8

FREUD ÖNÉLETRAJZA

Fordította és utószóval kíséri: IGNOTUS

A psychoanalysis megalkotójának e
magáról s munkájáról rajzolt képe a
«Die Medizin der Gegenwart in Selbst-
darstellungen», herausgegeben von Prof.
Dr. L. R. Grote, Verlag von Felix Meiner
Leipzig 1925. című gyűjteményes munka
negyedik kötetéből való, s szerző és kiadó
szívességéből jelenhetik meg a Nyugatban.
Utánnyomása még kivonatosan vagy egy-
egy részletében is tilos.

I.

E gyűjteménynek nem egy munkatársa járulékát a vállalt feladat
különös és nehéz voltán való elgondolással vezeti be. Én még azt is
hozzátehetem, hogy az én feladatom annyival nehezebb, amennyiben
olyasmiket, mint az itt követeltek, már ismételten közzétettem, s a tárgy
természetéből következett, hogy ez írásaimban személyes szerepemről több
szó esett, mint különben szokás vagy szükségesnek tetszik.

A psychoanalysis fejlődésének és tartalmának első leírását 1909–ben
adtam, a Worcester, Mass., Clark-
Universityn tartott öt felolvasásban,
hová az intézet alapításának húsz esztendős ünnepére hívattam volt meg.¹⁾
Csak nemrég engedtem annak a kísértésnek is, hogy egy amerikai gyűj-
teményhez ugyanily tartalmú dolgozattal járuljak, mert ez «A huszadik
század kezdeteiről» szóló munka a psychoanalysis jelentőségét külön
fejezet megadásával jelezte.²⁾

E két tanulmány közé esik 1914–ből való «Zur Geschichte der
psychoanalytischen Bewegung» írásom,³⁾ melyben tulajdonképp mind a
fontos bennefoglaltatik, mit ehelyütt kellene közreadnom. Mivel sem
magamnak ellentmondanom nem szabad, sem magamat változatlan ismé-
telni nem szeretném, meg kell próbálnom valahogy új arányban elegyí-
tenem a szubjektív és objektív előadást, az életrajzi s a történelmi érde-
kességet.

1856 május 6–án születtem, Freiberg morva városkában, mely ma
Csehszlovákiához tartozik. Szülőim zsidók voltak, magam is zsidó maradtam.
Apai családomról azt vélem tudni, hogy sokáig élt volt a Rajna vidékén,
Kölnben, a 14. vagy 15. században valamelyik zsidóüldözés elől keletre
menekült, s a 19. század során Litvánián és Galícián keresztül Német-
ausztriáig vándorolt vissza. Négyesztendős kisgyerek koromban kerültem

¹⁾Angolul az American Journal of Psychologyben jelent meg 1910, németül
«Ueber Psychoanalyse» címen Bécsben, F. Deutickénél, 7. kiad. 1924.

²⁾The eventful years. The twentieth Century in the making as told by many of
its makers. Two volumes. London and New-York. The Encyclopaedia Britannica Com-
pany. Az én tanulmányom, Dr. A. A. Brill fordításában, a 2. kötet LXXIII–ik feje-
zetét teszi.

³⁾Megjelent a Jahrbuch der Psychoanalyse VI. kötetében, s újabban 1924–ben
külön lenyomatban.

102

Bécsbe, s az iskolákat mind itt jártam végig. A gimnáziumban hét esz-
tendőn át első voltam, megkülönböztettek, alig vizsgáztattak. Bár igen
szűkösen éltünk, apám mégis azt kívánta, hogy pályaválasztásban csak
hajlandóságomat kövessem. Az orvosi állás vagy foglalkozás iránt ez ifjú
éveimben különösebb vonzódást nem éreztem, aminthogy később sem.
De bizonyos tudhatnék mozgott bennem, mely azonban inkább emberi
viszonylatokra vonatkozott, semmint természeti adottságokra, s a meg-
figyelés értéket sem ismerte meg, mint a főeszközét, amivel ki lehet
elégíteni. Mindazonáltal Darwinnak akkor aktuálissá lett tanítása hatal-
masan megragadott, mert a világ megértéséhez rendkívüli segítséget ígért, s
emlékszem, hogy Goethének «A természet»-ről szóló szép írása, mit egy nép-
szerű előadáson hallottam felolvasni, kevéssel az érettségi előtt eldöntötte
bennem, hogy medikára iratkozzam.

Az egyetemen, hová 1873-ban vonultam be, elsőbb is néhány csa-
lódás ért. Azt tették fel rólam, hogy kisebbrendűnek s nemzeten kívül-
állónak érezzem magam, mivel zsidó vagyok. Az elsőt határozottan meg-
tagadtam. Egyáltalában nem értettem meg, miért kellene származásomat,
vagy, mint akkor kezdték mondogatni, fajtámat szégyellenem. A nemzettel
való közösségről, melyet megtagadtak tőlem, különösebb sajnálkozás nélkül
mondtam le. Azt tartottam, hogy ilyen besorozás nélkül is majd csak
akad helyecske az emberiségen belül egy szorgalmas munkatárs számára.
Későbbre fontosabb következésekkel jártak számomra ez egyetemi első
benyomások, mert így korán beletanultam a sorsba, hogy ellenzéken álljak
s a «kompakt többségtől» kiátkozottan. Jó iskola volt az ítélet független-
ségéhez.

Ezenfelül az egyetemi években azt is kellett tapasztalnom, hogy
tehetségeim sajátossága és szűkössége több tudományos ágban, melyre
ifjú túlbuzgósággal vetettem volt magam, elállta előlem a sikert. Megismer-
tem így a Mephistó intelmének igazságát:

Hiába kalandozni a tudományokban,
Kiki csak azt tanulja, amit meg tud tanulni.

Az Ernst Brücke physiologus laboratoriumában találtam végre nyug-
ságot s teljes kielégülést, s megtaláltam a személyeket is, kiket tisztel-
hessek s mintának vehessek. Brücke az idegrendszer szövettanából írt elém
egy feladatot, melyet megelégedésére tudtam megoldani s önállóan tovább-
vinni. Az intézetben 1876-tól kis megszakításokkal 1882-ig dolgoztam, s
a legközelebbi aszisztensi helyre általában engem tartottak jelöltnek. A tulaj-
donképeni orvosi szakmák, az egy psychiatrián kívül, nem vonzottak.
Az orvosi tanulmányokat elég hanyagul folytattam, aminthogy csak 1881-ben,
tehát eléggé elkésve promoveáltak az összes orvosi tudományok doktorává.

A fordulat 1882-ben következett el, mikor mindenekfelett tisztelt
mesterem megkorrigálta apám nagylelkű könnyelműségét, amennyiben rossz
anyagi helyzetem miatt igen lelkemre kötötte, hogy hagyjam el az
elméleti pályát. Követtem tanácsát, kiváltam a physiologiai laboratoriumból
s mint gyakornok léptem az Allgemeines Krankenhausba. Itt egy idő mulva
másodorvossá léptettek elő (belgyógyászaton), s több osztályon szolgáltam,
egy félévnél tovább Meynertnél, kinek munkássága s személye már mint
deákot is megkapott.

103

Bizonyos értelemben mégis hű maradtam első munkásságom irányához.
Brücke egyik legalacsonyabbrendű hal (Ammocoetes Petromyzon) hát-
gerincét tette volt elém vizsgálatra, most pedig az ember központi ideg-
rendszeréhez mentem át, melynek bonyolult szálazására a nemegyidejű
velőhüvelyképződést illető Flechsig-féle leletek épp akkor vetettek világos-
ságot. S hogy erejével pusztán s csakis a medulla oblongátát válasz-
tottam tárgyamnak, az is kezdeteimnek volt továbbfolytatása. Erős ellen-
tétben első egyetemi tanulmányaim kapkodó természetével, most mind
erősebb hajlandóságom fejlett arra, hogy munkámat kizáróan és koncen-
tráltan egy tárgyra vagy egy problémára vessem. E hajlandóság meg-
maradt bennem s később egyoldalúságot vetettek emiatt szememre.

Most aztán éppoly szorgalmas munkás lettem az agyanatomiai
intézetben, mint elébb a physiologusban. Oblongátabeli szálmenetekről s
magszármazásokról szóló kis dolgozatok keletkeztek e kórházi esztendőben,
s teszem Edinger előtt nem maradtak ismeretlenek. Egy nap Meynert,
ki laboratóriumát megnyitotta előttem, már mikor nem is szolgáltam nála,
azt ajánlotta, forduljak végkép az agybonctanhoz, ő megígéri, hogy
átengedi nekem felolvasásait, mert már öregnek érzi magát az új
metodusokra. Megijedtem a feladat nagyságától s nem fogadtam el,
valahogy tán már akkor megérezhettem, hogy a geniális ember éppen nem
jóakaróm.

Az agybonctan nyilván nem volt élmesebb vállalkozás a physiolo-
giánál. De az anyagiaknak is eleget tettem, mert elkezdtem tanulni az
idegbetegségeket. Ezt a külön szakmát Bécsben akkor kevéssé űzték,
anyaga a különböző belgyógyászati osztályokon volt szétszórva, nem
akadt jó alkalom, hogy kiképezzék magukat benne, s az embernek magának
kellett a maga mesterének lenni. Nothnagel, kit az agylokalisatióról szóló
könyve alapján röviddel azelőtt hívtak volt meg, szintén nem tette elébbe
a neuropathologiát a belgyógyászat egyéb részterületeinél. De messziről
fénylett a Charcot nagy neve; – így állapodtam meg a tervben, hogy
itthon megszerzem az idegbetegségekből a docenturát, aztán további
kiképzésre kimegyek Párisba.

Másodorvosi szolgálatom ekkor következő esztendeje során több
kazuisztikus megfigyelést tettem közzé az idegrendszer szervi betegsé-
geiről. Lassankint otthonos lettem e területen, olyan pontosan lokalizálni
tudtam az oblongátán egy-egy fészket, hogy a pathologus anatomusnak
nem volt mit hozzätennie, én voltam Bécsben az első, ki egy esetet
polyneuritis acuta diagnózissal küldtem boncolásra. Az autopsia meg-
erősítette diagnózisaimat, s hírük hozzám csődítette az amerikai orvo-
sokat, kiknek számára afféle pidgin-english nyelven olvastam fel osztá-
lyom betegei felől. A neurosisokhoz egyáltalán nem értettem. Mikor
egyszer hallgatóimnak egy fixirozott főfájásos neurotikust mint krónikus
circumskript meningitis esetet mutattam be, jogos bírálattal fellázadtak
ellenem s otthagytak, s ezzel vége szakadt időelőtt való tanító munká-
ságnomnak. Mentségemre legyen mondva, hogy bécsi nagyobb tekintélyek
is a neurastheniát mint agytumort szokták volt diagnostizálni.

1885 tavaszán megkaptam neuropathologiából a docenturát, histo-
logus és klinikai munkáim alapján. Nemsokára, s Brücke meleg ajánla-
tára, nagyobb utazási ösztöndíjat kaptam. Így utaztam ősszel Párisba.

104

‹Prof. Dr. Freud Zsigmond: Önéletrajz›

Gyakornoknak léptem be a Salpêtrièrebe, de mint egy a sok idegen
együtt-
igyekvő közül nem tűntem fel túlságosan. Ám egy nap meghal-
lottam, ahogy Charcot panaszkodott, hogy felolvasásainak német fordí-
tója a háború óta nem hallat magáról. Szeretné, ha valaki vállalná «Újabb
Felolvasásainak» német fordítását. Levélben ajánlkoztam, emlékszem,
hogy levelemben olyasmit is írtam, hogy a francia nyelv körül csak
«aphasie motrice»-ban szenvedek, nem pedig «aphasie sensorielle»-ben.
Charcot elfogadott, bevont magamkörébe s ettől fogva teljes részem volt
mindenben, mi klinikáján végbement.

Mialatt most ezeket írom, egyre érkeznek hozzám Franciaországból
tanulmányok s ujságcikkek, mik mind azt tanusítják, hogy ott hevesen
húzódzkodnak a psychoanalysis elfogadásától s csupa hamis állítással
vannak tele a francia iskolához való viszonyomról. Teszem azt olvasom,
hogy párisi tartózkodásomat a P. Janet tanításaival való megismerkedésre
használtam fel, aztán zsákmányommal továbbálltam. Külön kiemelem hát,
hogy a Janet nevet, mialatt a Salpêtrièren voltam, egyáltalán nem hallottam
említeni.

Mindabból, mit Charcotnál láttam, legnagyobb benyomást a hysteria
felől való utolsó vizsgálatai tettek rám, melyek részben még szemem előtt
mentek végbe. Így a hysterikus phänomenek valóságos és törvényszerű
voltának bebizonyítása, («Introite, et hic dii sunt») a hysteriának férfiaknál
való gyakori előfordulása, hysterikus bénulásoknak s kontraktúráknak
hypnotikus suggestio útján való előidézése, s az az eredmény, hogy e
mesterséges előidézések legapróbb részletekig olyan természetet mutatnak,
mint a spontán, gyakran trauma okozta esetek. Charcot némely demon-
strációi bennem, mint többi vendégeiben is, eleinte idegenkedést keltettek,
s ellenmondásra való hajlást, mit valamely uralkodó elméletre hivatkozva
igyekeztünk megtámogatni. Ilyes meggondolásokat mindig barátságosan
és türelmesen, de igen határozottan intézett el, egy ilyen alkalommal
hallottam tőle a szót: ‹Ça n’empêche pas d’exister›, – s ez feled-
hetetlenül belémvésődött.

Tudvalevő, hogy nem minden maradt úgy meg, ahogy Charcot
akkor tanította. Egy s más megingott, s volt ami nyilvánvalóan nem állta
meg az idő próbáját. De elég maradt is meg belőle, mi mindenkorra bele-
tartozik a tudományba. Mielőtt Párist elhagytam, egy munkatervet beszél-
tünk meg a mesterrel, melyben a hysterikus bénulások lettek volna össze-
hasonlítva az organikusokkal. Azt a tételt akartam végigbizonyítani, hogy
a hysteriánál egyes testrészek bénulásai s érzéstelenségei úgy határolódnak
el, mint ahogy az ember közönséges (nem anatómiai) elgondolásának
felel meg. A mester ráállt, de könnyű volt meglátni, hogy alapjában nem
különösen hajlott a neurosis psychologiájába való mélyebb beereszkedésre.
Mégis csak a pathologus anatómia felől indult volt útnak.

Mielőtt Bécsbe visszatértem, egypár hetet Berlinben töltöttem,
hogy a gyermekkori általános megbetegedések felől szerezzek némi tájéko-
zódást. Kassowitz, ki Bécsben egy nyilvános gyermekkórházat vezetett,
megígérte volt, hogy külön gyermekidegosztályt állít számomra. Ber-
linben Ad. Baginsky barátságosan fogadott s kezemre járt. A Kassowitz-
intézetből a következő években több nagyobb dolgozatot adtam ki a
gyermekek egyoldalú s kétoldalú agybénulásáról. Ennek rendjén később

105

1897-
ben Nothnagel rám is bízta ez anyag feldolgozását az ő nagy
«Handbuch der allgemeinen und speziellen Therapie» munkája számára.
1886 őszén Bécsben orvosnak telepedtem le, s elvettem a leányt,
ki már négy évnél régebben várt rám egy messzi városban. Itt vissza-
nyúlva elmondhatom, hogy menyasszonyom volt oka, ha már nem
azokban a fiatal éveimben lettem híres ember. Mellékes, de erős érdek-
lődés 1884-ben rávett volt, hogy meghozassam Mercktől az akkor kevéssé
ismert kokainalkaloidot, s tanulmányozzam physiologiai hatásait. E munka
közben nyílt alkalmam kiutazni jegyesemhez s újra találkozni vele, miután
két évig éltünk egymástól távol. Hamar befejeztem a kokainról való vizs-
gálataimat, de közleményembe bevettem a jóslatot, hogy nemsokára bizo-
nyára hallani majd a szernek további alkalmazásairól. Egy barátomnak,
Königstein L. szemorvosnak pedig lelkére kötöttem, próbálná ki, mennyire
lehetne a kokain érzéstelenítő tulajdonságait beteg szemnél értékesíteni.
Mikor szabadságomról visszatértem, azt találtam, hogy nem ő, hanem
egy másik barátom, Karl Koller (most New-
Yorkban él), kinek szintén
beszéltem volt a kokainról, végezte állati szemen a döntő kísérleteket
s a heidelbergi szemészeti kongresszuson mutatta be. Koller tehát
joggal szerepel a kokainnal való helyi érzéstelenítés felfedezője gyanánt,
amely a kisebb chirurgiában annyira fontossá lett, én akkori mulasztá-
somat menyasszonyomnak nem róttam fel.

Egyszóval 1886-ban mint idegorvos telepedtem le Bécsben. Köte-
lességem volt, hogy a «Gesellschaft der Aerzte»-ben jelentést tegyek
arról, mit Charcotnál láttam és tanultam volt. Igen rosszúl fogadtak,
hangadó személyiségek, mint az elnök, Bamberger internista, kijelentették,
hogy amit elmondok, hihetetlen. Meynert felszólított, hogy keressek hát
Bécsben is olyas eseteket, mint aminőket elmondtam, s mutassam be
a társaságnak. Ezen rajta is voltam, ám a főorvosok, kiknek osztályán
ilyen esetet találtam, nem hagyták megfigyelnem vagy feldolgoznom.
Egyikük, régi chirurgus, egyenesen felkiáltott: «De kolléga úr, hogy
beszélhet ily badarságot?! Hysteron sic! ugy-e uterust jelent? Hát
hogy lehet akkor férfiember hysterikus!» Hiába magyaráztam, hogy
nekem csak a betegségi eset kell, nem kívánom, hogy elfogadják diagnó-
zisomat. Végre kórházon kívül kutattam fel egy klasszikus hysteriás
hemianästhesiát, az embert bemutattam a «Gesellschaft der Aerzte»-ban.
Ezúttal megtapsoltak, de tovább nem érdeklődtek irántam. A nagy tekin-
télyek nyilvánvalóan nem akartak tudni ujságaimról, a férfihysteriával s
hysterikus bénulások suggestiv előidézésével ellenzékbe szorultam. Mikor
kevésre rá még az agyanatomikus laboratóriumot is elzárták előlem, s
szemesztereken át nem volt helyiségem, hol felolvasásomat megtarthattam
volna, visszavonultam az akadémiai élettől. A Gesellschaft der Aerztében
egy emberöltő óta nem voltam.

Ha idegbetegek kezeléséből akar az ember megélni, valamit tennie
is kell értük. Az én therapiás arzenálomban csak két fegyver volt: elekto-
terápia és hypnosis, mert egyszeri konzultáció után hidegvíz-intézetbe
küldeni a beteget nem nagyon kiadós. Az elektroterápiában W. Erb
könyvére bíztam magam, mely minden idegbetegség tünetének kezelése
számára részletes utasításokkal szolgált. Sajnos, hamar ki kellett tapasz-
talnom, hogy az utasításokat hiába követtem, hogy amit exact meg-

106

figyelés leszűrődésének hittem, csak fantasztikus konstrukció volt. Az az
átlátás, hogy a német ideggyógyászat egyik első neve munkájának nincs
több köze a realitáshoz, mint akár valamely egyiptomi álmoskönyvnek,
mit ponyván árulnak: ez az átlátás rosszúl esett, de jó volt, hogy még
egy darabját le segítse bontanom a naiv tekintélyhitnek, melytől még
nem voltam egészen ment. Sutba dobtam hát az elektromos készü-
léket, még mielőtt Möbius kimondta a megváltó szót, hogy idegbeteg-
ségnél, ha egyáltalában van sikere az elektromos kezelésnek, az csak
az orvos suggestiójának következése lehet.

A hypothesissal már jobban állt a dolog. Még deákkoromban ott
voltam egyszer Hansen «magnetiseur» egy nyilvános előadásán, s láttam,
hogy egyik kísérleti személye holthalavány lett, mikor katalepsziás merev-
ségbe esett, s egész állapota alatt ilyen maradt. Ez biztosra vétette velem,
hogy a hypnotikus jelenségek valódiak. E felfogásnak Heidenhain szemé-
lyében tudományos képviselője akadt, ám ez a psychiatria professzorait
nem zavarta abban, hogy a hypnotist még sokáig szédelgésnek s még
hozzá veszedelmesnek jelentsék ki s a hypnotizőröket lenézzék. Én Párisban
magam szemével láttam, hogy a hypnotist meggondolás nélkül használják
fel arra, hogy a betegnél tüneteket akár előidézzenek, akár eloszlassanak.
Annak is híre jött, hogy Nancyban egész iskola keletkezett, mely a
suggestiót hypnosissal vagy anélkül sűrűn s nagy sikerrel fordítja thera-
piás célokra. Így magától adódott, hogy orvosi gyakorlatom első eszten-
deiben, nem szólva véletlen s nem rendszeres psychotherapiás módu-
sokról, a hypnosisos suggestió lett főeszközöm.

Ez voltakép lemondás volt az organikus idegbetegségek kezeléséről,
de ez nem volt nagy baj. Mert egyfelől ez állapotok therapiája egyál-
talán nem tetszett kilátásosnak, másfelől egy városi magánorvos praxi-
sában az ilyen betegek számba se jöttek a teméntelen ideges emberhez
képest, kik azzal is megsokszorozódnak, hogy megváltatlan szaladgálnak
orvostól orvoshoz. Ezzel a levonással maga a hypnosissal való dolgozás
egyenesen csábító volt. Az ember először érezte, hogy túl van a tehe-
tetlenségen, s csudatékonyság hírében állni sem esett rosszúl. Hogy az
eljárásnak mik a fogyatkozásai, arra később jöttem rá. Egyelőre csak
két pontban lehetett panaszom. Elsőbb is, hogy nem minden beteget
sikerült hypnotisálnom, aztán meg: hogy az ember nem ura annak, hogy
beteget olyan mély hypnosisba ejtse, amilyenbe szeretné. Hogy a hypno-
sisos technikában tökéletesítsem magam, 1889 nyarán Nancyba utaztam
s egy pár hetet ott töltöttem. Ott láttam a megható öreg Liébault-t,
ahogy munkásasszonyait és gyerekeit gyógyítgatta, tanúja voltam a
Bernheim csodálatos kísérleteinek, miket kórházi betegein végzett, s mély
benyomásom támadt arról, hogy lehetségesek igen hatalmas lelki folyamatok,
melyek az ember tudata elől mégis el vannak takarva. Tanulság kedvéért
rávettem egyik nőbetegemet, hogy Nancyba utánam jöjjön. Előkelő és
geniális természetű hysterika volt, kit rámbíztak, mert már nem tudtak
vele mihez fogni. Én hypnotikus befolyással emberhez méltó életet tettem
számára lehetségessé, s állapota nyomorúságából újra meg újra ki tudtam
emelni. Hogy egy idő mulva mindig megint visszaesett, azt akkori tudat-
lanságomban annak tudtam be, hogy hypnosisa sosem érte el az amne-
siás somnambulismus fokát. Ekkor Bernheim próbálkozott meg vele több-

107

ször is, de ő sem jutott vele messzebb. Becsületesen be-
vallotta, hogy a suggestióval való nagy gyógyítósikereit csak kórházi praxisában éri el,
magánbetegeinél nem. Sok megtermékenyítő beszélgetésem volt vele, s
vállaltam, hogy a suggestióról és annak gyógyító hatásáról szóló két
munkáját lefordítom németre.

1886 és 1891 között nem sokat dolgoztam tudományosan s alig
tettem valamit közzé. Bele kellett találnom magam új hivatásomba s biz-
tosítanom kellett a magam s gyorsan gyarapodó családom anyagi exis-
tenciáját. 1891-ben jelent meg a gyermekek agybénulásáról szóló első
munkám, melyet barátommal és asszisztensemmel Dr. Oskar Rieval együtt
írtunk meg. Ugyanezen esztendőben munkatársnak híttak egy orvostudo-
mányi kéziszótárhoz s ekkép jutottam az aphasia tárgyalásához, melynek
tudományán akkor a Wernicke-Lichtheim tisztára lokalizatórius felfogása
uralkodott. Így született «Zur Auffassung der Aphasie» című kritiko-spe-
kulativ könyvecském. Most azonban ajánlatos sorra vennem, mint történt,
hogy megint a tudományos kutatás lett életem főérdeklődése.

II.

Ki kell egészítenem, amiket fentebb előadtam, s megmondanom, hogy
a hypnotikus suggestió mellett már kezdettől fogva még egyféleképp
éltem a hypnosissal. Kitudtam vele a betegből symptomájának keletkezése
történetét, melyről ébren semmit sem tudott elmondani, vagy csak töre-
dékeseť. Ez az eljárás nemcsak hatásosabbnak tetszett, mint a puszta
suggestiós parancs vagy tilalom, de az orvos kíváncsiságát is kielégítette,
kire végre is rátartozott, hogy tudjon valamit a jelenség származásáról,
amelyet egyhangú suggestiós eljárásával eloszlatni igyekezett.

E másik eljáráshoz pedig a következő úton jutottam: Még a Brücke
laboratóriumában megismerkedtem volt Dr. Josef Breuerral, Bécs egyik
legtekintélyesebb háziorvosával, kinek azonban volt tudományos multja
is, mert több maradandó munkát írt a lélekzés physiologiájáról s az egyen-
súlyi szervről. Felsőséges intelligencia volt, tizennégy évvel idősebb, mint
én,¹⁾ összeköttetésünk hamar meghitté lett, barátom volt és nehéz helyze-
tekben segítségem. Megszoktuk, hogy tudományos érdeklődéseinket meg-
osszuk egymással. Amiből persze nekem volt nagyobb hasznom. A psycho-
analysis fejlődése énnekem később barátságába került. Nagy ár volt, nem
is fizettem könnyen, de el sem lehetett kerülni.

Breuer, mielőtt Párisba mentem, közölt velem egy hysteriás esetet,
melyet 1880-ban és 1882-ben egészen különös módon kezelt volt, miközben
mély betekintést szerezhetett a hysteriás tünetek okozásába s jelentőségébe.
Vagyis olyan időkben, mikor a Janet munkái még a jövőbe tartoztak.
Többször felolvasott nekem részeket a kórtörténetből, amelyekből az volt
benyomásom, hogy itt több történt a neurosis megértésére, mint valaha
is elébb. Feltettem magamban, hogy Charcotnak, mihelyt Párisba kerülök,
tudtára adom a leleteket, s ezt meg is tettem aztán. Ám a mester első
utalagatásaim iránt nem mutatott érdeklődést, úgy hogy nem tértem többé
a dologra vissza s magamban is elejtettem.

¹⁾Idén halt meg Bécsben 83 éves korában. (Fordító jegyzete.)