42

V.

Megszakítom most a pszichoanalízis belső fejlődésének
leírását, hogy külső sorsát vázoljam. Amit eddig közöltem,
nagyrészt az én munkám eredménye volt, de ugyanebben az
összefüggésben tárgyaltam későbbi eredményeket is és nem
választottam el tanítványaim és követőim munkásságát az
enyémtől.

Breuertől való szétválásom után több mint egy évtizeden
át nem voltak követőim, teljesen egyedül állottam. Bécsben
kerültek, a külföld nem vett rólam tudomást. Az „Álom
fejtés“-ről (1900) a szakfolyóiratok alig tettek említést.
„A pszichoanalitikus mozgalom története“-ben, a bécsi elme-
gyógyászi körök magatartásának jellemzésére, leírtam az
egyik asszisztenssel történt beszélgetésemet, aki tanaim ellen
könyvet írt, de az „Álomfejtést“ el sem olvasta. A klinikán
azt mondták neki, hogy nem érdemes. Az illető, aki azóta
rendkívüli tanár lett, megengedte magának, hogy ennek a
beszélgetésnek tartalmát letagadja és hogy egyáltalán kétel-
kedjék emlékezőtehetségemben. Én azonban akkori közlésem
minden szavát fenntartom.

Amikor már megértettem, mennyire szükségesek vol-
tak az összeütközések, érzékenységem nagyon enyhült. Las-
sanként az elszigeteltségnek is vége lett. Először Bécsben
gyűlt össze egy kis tanítványi kör; 1906 után tudtuk meg,
hogy a zürichi elmeorvosok, E. Bleuler, asszisztense C. G.
Jung és mások is nagyon érdeklődnek a pszichoanalízis iránt.
Személyes kapcsolatok jöttek létre. 1908 húsvétján a fiatal
tudomány barátai Salzburgban találkoztak, megállapodtak,
hogy ezeket a magánkongresszusokat rendszeresen megismét-
lik és Jung szerkesztésében folyóiratot adnak ki „Jahrbuch
für psychopathologische und psychoanalytische Forschungen“.

43

címen. Bleuler és én voltunk a kiadók; a világháború kezde-
tével azután ez a folyóirat megszűnt. A svájciakkal egyidő-
ben Németországban mindenfelé felébredt a pszichoanalízis
iránti érdeklődés, számos cikk jelent meg és tudományos kon-
gresszusokon élénken vitatkoztak róla. Sehol sem fogadták
barátságosan, vagy jóindulatú várakozással. Igen rövid isme-
retség után a német tudomány megegyezett a pszichoanalízis
elvetésében.

Természetesen még ma sem tudhatom, hogy az utókor
végül miképpen fogja megítélni a pszichoanalízis értékét az
elmekórtan, a lélektan és a szellemi tudományok számára.
De úgy hiszem, hogyha az a korszak, amelyet átéltünk, egy-
szer történetíróra talál, akkor annak el kell majd ismernie,
hogy a német tudomány képviselőinek magatartása abban az
időben nem volt valami dicső. Most nem a visszautasítás
tényére gondolok, vagy arra a határozottságra, amivel ez
megtörtént; mindkettőt könnyen meg lehetett érteni, meg-
feleltek várakozásomnak és így nem vethettek árnyékot az
ellenfél jellemére. Azonban a mértéktelen gőg, a logika lelki-
ismeretlen megszégyenítése, a támadások durvasága és ízlés-
telensége számára nincs mentség. Vádolhatnak avval, hogy
gyerekes még 15 év után is érzékenységemnek szabad folyást
engednem; nem is tenném, ha ne kellene még egyebet is
hozzáfűznöm. Évekkel később, a világháború alatt, amikor az
ellenségek egész kara barbársággal vádolta a német nemzetet
és ez a vád mindazt magában foglalta, amit említettem, mégis
mélységesen fájlaltam, hogy saját tapasztalatomból nem tud-
tam ennek ellentmondani.

Egyik ellenfelem hangosan dicsekedett avval, hogy hall-
gatást parancsol betegeinek, ha nemi dolgokról kezdenek
beszélni; nyilván ebből a munkamódból merítette a jogalapot,
hogy megítélje a nemiség szerepét az idegbetegségek kelet-
kezésében. Az indulattelt ellenállásoktól eltekintve, amelyeket
a pszichoanalitikus elmélet annyira könnyen tud megmagya-
rázni, hogy nem is tudnak bennünket zavarni, a megértés leg-
nagyobb akadályát abban a körülményben láttam, hogy ellen-
feleim a pszichoanalízist az én spekulatív fantáziám szülemé-
nyének tekintették és nem hittek abban a hosszú, türelmes
és előítéletmentes munkában, melyet felépítésére fordítottam.
Miután véleményük szerint az analízisnek semmi köze sincs

44

a megfigyeléshez és a tapasztalathoz, jogosultnak érezték,
hogy saját tapasztalatuk nélkül is elvethessék. Mások, akik
nem voltak olyan biztosak ebben a meggyőződésben, azt a
klasszikus ellenállást ismételték meg, hogy nem néztek a
mikroszkópba, hogy ne kelljen meglátniok, amit tagadni akar-
tak. Egyáltalában nagyon különös, hogy a legtöbb ember
milyen inkorrekten viselkedik, ha új dologban saját ítéletére
van utalva. Sok éven keresztül és még ma is hallok „jóaka-
ratú“ bírálatokat, hogy eddig meg eddig igaza van a pszicho-
analízisnek, de ennél a pontnál kezdődnek a túlzások, az indo-
kolatlan általánosítások. Emellett jól tudom, hogy nincs
annál nehezebb, mint az ilyen elhatárolás fölött dönteni és
hogy a bírálók maguk még néhány nappal vagy héttel előbb
az egész felől nem tudtak semmit.

A pszichoanalízis hivatalos kiátkozásának az volt a követ-
kezménye, hogy az analitikusok szorosabban fogtak össze.
A nürnbergi második kongresszuson 1910-ben Ferenczi Sándor
ajánlatára megalakult a „Nemzetközi Pszichoanalitikai Egye-
sület“, mely egyes helyicsoportokra osztódott fel és egy elnök
vezetése alatt állt. Ez az egyesület túlélte a világháborút, ma
is fennáll és magába foglalja a következő helyicsoportokat:
Bécs, Berlin, Budapest, Zürich, London, Hollandia, New York,
Pánamerika, Moszkva és Kalkutta. Első elnöknek C. G.
Jung-ot választattam meg; ez, amint később kiderült, elég
szerencsétlen lépés volt. A pszichoanalízis akkor egy másik
folyóiratra is tett szert, a „Zentralblatt für Psychoanalyse“-re
Adler és Stekel szerkesztésében és rövidesen egy harmadikra is,
az „Imago“-ra, melyet a nem orvos H. Sachs és O. Rank a szel-
lemi tudományokra alkalmazott analízisnek szántak. Röviddel
ezután jelent meg Bleuler írása a pszichoanalízis védelmében
(„Die Psychoanalyse Freud’s“, 1910). Amennyire örvendetes
volt, hogy a vitában egyszer végre az igazság és becsületes
logika is szóhoz jutott, Bleuler munkája mégsem tudott
engem teljesen kielégíteni. Túlságosan törekedett a pártatlan-
ság látszatára; nem véletlen, hogy éppen ennek a szerzőnek
köszönheti tudományunk az ambivalencia értékes fogalmát.
Későbbi dolgozataiban Bleuler annyira elutasítóan viselkedett
az analitikus tanokkal szemben, annyi lényeges részt vont-
kétségbe és vetette el, hogy csodálkozva kérdezhetem csak,
hogy elismerése számára mi maradt meg belőle. És mégis,

45

később is, nemcsak hogy igen bátran állást foglalt a „mély
ségi lélektan“ mellett, hanem még a skizofréniák nagy
vonalú leírását is erre alapította. Bleuler különben nem
sokáig maradt tagja a Nemzetközi Pszichoanalitikai Egye-
sületnek; Jung-gal kellemetlenségei támadtak, emiatt kivált
onnan és így az analízis számára elveszett a „Burghölzli“.

A pszichoanalízis terjedését a hivatalos ellenállás sem
Németországban, sem egyéb országokban nem tudta feltar-
tóztatni. Más alkalommal („A pszichoanalitikus mozgalom
története“) már leírtam fejlődésének egyes pontjait és meg-
említettem azoknak a nevét, akik képviselői közül kitűntek.
1909-ben Jung és én Amerikába utaztunk G. Stanley Hall
hívására, ki a Clark University (Worcester, Mass.) elnöke
volt, hogy ott az intézmény húszéves alapításának tiszteletére
egy héten át német nyelven előadásokat tartsunk. Hall jogo-
san elismert pszichológus és pedagógus volt, aki már évek óta
bevonta a pszichoanalízist előadásaiba; valami volt benne
a „királyválasztóból“, akinek tetszett az, hogy tekintélyeket
emeljen, majd megdöntsön. Ott találtuk James J. Putnamot,
a harwardi egyetem ideggyógyászat is, aki kora ellenére lel-
kesedett a lélekelemzésért és általánosan tisztelt személyének
egész súlyával kiállt az analízis kulturális értékei és szán-
dékainak tisztasága mellett. A kitűnő férfi, aki kényszer-
neurotikus hajlamossága ellensúlyozásaképpen túlságosan
etikus irányzatot képviselt, azzal a zavaró követeléssel állott
elénk, hogy a pszichoanalízist kapcsoljuk hozzá egy meghatá-
rozott filozófiai rendszerhez és állítsuk erkölcsi törekvések
szolgálatába. A filozófus William James-szel is találkoztam,
ami maradandó benyomást hagyott bennem. Sohasem fogom
elfelejteni azt a kis jelenetet, amikor egy séta alkalmával
hirtelen megállt, átadta nekem kézitáskáját és arra kért, men-
nék előre, majd utánam jön, mihelyt elintézte közeledő
angina pectoris rohamát. Egy évvel később szívbajban halt
meg; azóta mindig kívántam magamnak, hogy ilyen félelem-
mentesen nézhessek a közeledő halál szemébe.

Akkor még csak 53 éves voltam, fiatalnak, egészségesnek
éreztem magam. Az Újvilágban való rövid tartózkodás egy-
általán jót tett önérzetemnek; Európában kifagadott voltam,
ott pedig a legelsők mint egyenrangút kezeltek. Szinte való-
szerűtlen éber álmodozás megvalósulása volt, amikor Wor-

46

cesterben felléptem a katedrára, hogy megtartsam az „Öt elő-
adást a pszichoanalízisről“. A pszichoanalízis tehát már
nem volt agyrém, hanem a valóság értékes részévé
vált. Amerikában nem is vesztette el soha talaját látoga-
tásunk óta; rendkívül népszerű lett a laikusok között is és
számos hivatalos elmegyógyász úgy ismeri el, mint az orvosi
kiképzés fontos részét. Sajnos ott is sok felhígítást kellett
eltűrnie. Evvel a névvel takaródzik sok visszaélés, melynek
nincs hozzá semmi köze; az alkalom is hiányzik, úgy a gya-
korlati, mint az elméleti kiképzésre. Amerikában még össze-
ütközésbe került a behaviourismussal is, mely naivitásában
azzal dicsekszik, hogy a lelki problémát egyáltalában kikü-
szöbölte.

Európában 1911 és 1913-ban két irányzat szakadt el a
pszichoanalízistől, amelynek vezetői olyan személyek voltak,
mint Alfred Adler és C. G. Jung, akik mindeddig tekintélyes
szerepet játszottak a fiatal tudományban. Mindkettő igen
veszedelmesnek látszott és gyorsan szereztek maguknak köve-
tőket. Erejüket azonban nem saját értéküknek köszönhették,
hanem annak a csábításnak, hogy a pszichoanalízis vissza-
tasítónak érzett eredményeitől meg lehet szabadulni,
ha nem is tagadják meg annak tapasztalati anyagát. Jung
megpróbálta az analízis tapasztalatait elvonttá, személytelenné
és az egyén élettörténetétől függetlenné átértelmezni; azt
remélte, hogy ezáltal megtakaríthatja a gyermeki nemiség,
az Ödipusz-komplexum értékelését, valamint a gyermekkor
analízisének szükségességét. Adler még jobban eltávolodott
a pszichoanalízistől; a nemiség jelentőségét általában elve-
tette, a jellem- és neurózisképződést kizárólag az ember
hatalmi törekvésére és arra a vágyára vezette vissza, hogy
veleszületett kicsinysége érzését kompenzálja és ezzel szélnek
eresztette a pszichológiai minden pszichológiai felfedezését.
De ugyanaz, amit elvetett, más néven mégis kierőszakolta fel-
vételét az ő zárt rendszerébe; amit ő „férfias tiltakozás“-nak
nevez, nem más, mint a helytelenül szexuális jelleggel fel-
ruházott elfojtás. A két eretnekkel nagyon enyhén bánt el a
kritika; én csak annyit érthettem el, hogy úgy Adler, mint
Jung lemondtak arról, hogy pszichoanalízisnek nevezzék taní-
tásaikat. Ma, egy évtized elmúltával, megállapíthatjuk, hogy
egyik kísérlet sem ártott a pszichoanalízisnek.

47

Ha egy társulás azon alapszik, hogy néhány sarkalatos
pontban a vélemények megegyeznek, természetes, hogy kivál-
nak belőle azok, akik feladták ezt a közös alapot. Mégis ré-
gebbi tanítványaim elszakadását az én rovásomra írták, türel-
metlenségem jelét, egy rám nehezedő különös végzet megnyil-
vánulását látták ebben. Talán elég, ha arra utalok, hogy
azokkal, akik elhagytak engem, ú. m. Jung, Adler,
Stekel és még egynéhányan, szemben állnak elég nagy szám-
ban azok, akik, mint Abraham, Eitingon, Ferenczi,
Rank, Jones, Brill, Sachs, a lelkész Pfister, van Emden, Reik
és még mások, már legalább 15 éve hűségesen és közülök leg-
többen zavartalan barátságban együtt dolgoznak velem.
Csak idősebb tanítványaim nevét soroltam itt fel, akik a
pszichoanalízis irodalmában már nevet szereztek maguknak.
Az, hogy többet nem említettem meg, nem jelent kisebb érté-
kelést, mert éppen a fiatalok és később hozzánk csatlakozot-
tak között olyan tehetségek vannak, akik nagy reményekre
jogosítanak fel. Védelemre talán azt is felhozhatom, hogy
türelmetlen és a csalhatatlanságában hívő, elbizakodott ember
sohasem kapcsolhatott volna magához ilyen sok, szellemileg
kiváló embert, különösen, ha oly kevés gyakorlati csábí-
tási eszköz fölött rendelkezik, mint én.

A világháború, mely annyi szervezetet elpusztított, nem
ingatta először a mi „Nemzetközi Egyesületünket“. A háború
után először 1920-ban Hágában jöttünk össze semleges terüle-
ten. Megható volt a hollandusok vendégszeretete, mennyire
felkarolták a kiéhezett és elszegényedett középeurópaiakat.
Tudtommal az elpusztított világban ez volt az első alkalom,
hogy angolok és németek tudományos érdeklődésükben
barátilag egy asztalhoz ültek. A háború még Németország-
ban is, éppúgy, mint a nyugati országokban, fokozta a pszi-
choanalízis iránti érdeklődést. A háborús idegbajok meg-
figyelése kinyitotta az orvosok szemét és észrevették a lelki
eredet jelentőségét ideges zavaroknál. Néhány lélektani fo-
galmazásunk, ú. m. „a betegségből nyert haszon“ és „a be-
tegségbe való menekülés“ hamarosan népszerű lett. Buda-
pestre 1918-ban, az összeomlás előtti utolsó kongresszusra a
szövetséges központi hatalmak kormányai hivatalos képvise-
lőket küldtek, akik megígérték, hogy pszichoanalitikus osztá-
lyokat fognak felállítani a háborús betegek kezelésére. Erre

48

azonban már nem került sor. Egyik legkiválóbb tagunk,
Freund Antal dr. nagyszabású tervei, aki Budapesten
központot akart teremteni az analitikus tanítás és gyó-
gyítás céljaira, hajótörést szenvedtek a röviddel ezután be-
következett politikai átalakulásokon és a pótolhatatlan férfi-
korai halálán. Terveinek egy részét később Max Eitingon való-
sította meg, amikor 1920-ban Berlinben megteremtette az első
pszichoanalitikus poliklinikát. Magyarországon, bár rövid
ideig, Ferenczi, mint a pszichoanalízis hivatalos képviselője,
sikeres tanítómunkát fejthetett ki az egyetemen. A háború
után ellenfeleink azt híresztelték, hogy a tapasztalat lesujtó
érveket hozott az analitikus állítások ellen. A háborús neuró-
zisok bizonyították volna, hogy felesleges feltételezni nemi
mozzanatokat az ideges tünetek eredetében. Azonban köny-
nyelmű és túlkorai volt ez a diadal. Egyrészt senkisem vég-
zett alapos analízist egy háborús neurózis esetében, így tehát
semmi biztosat sem tudhatott okairól; ebből az ismerethiány-
ból pedig igazán nem lett volna szabad következtetéseket
vonnia. Másrészt a pszichoanalízis már régen ismerte a
narcisszmus és a narcisztikus neurózis fogalmát, mely éppen
azt írja le, hogyan tapad a libidó az énhez a tárgy helyett.
Egyébként avval vádolták a pszichoanalízist, hogy a nemiség
fogalmát túlzottan tágította; azonban, ha a vita számára ké-
nyelmes volt, elfelejtkeztek ezekről a bűnökről és megint csak
a szorosabb értelemben vett nemiséget hányták szemére.

A pszichoanalízis történetét, ha a katartikus előzmények-
től eltekintek, két fejezetre osztanám fel. Az első szakaszban
egyedül állottam, magamnak kellett végeznem az egész mun-
kát. Ez így volt 1895–96-tól 1906 vagy 1907-ig. A második
szakasz kezdetétől mind a mai napig tanítványaim és munka-
társaim hozzájárulásai fokozódó jelentőségre tettek szert,
úgyhogy most, amikor súlyos betegségem figyelmeztet a vég-
közeledtére, nyugodtan gondolhatok saját munkásságom meg-
szűntére. Ez azonban kizárja azt is, hogy ebben az „Önélet-
rajzban“ a pszichoanalízis haladását a második időszakban
éppen oly bőven írjam le, mint annak fokozatos felépítését
az első szakaszban, amelyet egyedül az én munkásságom töl-
tött ki. Csak azoknak az új szerzeményeknek a felemlítését
érzem jogosnak, amelyekben nekem még kimagasló részem
volt, tehát elsősorban a narcisszmus kérdését, az ösztönelmé-
let

1909

КУЛЬ
ТАР

49

letet és a pszichoanalízisnek az elmebajokra való alkalma-
zását.

Pótlásul még azt kell mondanom, hogy a fokozódó tapasz-
talattal mind világosabban kitűnt, hogy az Ödipusz-kom-
plexum jelenti a neurózis magvát. Az Ödipusz-komplexum a
gyermekkori nemi élet csúcspontja és egyúttal az a csomó-
pont is, melyből az összes későbbi fejlődések kiindulnak. Ez
által azonban szétfoszlott az a remény, hogy az analízis meg
fogja találni az idegbajok specifikus kórokát. Be kellett lát-
nunk, mint azt Jung analitikus pályája kezdetén oly találóan
kifejezte, hogy a neurózisnak nincsen különösebb jellemző tar-
talma, vagyis, hogy az idegbetegek ugyanazokon a dolgokon
szenvedtek hajótörést, melyeket az egészségesek szerencsésen
le tudtak győzni. Ez a belátás egyáltalán nem okozott csaló-
dást. Kitűnő összhangban volt avval a másikkal, mely sze-
rint a pszichoanalízis által meglátott mélységi pszichológia
éppen a normális lelki élet pszichológiája. Éppen úgy jártunk,
mint a vegyészek; a végső termékek nagy minőségi különbö-
zőségei visszavezették ugyanazoknak a vegyülő elemeknek
mennyiségi változásaira.

Az Ödipusz-komplexumban a libidó a szülők képzetéhez
kötve jelentkezik. Előbb azonban volt egy idő, amelyben
semmi ilyen tárgy nem létezett. Ebből adódott a libidó-
elmélet számára alapvető feltevés egy olyan állapotról,
amelyben a libidó az ént tölti el, ezt magát veszi tárgyául.
Ezt az állapotot nevezhetjük „narcisszmus“-nak vagy ön-
szeretetnek. A további tapasztalat azt mutatta, hogy ez az
állapot tulajdonképpen sohasem szűnik meg teljesen; az én
az egész élet folyamán megmarad annak a nagy libidó-
tartálynak, amelyből a tárgymegszállások kiindulnak és
amelybe a libidó a tárgyaktól újból visszafolyhat. A narciszsz-
tikus libidó tehát állandóan átalakul tárgylibidóvá és ismét
visszaváltozik. Kitűnő példa arra, hogy ez az áttétel milyen
mértékig lehetséges, az önfeláldozásra képes érzéki, vagy át-
szellemített szerelem. Míg eddig az elfojtási folyamatban csak
az elfojtott anyagra figyeltünk, úgy ezek az elképzelések
lehetővé teszik, hogy helyesen értékeljük azt is, ami elfojt.
Azt mondtuk, hogy az elfojtást az énben működő önfenntar-
tási ösztönök („én-ösztönök“) indítják meg és, hogy a libidi-
nózus ösztönökön megy végbe. Most azonban, hogy megismer-
 

4 Sigmund Freud : Önéletrajz.

50

tük az önfenntartási ösztönök szintén libidinozus természetét,
mint narcisztikus libidót, láthatjuk, hogy az elfojtás a libi-
dón belül folyik le; narcisztikus libidó áll szemben a tárgy-
libidóval, az önfenntartás érdekében védekezik a tárgyszere-
tés, tehát a szűkebben vett nemiség követelése ellen.

A lélektanban semmi sem hiányzik annyira, mint egy
teherbíró ösztöntan, melyre tovább lehetne építeni. Sajnos,
ennek nyoma sincs, a pszichoanalízisnek magának kell tehát
tapogatózva kísérleteznie az ösztöntan felépítése körül.
Az első feltételezett ellentétet, az én-ösztönök (önfenntartás,
éhség) és libidinozus ösztönök (szeretés) között, helyettesítette
később az új ellentét, narcisztikus és tárgyilibidó között.

Nyilván ez sem volt még az utolsó szó; inkább biológiai meg-
gondolások alapján nem elégedhettünk meg egyetlen fajta
ösztön felvételével.

Legutóbbi éveim munkáiban (,,Jenseits des Lustprinzips“¹
„Massenpsychologie und Ich-Analyse“, „Das Ich und das Es“)
szabad folyást engedtem az oly régen lefogott spekulációs
hajlamomnak és itt megpróbálkoztam többek közt az ösztön-
probléma új megoldásával.

Összefogtam az ön- és fajfenn-
tartó ösztönöket az Eros fogalmában és szembeállítottam vele
a hangtalanul dolgozó halál- vagy önpusztító ösztönt. Az ösz-
tön általában úgy tekinthető, mint az élőlény bizonyos rugal-
massága, mint törekvés egy bizonyos helyzet visszaállítására,
mely egyszer már megvolt és külső behatás által szűnt meg.

Az ösztönök lényegében maradi természetét az ismétlési kény-
szer jelenségei magyarázzák meg. Az Eros és a halálösztön
együtt, vagy egymás ellen irányuló működése adja meg az
élet képét.

Még bizonytalan, hogy ez a felépítés használhatónak fog-
e mutatkozni. Bár azt akarta elérni, hogy a pszichoanalízis
némely igen fontos elméleti elképzelését rögzítse, mégis mesz-
sze túl megy rajta. Számtalanszor hallottam azt a lekicsinylő
megjegyzést, hogy semmire sem lehet értékelni egy olyan
tudományt, melynek legfontosabb fogalmai oly kevéssé éle-
sek, mint a libidó és az ösztön fogalma a pszichoanalízisben.
Azonban ez az ellenvetés a tényállás teljes félreismerésén.

¹Magyarul: „A halálösztön és az életösztönök“ címen Kovács
Vilma fordításában, Budapest, 1923.

51

alapszik. Világos alapfogalmak és élesen körülrajzolt meg
határozások csak szellemtudományokban lehetségesek és csak
annyiban, amennyiben ezek bizonyos területre vonatkozó
tényeket akarnak egy intellektuális rendszer keretébe foglalni.
A természettudományoknál, melyekhez a lélektan is tartozik,
felesleges, sőt lehetetlen a legfőbb fogalmaknak ilyen tiszta
sága. Állattan és növénytan nem kezdték avval, hogy az álla-
tot és növényt kifogástalanul és kielégítő módon meghatároz-
ták volna; az élettan még ma sem tudja biztos tartalommal
megtölteni az élet fogalmát. Sőt még a természettan is egé-
szen megállott volna fejlődésében, ha arra kellett volna vár- nia, hogy anyagról, erőről, nehézkedésről való fogalmai el-
nyerjék a kívánatos világosságot és szabatoságot. A termé- szettudományi meghatározások alapképzetei vagy legfőbb
fogalmai eleinte mindig bizonytalanok, magyarázatuk helyett
csak utalás történik arra a jelenségcsoportra, melyből szár-
maznak és csak a megfigyelt anyag további elemzése által
válnak világosakká, tartalmilag gazdagokká és ellentmondás-
nélküliekké. Mindig durva igazságtalanságnak éreztem, hogy
a pszichoanalízist nem akarták úgy kezelni, mint minden más
természettudományt. Ez a visszautasítás a legcsökönyösebb
kifogásokban nyilvánult meg. A pszichoanalízisnek szemére
vetik minden hiányát és tökéletlenségét, pedig egy tapaszta-
latokra alapított tudomány nem tehet mást, mint hogy dara-
bonként dolgozza ki eredményeit és lépésről lépésre oldja meg
problémáit. Továbbá, mikor azon fáradoztunk, hogy a nemi
működésnek megszerezzük azt az értékelést, amelyet olyan
soká megtagadtak tőle, akkor a pszichoanalitikus elméletre
rásütötték a „pánszexuálizmus“ bélyegét, ha azonban hang-
súlyoztuk a korai gyermekkor alkalmi benyomásainak eddig
tekintetbe nem vett szerepét, azt kellett hallanunk, hogy a
pszichoanalízis tagadja az öröklés és a konstitúció tényezőit,
ami sohasem jutott eszünkbe. Ellenkezést találtunk minden-
képpen és mindenáron.

Már munkásságom korábbi szakaszaiban is megkísérel-
tem, hogy a pszichoanalitikus megfigyelésekből általánosabb
szempontokhoz jussak. Egy 1911-ben megjelent kis dol-
gozatomban: „Formulierungen über die zwei Prinzipen des
psychischen Geschehens“, – nem állítom, hogy egyéni mó-
don – hangsúlyoztam az öröm és kín (Lust und Unlust) elv

52

vezető szerepét a lelki életben és annak helyén az u. n. „valóság-
elv“ térfoglalását. Később egy „metapszichológiával“ is mer-
tem próbálkozni. Így neveztem azt a szemlélő módot, amely-
ben minden lelki folyamatot a dinamika, topika és ökonómia
három koordinátája szerint értékelünk, és ebben láttam azt
a végső célt, amely a lélektan számára elérhető. Ez a kísérlet
torzó maradt, néhány értekezés után („Triebe und Trieb-
schicksale“ – „Verdrängung“ – „Das Unbewusste“ –
„Trauer und Melancholie“, stb.) abba hagytam. Valószínűleg
helyesen is tettem, mert még nem jött el az ideje annak, hogy
végleges elméleteket fektessünk le. Legutolsó spekulatív mun-
kámban arra vállalkoztam, hogy a lelki készüléket a kóros
tények analitikus értékelése alapján tagozzam és felosszam
az én, ösztön-én és a felettes-énre („Das Ich und das Es“), 1922).
A felettes-én az Ödipusz-komplexum örököse és az ember
etikai követelményeinek a képviselője.

Nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha munkám
eme utolsó szakaszában elfordultam volna a türelmes meg-
figyeléstől és teljesen átadtam volna magam a spekuláció-
nak. Inkább mindig szoros kapcsolatban maradtam az anali-
tikus anyaggal és sohasem hagytam fel az egyes klinikai,
vagy gyakorlati kérdések feldolgozásával. Még ott is, ahol el-
távolodtam a megfigyeléstől, gondosan kerültem a tulajdon-
képpeni filozófiához való közeledést. Velemszületett alkal-
matlanságom nagyon megkönnyítette számomra ezt a tartóz-
kodást. Mindig kapható voltam G. Th. Fechner eszméi szá-
mára és fontos pontokban támaszkodtam is erre a gondol-
kodóra. A pszichoanalízis messzemenő megegyezése Schopen-
hauer filozófiájával – aki nemcsak az indulati élet és a nemi-
ség kimagasló jelentőségét hirdette, hanem még az elfojtás
mechanizmusát is felismerte – nem vezethető vissza az ő
tanainak ismeretére. Schopenhauer munkáit csak nagyon
későn olvastam. Nietzsche-t, azt a másik gondolkodót, kinek
megérzései és meglátásai sokszor a legmeglepőbb módon
egyeznek a pszichoanalízis fáradsággal szerzett eredményei-
vel, éppen ezért sokáig kerültem, nem mintha az elsőbbség
lett volna számomra fontos, hanem, hogy megőrizzem elfogu-
latlanságomat.

Az idegbajok voltak az első, hosszú ideig az egyedüli tár-
gyai az analízisnek. Egy analitikus sem kételkedett abban,

53

hogy az orvosi gyakorlatban nem helyes ezeket a bajokat az
elmebajoktól elkülöníteni és a szervi idegbajokhoz csatolni.
A neurózistan az elmekórtanhoz tartozik, nélkülözhetet-
len bevezetés ebbe a tudományba. Úgy tűnik, hogy az elme-
bajok analitikus tanulmányozását kizárja a fáradságos keze-
lés kilátástalansága. Az elmebeteg általában képtelen pozitív
indulat-áttételre, és emiatt nem alkalmazható nála az anali-
tikus módszernek ezen legfontosabb eszköze. Azonban sokszor
mégis mutatkoznak járható utak. Az indulat-áttétel sok eset-
ben nem hiányzik annyira, hogy ne lehetne vele egy darabig
eljutni; ciklikus depresszióknál, könnyebb paranoiás zavarok-
nál, részleges skizofréniánál kétségtelen sikereket értek el
az analízissel. Legalább a tudomány haladása számára hasz-
nos volt, hogy sok esetben a diagnózis ingadozott pszicho-
neurózis és dementia praecox feltevése között; ily módon a
gyógyító kísérlet fontos felvilágosításokat hozhatott, mielőtt
abba kellett volna hagyni. Leginkább tekintetbe jön azonban,
hogy elmebajoknál oly sok minden van mindenki számára
észrevehetően a felszínen, amit az idegbajoknál fáradságos
munkával kell a mélyből felhozni. Sok analitikus tétel szá-
mára az elmekórtani klinika szolgáltatja a legjobb szemlél-
tető anyagot. Így történt az, hogy az analízis hamar meg-
találta az utat az elmebetegek megfigyeléséhez. Már 1896-ban
egy paranoid dementia esetnél ki tudtam mutatni ugyan-
azokat az etiológiai momentumokat és ugyanazon indulati
komplexumok jelenlétét, mint az idegbajoknál. Jung a de-
mensek talányos stereotipiáit meg tudta magyarázni azáltal,
hogy összefüggésbe hozta őket a beteg élettörténetével;
Bleuler különböző elmebajoknál olyan mechanizmusokra mu-
tatott rá, mint amilyeneket idegbetegek analízisénél lehetett
kinyomozni. Azóta is szüntelenül fáradoznak az analitikusok
az elmebajok megértéséért. Különösen, mióta a narciszzmus
fogalmával dolgozunk, majd az egyiknek, majd a másiknak
sikerül átpillantani ezen a falon. Talán Abraham jutott leg-
messzebbre a melanchólia magyarázatában. Ezen a területen
tudásunk jelenleg még nem váltható át gyógyító képességre;
azonban a tisztán elméleti haszon nem kevésbé értékes és
csak arra vár, hogy egyszer majd gyakorlati felhasználásá-
nak ideje is eljöjjön. Hosszú ideig az elmegyógyászok sem
fognak ellenállni tudni beteganyaguk bizonyító erejének.

54

A német elmegyógyászatban most mintha az analitikus szem
pontokkal bizonyos pénétration pacifique menne végbe.
Bár állandóan fogadkoznak, hogy nem akarnak pszichoanali
tikusok lenni, nem tartoznak az „ortodox“ iskolához, ennek
túlzásaival nem tudják magukat azonosítani, főképpen
nem hisznek a nemi mozzanat óriási jelentőségében, – mégis
a legtöbb fiatal kutató az analitikus tanítás egyik vagy má
sik részét magáévá teszi és a maga módja szerint alkalmazza a
beteganyagon. Minden jel arra vall, hogy ezirányban további
fejlődést várhatunk.