezett arra, hogy mi történt vele ebben az állapotában. Bern-
heim azonban azt állította, hogy a beteg ezt mégis nagyon jól
tudja és ha felszólította, hogy emlékezzék csak vissza, ha rá-
beszélte, hogy egész jól tud mindent, csak el kell mondania
és ha akkor még a kezét is a beteg homlokára tette, úgy az
elfelejtett emlékek valóban visszatértek, először csak húzó-
dozva, majd teljes tisztaságban ömlöttek. Elhatároztam, hogy
én is ugyanígy fogom csinálni. Hiszen az én betegeimnek is
„tudniok“ kellett mindazt, amit különben csak a hipnózis tett
számukra hozzáférhetővé és néha kézrátevéssel is támogatott
rábeszélésem és biztatásom lett volna az az erő, aminek ha-
tására az elfelejtett tények és összefüggések visszatérhettek
a tudatba. Ez bizony fáradságosabbnak látszott, mint a hipno-
tizálás, de talán nagyon tanulságos volt. Feladtam tehát a
hipnózist és csak a beteg elhelyezkedésének formáját tartot-
tam meg egy heverőn, én pedig mögéje ültem úgy, hogy én
láttam a beteget, de ő nem láthatott engem.