113

III.

Várakozásom bevált, a hypnosistól megszabadultam, ám a technika
változásával a kathartikus munkának is más lett a képe. A hypnosis
elfedett volt egy erők játékát, mely most lepleződött s amelynek tetten
érése biztos alapot adott az elmélet alá.

Mi is lehet oka, hogy a beteg annyi külső és belső élményt
elfelejtett, aztán mégis ráemlékszik, ha az elébb leírt technikával járnak el
nála? E kérdésre a megfigyelés kimerítő feleletet adott. Amit a beteg
ily módon elfelejtett, az valahogy mindig kínos volt, vagy ijesztő, vagy
fájdalmas, vagy megszégyenítő személyiségének igényei számára. Magától
támadt a gondolat: hogy tehát épen ezért felejtődik el, vagyis nem marad
tudatos, s hogy megint tudatossá váljék, elébb le kell a betegben küzdeni
valamit, ami benne ellenkezik, s az orvos saját erőlködésével kell őt szo-
rongatni s erőltetni. Hogy az orvos mekkora erőlködést fejtsen ki, az
az esetek szerint különbözik s egyaránt nő az emlékezetbe idézendő
micsodának nehéz voltával. Az orvos erőfeszítése így nyilvánvalóan
mértéke a beteg ellenállásának. Most már csak szavakba kellett foglalni,
amit az orvos magán tapasztalt, s íme megadhatta az elnyomás
(Verdrängung) elméletét.

A pathogén folyamatot ezek után már könnyen el lehetett gondolni.
Hogy egyszerű példánál maradjunk: a lelki életben valami egyetlen törekvés
lép fel, melynek azonban egyéb hatalmasok ellene szegülnek. Az így
elkövetkezett lelki összeütközés (Konfliktus) lefolyásaképp azt várnánk, hogy
a két dynamikus mennyiség – nevezzük céljaink számára indulatnak
(Trieb) s ellenállásnak – egy darabig teljes tudatosan birkózik egy-
mással, míg az indulat vissza nem szorul s törekvése meg nem fosztódik
energiával való töltöttségétől. Ez volna a normális elintézés. Ám a neuro-
sisnál – még nem tudni miért – az összeütközés máskép végződik. Az Én
első összeütközéskor mintegy visszavonul a benne megmozdult megbotránkoz-
tató indulattól, elzárja előle a tudathoz s az egyenes motorikus lefolyáshoz az
utat, de viszont meghagyja teljes energia-töltését. E folyamatot neveztem
én elnyomásnak (Verdrängung), új valami volt, ilyesmi eddig a lelki
életben nem ismeretes. Nyilvánvalóan elsődleges elhárító mechanismus,
mintegy szökési kísérlet, s előfutója az ítélet útján való későbbi elinté-
zésnek. Az elnyomás ez első aktusához további következések kapcso-
lódnak. Elsőbb is az Énnek az elnyomott rezzenet mindig résen álló
támadása ellen állandó felkészültséggel, ellen-töltéssel kell védekez-
nie, s ez elszegényíti. Másrészt az elnyomott valami, mely most már
tudattalan is lett, kerülő úton szerezhet magának lefolyást s kielégülés
helyett mintegy pótkielégülést, s ilyenmód kijátssza az elnyomás tulaj-
képpeni szándékát. Az áttételes hysteriánál (Konversionshysterie) ez a
kerülő út testi innervatióba torkollik, az elnyomott rezzenet valamely testi
pontnál keresztültör, s tüneteket (symptomákat) teremt a maga számára,
melyek tehát kompromisszum eredményei, egyrészt ugyan pótkielégülések,
melyek azonban másrészt az Én ellenállása miatt eltorzultak s útjukból
eltérültek.

Az elnyomásos elmélet ilyen mód alappillére lett a neurosisok meg-
értésének. A therapia feladatát is most másképp kellett fogalmazni,
célja többé nem az, hogy a hamis útra került indulat «lereagáltassék»,

114

hanem hogy az elnyomások felfedessenek s felváltassanak tudatos íté-
lettel, mely az annak idején elhárított valamit vagy elfogadja, vagy vissza-
veti. Számot vetettem ez új tényállással, s az új kutató és gyógyító
eljárást katharsis helyett ezentúl psychoanalysisnak neveztem.

Az elnyomásból mint valamely középpontból lehet kiindulni s a
psychoanalysta annak minden darabját össze lehet vele kötni. Elébb
azonban egy polemikus megjegyzést kell megtennem. Janet úgy tartja,
hogy a hysterika egy szegény teremtés, ki gyenge szervezetű lévén, lelki
aktusait nem tudja együtt tartani. Így esik áldozatául lelki meghasonlásnak
s a tudat megszűkülésének. A psychoanalista kutatás eredményei szerint
azonban e jelenségek dynamikus tényezőknek következései: lelki konflik-
tusé s végbevitt elnyomásé. Azt hiszem, ez a különbség elég messzemenő,
s véget vethetne annak az újra meg újra felütköző beszédnek, hogy ami
a psychoanalysisban érték, az Janet-féle gondolatok átvételére zsugorodik
össze. Előadásomból nyilván kell állania az olvasó előtt, hogy a psycho-
analysis a Janet leleteitől történelmére teljesen független, de tartalmában
is eltér tőlük s messze túlnyúl rajtuk. A Janet munkáiból nem is indulhattak
volna azok a következések, melyek a psychoanalysist a lelki tudományok
számára oly fontossá tették s a legáltalánosabb érdeklődést fordították
felé. Magam Janet-val mindig tisztelettel bántam, mert felfedezései jó
darabon összeestek a Breueréival, melyek azonban előbbről voltak valóak
s csak közzétételük történt később. Ám mikor a psychoanalysis Francia-
országban is megvitatás alá került: Janet rosszúl viselkedett, kevés tárgy-
ismeretet mutatott s nem szép argumentumokkal élt. Végre egészen leszál-
lott szememben s munkájának maga vette el értékét, mikor kijelentette,
hogy ha annak idején «tudattalan» lelki aktusokról beszélt, semmit nem
gondolt vele, az csak «une façon de parler» volt.

A psychoanalysist azonban a pathogén elnyomások s egyéb még
említendő jelenségek tanulmányozása rákényszerítette, hogy a «tudattalan»
fogalmát komolyan vegye. Számára minden, ami psychikum, elsősorban
tudattalan, a tudatossági qualitás aztán hozzájárulhat, de el is maradhat
tőle. Itt persze összeütközünk a filozófusokkal, kik előtt «tudatos» és
«lelki» ugyanaz, s fogadkoznak, hogy afféle képtelenséget, aminő a «tudat-
talan lelkiség», nem tudnak elképzelni. Ám ebben nincs mit tenni, az
ember vállat von a filozófusok ez idiosynkrasiáján s tovább dolgozik.
A filozófusok nem ismerik a pathológus anyagot, nincs tudomásuk róla,
mily sűrűek s hatalmasak az olyan lelki mozzanatok, melyekről maga az
emberük semmit sem tud s miknek ugyanúgy végére kell járni, mint
bármely külsővilágbeli ténynek. Elvégre az ember így csak a maga lelki
életével cselekszi meg, amit másokéval mindig megtesz. Hiszen
másoknál is felteszünk lelki aktusokat, noha nincs róluk egyenes tudatunk,
s csak az emberük nyilatkozataiból s cselekedeteiből kell rájuk következ-
tetnünk. Már pedig ami a másik emberre áll, annak állania kell a magunk
személyére is. Ha ezt így folytatjuk s azt vonjuk le belőle, hogy tehát
az embernek saját rejtett aktusai ilyenformán egy második tudat alá tar-
toznak, akkor íme olyan tudat áll előttünk, amelyről nincs tudomásunk,
vagyis tudattalan tudat, aminek feltevése semmivel sem nyereségesebb,
mint ha tudattalan lelkiséget teszünk fel. Ha viszont más filozófusokkal
abban értenénk egyet, hogy hiszen jó, számba kell venni a pathologus

115

folyamatokat, ám az ezek alján folyó aktusokat ne nevezzük pszichiku-
soknak, hanem psychoidoknak: akkor az egész különbség csak meddő
szóvita, aminek végén leghasznosabb mégis a «tudattalan lelki»-nek fogal-
mánál megmaradni. Hogy a tudattalan voltaképp micsoda, azt kérdezni
semmivel sem bölcsebb vagy kilátásosabb, mint volt elébb, hogy a tudatos
micsoda.

Jóvalnehezebb röviden előadni, mint történt, hogy a psychoanalysisa tőle
feltett tudattalant még tagolja is és sejtettre (tudatelőző, vorbewusst) és tulaj-
donképeni tudattalanra szedje szét. Legyen elég annyi, hogy megokolt
tetszett az egyenesen tapasztaltakat kifejező elmélethez még feltevéseket
is fűzni, melyek ajánlatosak, ha az ember az egész anyagon urrá legyen,
s olyan összefüggésekre vonatkoznak, miket nem lehet egyenesen meg-
figyelni. A tudattalannak e tagozása azzal a próbálkozással függ össze,
hogy az ember a lelki szerkezetet egy csomó instantiából vagy syste-
mából felépítettnek képzelje el, miknek egymáshoz való közéról térségi
elképzelésű kifejezésekkel beszél, de ezzel azért a valóságbeli agyanatomia
nem kíván belekapcsolódni. (Az úgynevezett topikus szempont.) Ilyes és
hasonló elképzelések a psychoanalysisnak ama spekulativ felső-építményéből
valók, melynek bármely darabját kár vagy sajnálkozás nélkül fel lehet
áldozni vagy cserélni, mihelyt kitűnik, hogy nem helytálló. Marad még
elég, ami a tapasztalathoz közelebb áll.

Már elébb említettem, hogy a neurosis alkalmai s okozatai után
való kutatás egyre sűrűbben akadt konfliktusokra, melyek a személy nemi
rezzenetei s a nemiség ellen való ellenállásai közt keletkeznek. Pathogén
helyzetek után járva, melyekben a nemiség elnyomásai végbementek s
amelyekből a tünetek az elnyomott valaminek pótló termékei gyanánt
állnak elő, az orvos a betegnek egyre fiatalabbkori ideibe jutott vissza, s
végre legzsengébb gyermekéveihez érkezett. Az tűnt ki, amit költők és
emberismerők már rég megmondtak, hogy e legzsengébb életkor benyo-
másai, bár többnyire elfelejtődnek, kiírthatatlan nyomokat hagynak az
egyén fejlődésében, s kivált a későbbi neurotikus megbetegedéseknek ezek
vetik meg ágyát. Ám mivel e gyermeki élmények mindig nemi izgalmak
s az ezek ellen való ellenhatás körül forognak, a tudomány egyszerre
csak az infantilis sexualitás ténye előtt állott, ami megint újság volt s
ellenkezett az emberiség legerősebb előítéleteivel. Hiszen a gyermeki kor
«ártatlan», ment a nemi gerjedelmektől, s az «érzékiség» ördögével való
küzdelem csak a pubertás viharidejében lép fel. Amit alkalomadtán gyer-
mekek nemi mozgolódásáról megtudtak, degeneratio jelének, korai romlott-
ságnak vagy a természet furcsa szeszélyének vették. A psychoanalysis
kevés felderítése talált oly általános ellenkezésre, keltett akkora felhábo-
rodást, mint az az állítás, hogy a nemi funkció már magával az élettel
megkezdődik s már a gyermeknél is fontos jelenségekben mutatkozik.
Pedig nincs az analysisnak lelete, mit ily könnyen s ily teljesen be lehetne
bizonyítani.

Mielőtt tovább méltatnám az infantilis sexualitást, meg kell emlé-
keznem egy tévedésemről, mely egy darabig tartott, s majdnem végze-
tessé vált egész munkámra. Akkori technikám szorítása alatt legtöbb
betegem gyermekkorabeli jeleneteket reprodukált, miknek tartalma az
volt, hogy gyermekfővel egy felnőtt ember nemi csábításának esnek

116

áldozatul. Nőszemélyeknél a csábító szerepe majd mindig az apára esett.
Hittem e közléseknek, s azt hittem, hogy e gyermekkorbeli elcsábításos
élményekben találtam meg a későbbi neurosis forrását. Egypár eset,
mikor apával, nagybátyával vagy bátyával való ilyen viszony belenyúlt
már a biztos emlékezés éveibe, megerősített e hiszékenységemben. Aki
emiatt bizalmatlan csóválja fejét, annak ugyan egy kicsit igazat kell
adnom, de hozzá kell tennem, hogy ez abban az időben történt, mikor
kritikámon szándékosan erőt vettem, hogy pártatlan s befogadásra
képes maradjak a sok ujsággal szemben, mi napról-
napra elém bukkant.
Mikor aztán mégis csak át kellett látnom, hogy e csábítási jelenetek
igazában nem történtek meg s csak képzelődések, miket betegeim
költöttek vagy tán magam erőltettem rájuk, egy darabig tanácstalan
áll tam. Technikámba s eredményeibe vetett bizalmamat súlyos csapás
érte, – hiszen e jelenetekhez olyan technika utján jutottam, melyet
helyesnek tartottam s tartalmuk félreismerhetetlen vonatkozásban állott
a symptomákkal, mikből vizsgálatom kiindult volt. Mikor végre össze-
szedtem magam, tapasztalatombol levontam a helyes következést, hogy
a neurotikus tünetek nem egyenest s nem valóságos élményekhez kap-
csolódnak, hanem vágyképzelődésekhez, s hogy a neurosis számára a
lelki realitás többet jelent, mint az anyagi. Ma sem hiszem, hogy azokat
az elcsábíttatási képzelődéseket betegeimre én erőltettem volna rá, vagyis
„suggeráltam” volna nekik. Itt találkoztam össze először az Ödipus-
komplexummal, mely később akkora jelentőséghez jutott s melyet ily
fantasztikus álruhában még nem ismertem fel. S különben is maradtak,
bár csekélyebb mértékben, valóságos elcsábíttatások is, mint ätiologus okré-
szekül. De a csábítók többnyire idősebb gyermekek voltak.

Tévedésem tehát olyas volt, mint ha valaki Liviusnak a római
királyság idejéről szóló regetörténetét történelmi valóságnak venné, s nem
annak ami: nyomorúságos, nem mindig dicsőséges idők és viszonyok
ellen visszaható képződményeknek. Tévedésem felderülte után szabad
volt az út az infantilis nemi élet tanulmányozásához. A psychoanalysist
így egy más tudományos területre is rá lehet alkalmazni, s adataiból a
biologus történéseknek egy eddig ismeretlen részletét kitalálni.

A nemi funkció kezdettől fogva megvan, eleinte az életben fontos
egyéb funkciókra támaszkodik, később elfüggetlenedik tőlük s hosszú és
bonyolult fejlődésen megy át, míg az válik belőle, mit a felnőttek rendes
nemi élete gyanánt ismerünk. Elébb egész sor hajlandósági komponens
gyanánt jelentkezik, melyek erogén testi pontoktól függenek s részben
ellentétes párok gyanánt lépnek fel sadizmus-
masochizmus, láthatnék-
mutathatnék), egymástól függetlenül törekszenek örömérzés megszerzésére
s tárgyukat többnyire a személy saját testén találják meg. Vagyis eleinte
a nemi funkció nincs központosulva s túlnyomóan autoerotikus. Később
következnek el összefoglalásai, első szerveződési foka az orális kompo-
nens urasága alatt áll, aztán egy szadista-
anális fázis következik s csak
a később elért harmadik fázissal jár a genitáliák primátusa, melylyel a
nemi működés a nemzés szolgálatába áll. E fejlődés rendjén nem egy
hajlandósági részlet, mint e végső cél számára hasznavehetetlen, útszélén
marad vagy egyéb használatra fordíttatik, mások eltérülnek saját céljuktól
s átvezetődnek a genitális szervezetbe. A sexuális indulatok energiáját

117

– s csakis ezt – libidónak neveztem. Azt kellett feltennem, hogy a
libidó e most leírt fejlődésen nem megy mindig kifogástalanul végig.
Némely komponenseknek túlságos ereje vagy korai kielégülési elemek
következtében megtörténhetik, hogy a libidó megrögződik (Fixieren) a
fejlődési út egyik vagy másik pontjánál. Későbbi elnyomásokkor a libidó
aztán ezekhez a helyekhez igyekszik vissza (regressio) s ezeknél tör fel-
színre a symptoma is. Majd az is kitűnt, hogy a rögződési hely e loka-
lizálódása a neurosis megválasztásánál, tehát későbbi jelentkezési formá-
jára nézve is döntően fontos.

A libidó organizációjával egyaránt megy végbe az objektum meg-
találásának folyamata is, melyre a lelki életben nagy szerep vár. Az
autoerotizmus stádiuma után mindkét nem első szerelmi objektumát az
anyában találja meg, kinek tápláló szervét a gyermek eleinte nyilván
nem különbözteti meg saját testétől. Később, de még mindig az első
gyermekévekben, kialakul az Oedipus-komplexum viszonylata, melyben a
fiúgyermek az ő nemi vágyait az anya személyére koncentrálja, s az apa ellen,
mint versenytárs ellen, ellenséges indulatot kezd érezni. Megfelelő módon állít-
kozik be a kislány is, az Oedipus-komplexum minden változatai s követ-
kezései jelentősékké válnak, a veleszületett bisexuális konstitutió hatni
kezd s gyarapítja az egyszerre meglévő törekvések számát. Jó darabig
eltart, míg a gyermek tisztába jő a nemek különbségével, a nemi
kutatás ez idejében typikus nemi elméleteket teremt, melyek, megfelelően
saját testi szervezete tökéletlenségének, hamisat vegyítenek az igazhoz s
a nemi élet problemáját (a Sphinx rejtvényét: hogy a gyermekek honnan
lesznek) nem tudják megoldani. A gyermek első objektum-választása
tehát incestuózus. Ez az egész itt leírt fejlődés gyorsan megy végbe. Az
emberi nemi élet legkülönösebb jellemzője, hogy kétszer kezdődik, közben
szünetel. A negyedik vagy ötödik életévben ér el egy első tetőpontot,
ezután a sexualitás első virága elhervad, az addig élénk törekvések
elnyomás alá kerülnek s a pubertás felléptéig lappangási idő következik
el, mely alatt az erkölcs, a szemérem s az utálat visszaható képzetei
állítódnak fel. A nemi fejlődés e kétidejűsége minden élő teremtések közt
úgylátszik csakis az embernél van meg, s talán ez a biologiai feltétele a
neurosisra való rendeltségének. A pubertás a korai idő törekvéseit s
objektumválasztásait újra éleszti, valamint az Oedipus-komplexum érzés-
beli kötöttségeit is. A pubertásos idő nemi életében a korai idő indulatai
s a lappangási korszak gátlásai birkóznak egymással. Még a kicsinykori
nemi fejlődés legtetején bizonyos fajta genitális szerkezet állt volt elő,
melyben azonban csak a hím genitálénak van szerepe, a női még felfede-
zetlen (az úgynevezett phallikus primatus). A nemek ellentéte ekkor még nem
hím és női, hanem penises vagy kasztrált. Az itt bekapcsolódó kasztratios
komplexumnak nagy a jelentősége a jellem s a neurosis képződésére.

Az ember nemi életére vonatkozó leleteimnek e rövidített előadá-
sában az érthetőség kedvéért több helyütt olyasmit fogtam össze, mi
különböző időben keletkezett és „Drei Abhandlungen zur Sexualtheorie“
könyvemnek egymásra következő kiadásaiba mint pótlás vagy helyre-
igazítás került. Azt hiszem könnyen meg lehet belőle érteni, hogy a
nemiség fogalmának annyiszor hangsúlyozott és helytelenített kibővítése
miben áll. Ez a kibővítés kétféle. Elsőbb is a sexualitás kioldatik a

118

genitáliákkal való túlságos szoros vonatkozásából, s szélesebb, örömérzés
után igyekvő testi funkció gyanánt határoztatik meg, mely aztán csak
másodrendben áll a szaporodás szolgálatában. Másodszor: a sexuális
indulatokhoz hozzászámíttatnak azok a csupán gyengédek vagy barátiak
is, melyek számára német nyelvszokásunk a „Liebe“ sokértelmű szavával
él (a magyar irodalmi nyelv a szeretetet megkülönbözteti a szerelemtől.
Ford.). Ám azt hiszem, ezek a tágítások nem újítások, hanem helyreállí-
tások, feloldásai e fogalom nem célszerű megszűkítésének, amelyre ráve-
tettük volt magunkat. A sexualitásnak a genitáliákról való leoldása azzal
a haszonnal jár, hogy szabad utána a gyermekek s a pervertáltak nemi
tevékenységét ugyanazon szemmel néznünk, mint a normális felnőttekét,
holott az elsőt eddig teljesen elhanyagolták, a másodikat, bár erkölcsi fel-
háborodással, de értetlenül fogadták. A psychoanalista felfogás számára
a legkülönösebb s legvisszataszítóbb perversiók mint sexuális részigyek-
vések nyilvánulásai magyarázódnak meg, mik a genitális primatus alól
kivonták magukat és, mint a libidó fejlődése ősidejében, önállóan járnak
örömérzés után. E perversiók közt a legfontosabb, a homosexualitás, alig
érdemli meg e nevet. Egyszerűen a szervezet bisexualitására s a phallikus
primatus továbbhatására vezetődik vissza, psychoanalysissal mindenkinél
kimutathatni egy darab homosexuális objektum-választást. Ha a gyer-
meket «polymorph perversnek» mondjuk, az csak általánosan szokásos
kifejezésekkel való leírás: erkölcsi értékelés nem kívánt lenni. Ilyen érték-
ítéletek általában távol állanak a psychoanalysistól.
A második állítólagos tágítást a psychoanalista kutatásra való utalás
igazolja, mely azt mutatja, hogy mind e gyengéd érzésbeli rezzenetek
eredetükben teljes nemiségű törekvések voltak, mik aztán «meggátol-
tattak céljukban» vagy «szublimáltattak». A nemi indulatok e befolyásol-
hatóságán s elterelhetőségén épül számos kulturális munkára való alkal-
masságuk is, melyekhez a legjelentősebb gyarapítással járulnak.
A gyermek sexualitása felől a legmeglepőbb felderítések elsőbb fel-
nőttek analysisából nyerettek, később azonban, úgy 1908-tól fogva, gyer-
mekeken történt egyenes megfigyelés útján minden részletükben s minden
mennyiségben igazolódtak. Valójában oly könnyű a gyermek rendes nemi
tevékenységéről meggyőződni, hogy az ember elcsodálkozva kérdi: mint
tudták az emberek végbevinni, hogy e tényeket meg ne lássák s az asexuális
gyermeki korról alakult vágylegendát oly sokáig épen tartsák? Ez csak
e legtöbb felnőttnek a maga gyermekkora iránt való amnesiájával függ-
het össze.

IV.

Az ellenállásról s az elnyomásról, a tudattalanról, a nemiség
aetiologus jelentőségéről s a gyermeki élmények fontosságáról szóló
tanítások főalkatrészei a psychoanalysis épületének. Sajnálom, hogy itt csak
az egyes darabokat tudtam leírni s nem azt is, hogy mint rakódnak össze
s mint kapnak egymásba. Ideje a változásokhoz fordulnunk, melyek idő-
során az analista eljárás technikájában végbementek.
Az ellenállásnak nógatás s biztatás útján való legyőzése, ahogy
eleinte szokás volt, egyben megkerülhetetlen is volt az orvos arról való első
tájékozódása számára, hogy mi tárul majd elébe. E mód azonban mind