55

VI.

Távolból figyelem, hogy milyen tünetekkel jár a pszicho-
analízis bevonulása az oly sokáig visszautasító álláspontot
képviselő Franciaországban. Ugy hat, mint valami régebben
átélt élmény megismétlése, de mégis egyéni vonásai is van-
nak. Hihetetlenül együgyű ellenvetéseket hangoztatnak, pl.
azt, hogy a francia tapintat mennyire megütközik a
pszichoanalitikus elnevezések otrombaságán és pedantériáján
(eszünkbe jut ilyenkor Lessing halhatatlan Riccaút de la
Marlinière lovagja!). Egy másik kijelentés már komolyabban
hangzik; még a Sorbonne egyik pszichológia-tanára sem
érezte méltatlannak: eszerint a latin szellem (le génie latin)
egyáltalán nem tudja bevenni a pszichoanalitikus gondol-
kodásmódot. Ezzel aztán teljesen kiszolgáltatják angol szövet-
ségeseiket, kik mint a pszichoanalízis követői szerepelnek.
Aki ilyesmit hall, természetesen azt hihetné, hogy a teuton-
szellem (le génie teutonique) a pszichoanalízist már születése-
kor szívébe zárta, mint legkedvesebb gyermekét.
Franciaországban a lélekelemzés iránti érdeklődés a szép-
irodalom művelőitől indult ki. Hogy ezt megérthessük, em-
lékeznünk kell arra, hogy a lélekelemzés az álomfejtéssel
átlépte a tisztán orvosi hatáskört. Abban az időben, mely a
németországi fellépésétől a mostani, franciaországi fellépé-
séig terjed, kezdték alkalmazni a pszichoanalízist az irodalom
és műtörténet, vallástudomány és őstörténet, mitológia, nép-
rajz és neveléstan terén. Mindennek kevés köze van az orvos-
tudományhoz, csak a lélekelemzés közvetítése által kapcsoló-
dik hozzá. Nincs is ezért jogom, hogy ehelyütt behatóbban
foglalkozzam vele. De teljesen még sem hanyagolhatom el,
mert egyrészt máskép nem adhatok helyes képet a lélekelem-
zés lényegéről és értékéről, másrészt azt a feladatot vállal-
tam, hogy saját életem munkáját írjam le. Mindeme alkal-

56

mazások eredetileg saját munkáimra mennek vissza. Itt-ott
magam is letértem az útról, hogy ilyesféle nem-orvosi érdek
lődésemet kielégítsem. Mások, nemcsak orvosok, de szak
emberek is, nyomdokaimba léptek és mélyen behatoltak az
illető tudomány területére. De miután programmom szerint
csak arra akarok szorítkozni, hogy az alkalmazott lélelem
zés anyagához való saját hozzájárulásaimról szóljak, az
olvasó ennek jelentőségéről és kiterjedéséről csak hiányos
képet fog kapni.

Az Ödipusz-komplexum, melynek mindenkori jelenlétét
lassankint felismertem, indította meg érdeklődésemet. Min
dig is rejtelmes volt e borzalmas tárgy megválasztása, még
inkább létrejötte, a költői feldolgozás hatása, valamint a sors
tragédia egész mivolta; mindezt azonban érthetővé teszi az
a belátás, hogy itt a lelki történés egyik törvényszerűsége tel
jes indulati jelentőségében talál kifejezésre. Végzet és jóslat
csak a belső szükségszerűség képviselői; éppen azáltal, hogy
a hős tudta nélkül és akarata ellenére vétkezett, fejeződött
ki pontosan bűnös törekvéseinek tudattalan volta. A sors
tragédia megértésétől csak egy lépés kellett Hamlet jellem
tragédiájának megvilágításához, melyet már 300 év óta cso
dáltak, anélkül azonban, hogy értelmét meg tudták volna
adni, a költő indítóokait ki tudták volna találni. Figyelemre
méltó, hogy ez a költő által teremtett idegbeteg az Ödipusz-
komplexumon szenved hajótörést, csakúgy, mint a való élet
ben számtalan sorstársa; Hamlet ugyanis az előtt a feladat
előtt áll, hogy valaki máson álljon bosszút azért a két csele
kedetért, mely az Ödipusz-törekvésben foglaltatik, miközben
saját rejtett bűntudata bénítja meg karját. A Hamlet-ot
Shakespeare röviden apja halála után írta.¹ E szomorújáték
elemzésére vonatkozó utalásaimat később Ernest Jones dol
gozta ki. Ugyancsak ezt a tragédiát használta fel Otto Rank
kiindulásnak, mikor a drámaköltők témaválasztását vette
vizsgálat alá. Az „Inzest-Motiv“ című nagy munkájában ki

¹⁾(1935.) Olyan következtés ez, melyet határozottan vissza sze-
retnék vonni. Nem hiszem már, hogy William Shakespeare
stratfordi színész lenne az írója azoknak a színdaraboknak, melyeket
oly sokáig az ő műveinek tartottak. Amióta I. Th. Looney könyve:
„Shakespeare Identified“ megjelent, majdnem teljesen meg
vagyok győződve, hogy eme álnév mögött valóban Edward De
Vere, Earl of Oxford rejtőzik.

57

tudta mutatni, hogy a költők milyen gyakran dolgozzák fel
éppen az Oedipusz-helyzetet és az egész világirodalmon keresz-
tül követte ennek a témának a változatait, alakulásait és
enyhítéseit.

Közelfekvő, hogy innét kell kiindulnia a költői és mű-
vészi alkotások elemzésének. Felismertük, hogy a képzelet
világa védőhely, mely arra való, hogy enyhítse a fájdalmasan
érzett átmenetet az öröm-elvtől a realitás-elvhez, hogy pótlást
nyujtson az ösztönkielégülés számára, melyről a való életben le
kellett mondania. A művész, éppúgy mint az idegbeteg, a ki
nem elégítő valóságból visszavonul ebbe a képzeletvilágba,
azonban – ellentétben az idegbete-
ggel – érti a módját, hogy
kell onnan visszatalálnia és ismét a valóságnak élnie. Teremt-
ményei – a műalkotások – tudattalan vágyainak képzelet-
beli kielégülései, csakúgy mint az álmok, melyekkel közös
megalkuvás jellegük is, mert ezeknek is el kell kerülniök a
nyílt összeütközést az elfojtó hatalmakkal. Abban különböz-
nek azonban a társadalomellenes, önszerető álomtermékektől,
hogy más emberek érdeklődésére is számítanak, mert hiszen
fel tudják bennük kelteni a megfelelő tudattalan vágyrezdű-
léseket sőt ki is tudják azokat elégíteni. Ezen kívül még az
észrevevési örömet is szolgálják a formaszépség, mint „csá-
bító jutalom“ által. A pszichoanalízis a megértéshez annyi-
ban járult hozzá, hogy a művész élményeit, véletlen sorsfor-
dulatait vonatkozásba tudta hozni munkáival és így következ-
tethetett a művész természetére, a benne működő ösztönökre,
vagyis az általános emberire. Ez volt a szándékom, amikor
pl. Leonardo da Vinci-t vettem tanulmány tárgyául. Ebben,
egyetlen általa közölt gyermekkori emlékre támaszkodva,
főleg a „Szent Anna harmadmagával“ c. képének megma-
gyarázását kíséreltem meg. Barátaim és tanítványaim szám-
talan hasonló elemzésre vállalkoztak művészeken és művei-
ken. Nem következett be azonban az, amitől sokan féltek,
hogy az ilyen úton nyert analitikus megértés a műélvezetet
ártalmára lenne. A laikusnak, aki talán túl sokat remélt az
elemzéstől, bevallhatjuk, hogy az analízis nem tud világos-
ságot deríteni arra a két kérdésre, amely őt legjobban érde-
kelné. A lélekelemzés a művészi tehetség mibenlétéről sem
mit sem tud mondani és ugyancsak nem sikerült azoknak az
eszközöknek a felderítése, amelyekkel a művész dolgozik, a
művészi technikáé.

58

Egy kis novellából, mely magában véve nem különösen
értékes, W. Jensen Gradiva-jából, ki tudtam mutatni, hogy
a költött álmok ugyanúgy megfejthetők, mint a valódiak,
hogy tehát a költői termékben ugyanazok a tudattalan
mechanizmusok működnek, amelyeket az álommunkából
ismerünk.

„Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten“ című
könyvem az „Álomfejtés“ közvetlen mellékhajtása. Egyetlen
barátom, aki akkor munkáim iránt érdeklődött, egyszer meg-
jegyezte, hogy álómmagyarázataim gyakran úgy hatnak,
mint az élcek. Hogy ezt a hatást megmagyarázhassam, hozzá-
fogtam az élc megvizsgálásához és azt találtam, hogy lényege
technikai eszközeiben rejlik; ezek pedig ugyanazok, mint az
álom munkamódjai, tehát sűrítés, eltolás, ellentéttel, vagy
valami legkisebbel, parányival való ábrázolás stb. Ehhez kap-
csolódott az ökonómiai kérdés, hogy miképpen jön létre az élc
hallgatójában a nagy örömnyereség. A válasz ez: a felkínált
örömprémiúm (előkéj) által elcsábított ember pillanatnyilag
megszünteti az elfojtás munkáját.

Magam többre értékelem azokat a dolgozataimat, melyek
a vallás lélektanával foglalkoznak. Ezek 1907-ben indultak
meg azzal a megállapítással, hogy a kényszercselekedetek és
a vallásos gyakorlatok (rítus) meglepően hasonlítanak egy-
máshoz. Még mielőtt ismertem volna a mélyebb összefüggé-
seket, torzított magánvallásnak neveztem a kényszer-neuró-
zist, a vallást pedig úgyszólván egyetemes kényszer-neurózis-
nak. Később érdeklődésem újból e tárgy felé fordult, mikor
1912-ben Jung nyomatékosan utalt arra, mennyire messze-
menően azonosak a neurótikusok és a primitívek szellemi ter-
mékei. Abban a négy értekezésben, mely aztán „Totem és
Tabu“¹⁾ címen jelent meg, kifejtettem, hogy a primitíveknél
a vérfertőzéstől (incestustól) való félelem még erősebb, mint
a kultúrembernél, ami egészen különleges elhárító rendsza-
bályokat hozott létre. Megvizsgáltam a tabu-tilalmaknak,
ezen első erkölcsi korlátozásoknak kapcsolatát az érzések
ambivalenciájával és felfedtem az animizmus primitív világ-
rendszerében a lelki realitás túlbecsülésének elvét, „a gondo-
latok mindenhatóságát“, mint a mágiának alapját. Keresztül-
vittem mindenütt a kényszer-neurózissal való összehasonlítást

¹⁾Magyarul dr. Pártos fordításában, Budapest, 1919.

59

és kimutattam, hogy e különös betegségben még mennyi él
a primitív lelkiélet feltételeiből. Főképpen azonban a totemiz-
mus vonzott, a primitív törzsek eme első szervezkedési rend-
szere, mely a társadalmi rend kezdeteinek, egy kezdetleges
vallásnak és egynéhány tabu-tilalom kérlelhetetlen uralmá-
nak keveréke. Az „imádott“ lény itt eredetileg mindig állat,
amelytől a clan származását levezeti. Több jelből arra követ-
keztettem, hogy mindegyik nép, még a legmagasabban állók
is, valamikor keresztülmentek a totemizmus eme fokán.
Ezeknél a dolgozatoknál legfőbb irodalmi forrásaim
J. G. Frazer ismert munkái („Totemism and Exogamy“, „The
Golden Bough“) voltak, melyek értékes tények és szempontok
tárházai. Azonban Frazer kevéssé járult hozzá a totemizmus
problémáinak felderítéséhez, többször alapvetően megváltoz-
tatta véleményét erről a tárgyról. A többi etnológus és ős-
történész ezekben a dolgokban épp olyan bizonytalan volt,
mint amilyen kevéssé tudott egymással megállapodni. Ki-
indulási pontom az a feltünő megegyezés volt, mely a tote-
mizmus két tabu-törvénye és az Ödipusz-komplexum kettős
tartalma között található. A totemet nem szabad megölni és
ugyanazon totem-clanhoz tartozó nővel nem szabad nemileg
érintkezni; az Ödipusz-komplexum tartalma viszont: az apát
elvenni az útból és az anyát feleségül venni. Ez a megegyezés
arra csábított, hogy a totem-állatot azonosítsam az apával,
mint ahogy ezt a primitívek úgyis kifejezetten megtették,
amennyiben az állatot a clan ősapjaként tisztelték. A lélek-
elemzés oldaláról két tény jött segítségemre: Ferenczinek egy
szerencsés gyermek-megfigyelése, amely megengedte, hogy
a totemizmus infantilis visszatéréséről beszéljünk és a gyer
mek korai állatfélelmének elemzése, mely oly gyakran mu-
tatja, hogy a félelmetes állat tulajdonképp apa-pótlék, apjá-
ról erre vitte át a gyermek az Ödipusz-komplexumban gyöke-
rező félelmét. Most már nem hiányzott sok ahhoz, hogy az
apagyilkosságban felismerjük a totemizmus magvát, valamint
a vallás keletkezésének kiindulási pontját.
A hiányzó részt Robertson Smith „The Religion of the
Semites“ című munkájának megismerése szolgáltatta. Ez a
zseniális férfi, fizikus és bibliakutató egy személyben, a
totem-vallás legfontosabb részeként az úgynevezett totem-
lakomát jelölte meg. Évente egyszer a különben szentnek tar-

60

tott totem-állatot a törzs összes tagjainak részvételével ünne-
pélyesen megölik, elfogyasztják és aztán meggyászolják.
Ehhez a gyászhoz azután nagy ünnepély csatlakozik. Ha ehhez
hozzáveszem Darwin feltevését, mely szerint az emberek ere-
detileg csordákban éltek, melyek mindegyike egyetlen erős,
erőszakos és féltékeny hím uralma alatt állott, akkor e
sokféle adatból az őskori történésről a következő feltevés,
jobban mondva látomás alakult ki: az őscsorda apja mint
korlátlan uralkodó az összes nőket saját magának foglalta le
és a fiúkat, mint veszedelmes vetélytársakat, megölte vagy
elkergette. Egyszer aztán ezek a fiúk szövetkeztek arra, hogy
együttesen legyűrjek, megöljék és megegyék azt, aki ellen-
ségük, de egyúttal eszményképük is volt. A tett után képtele-
nek voltak az örökség elfoglalására, miután kölcsönösen egy-
más útjában állottak. A sikertelenség és a megbánás hatása
alatt megtanulták, hogy egymással megférjenek és összeáll-
tak egy testvér-clanba a totemizmus törvényei szerint, ami
által ki akarták zárni minden ilyen tett megismétlődését és
közösen lemondtak azoknak a nőknek birtokáról, akik miatt
az apát megölték. Így tehát idegen nőkre voltak utalva; innen
ered a totemizmussal szorosan összefüggő exogámia. A totem-
lakoma a szörnyűséges tett emlékünnepe, melyből az emberi-
ség bűntudata (az „eredendő bűn“) származik és amivel egy-
idejűleg kezdetét veszi a társadalmi szervezkedés, a vallás
és az erkölcsi korlátozás.

Akár helytálló ez a lehetőség történeti szempontból, akár
nem, a vallás keletkezését mindenképpen az apa-kom-
plexumra és az abban uralkodó ambivalenciára vezettem visz-
sza. Amikor a totem-állat megszűnt apapótlék lenni, a félt,
gyűlölt, imádott és irigyelt ősapa maga lett az isten jelképe.
A fiúi dacosság és apa utáni vágy mindig újabb megalkuvási
képződményekben küzdöttek egymással, melyek egyrészt az
apagyilkosságért való bűnhődést, másrészt annak kívánását
képviselik. Különösen élénk világot vet a vallás ilyen fel-
fogása a kereszténység lélektani megalapozására, melyben a
totem-lakoma szertartása még kevéssé torzított formában, az
áldozásban él. Nyomatékosan meg kell jegyeznem, hogy ez az
utóbbi felismerés nem tőlem származik, hanem már Robertson
Smith és Frazer munkáiban megtalálható.

Th. Reik és az etnológus Róheim Géza számtalan figyel-
me

61

lemremélő dolgozatban folytatták, mélyítették, vagy helyes-
bítették a „Totem és Tabu“ gondolatmeneteit. Én magam is
még néhányszor visszatértem rájuk a „tudattalan bűnérzés“
vizsgálatánál, melynek nagy jelentősége van az idegbaj
okozta szenvedés előidézésében, továbbá, amikor azon fára-
doztam, hogy a társadalmi lélektant szorosabban kapcsoljam
össze az egyéni lélektannal. („Das Ich und das Es“ – „Massenpsychologie und Ich-Analyse“). A hipnotizálhatóság meg-
magyarázásánál is felhasználtam az emberi lélek őscsordabeli
archaikus örökségét.

A lélekelemzés egyéb általános érdekű területekre való
alkalmazásában csekély részem van. Az egyes idegbeteg kép-
zeletvilágától széles út vezet a a tömegek és népek fantázia-
alkotásaihoz, mint ahogy ezt a mítoszok, mondák és mesék mu-
tatják. A mitológia Otto Rank munkaterületévé vált, a mon-
dák értelmezése, visszavezetésük az ismeretes tudattalan gyer-
mekkori komplexumokra, asztrális magyarázatok helyettesí-
tése emberi indulatokkal való megokolás által, számos esetben
az ő analitikus munkájának eredménye volt. A szimbolikának
is számos feldolgozója akadt körömben. Ez sok ellenséget szer-
zett a lélekelemzésnek; sok túlzóan kutató sohasem tudta
megbocsátani a szimbolika elismerését, mely az álmok értel-
mezéséből adódott. De a lélekelemzés ártatlan a szimbolika
felfedezésében. Más területeken régóta ismeretes és (folklore-
ban, mondában és mítoszban) még nagyobb szerepet játszik,
mint „az álom nyelvében“.

A lélekelemzésnek a neveléstanra való alkalmazásához
semmivel sem járultam hozzá; de természetes volt, hogy az
elemzés által a gyermek nemi életéről és a gyermeki lélek
fejlődéséről kiderített adatok magukra vonták a nevelők
figyelmét és így feladatukat új megvilágításban látták. Fa-
radhatatlan előharcosa ennek a pedagógiai irányzatnak
O. Pfister zürichi protestáns lelkész, aki össze tudta egyez-
tetni a lélekelemzés ápolását egy – habár átszellemített –
vallásossággal; mellette jelentősek dr. Hugh-Hellmuth és
dr. S. Bernfeld Bécsben és sokan mások.¹ A lélekelemzés alkal-
mazása, egyrészt mint bajelőző nevelése az egészséges, másrészt

¹⁾(1935) Azóta éppen a gyermekanalízis Melanie Klein és
leányom, Anna Freud munkái által hatalmasan fejlődött.

62

mint javítása a még nem idegbeteg, de fejlődésében kisiklott
gyermeknek, gyakorlatilag fontos következményhez vezetett.
A lélekelemzés gyakorlását többé nem lehetett kizárólag az
orvosok részére kisajátítani és a laikusokat belőle kizárni.
Tény az, hogy az orvos, ha nem nyert különleges kiképzést,
oklevele ellenére laikus a lélekelemzésben, a nem-orvos pedig,
megfelelő felkészültséggel és alkalmadtán egy orvosra tá-
maszkodva, az idegbetegségek analitikus kezelésének felada-
tát is vállalhatja.

Azon fejlődési folyamatok következtében, melyeknek
eredményei ellen hiába tiltakoznánk, a lélekelemzés szó maga
többértelművé vált. Eredetileg egy bizonyos gyógyító eljárás-
nak a megjelölése volt, most ezen felül egy tudomány neve is
lett, a tudattalan lelki élet tudományáé. Ez a tudomány ritkán
tud egymagában teljesen megoldani valamely problémát, de
hivatva lehet arra, hogy a legkülönbözőbb tudományágaknak
fontos adalékokkal szolgáljon. A lélekelemzés alkalmazási
területe épp oly tág, mint a lélektané, melyet igen nagy
horderejű kiegészítéssel gyarapított.

Ha visszatekintek életem bár töredékes munkájára, azt
mondhatom, hogy sok mindent kezdtem, sok mindent indítot-
tam meg, amiből a jövőben még válhatik valami. Magam sem
tudhatom, sok lesz-e ez vagy kevés, de annak a reményemnek
adhatok kifejezést, hogy ismereteink fontos fejlődése számára
nyitottam meg az utat.