123

s az elnyomások sem mélyültek még el, gyakran tudni meg álmokat, mik
egészen leplezetlen teljesülései valamely nappalról kielégítetlen maradt
vágyrezzzenetnek. Imperativ szüksége befolyása felnőtteknél is termelhet
ily infantilis típusú álmokat. Ugyanúgy, mint az álomfejtést, felhasználja
az analysis az emberek oly gyakori melléhibázásainak (elszólás, elírás,
elfelejtés, összetévesztés) s symptomás cselekedeteinek tanulmányozását
is, amelyeket könyvformában először 1904-
ben megjelent „Zur Psycho-
pathologie des Alltagslebens“ tanulmányomban vizsgáltam meg. E sokat
olvasott munkában az a bizonyítás foglaltatik, hogy ama jelenségek
nem véletlenek, hogy túlmennek a physiologus magyarázaton, hogy értelmük
van s megfejthetőek, s joggal lehet belőlük visszatartott vagy elnyomott
indulatokra s szándékokra következtetni. Úgy a „Traumdeutung“-nak,
mint e tanulmánynak jelentős értéke nem ép a támasztékban áll, mit az
analista munka számára szolgáltatnak, hanem még inkább egy más tulaj-
donságukban. Eddig a psychoanalysis csak pathológus jelenségek meg-
fejtésével foglalkozott s ezek magyarázatához kellett olyasmiket feltennie,
miknek jelentősége túlment a tárgyalt anyag fontosságán. Az álom azonban,
amit most a psychoanalysis sorravett, nem beteges tünet, hanem a rendes
lelki életnek jelensége s minden egészséges embernél előfordulhat. Ha az
álom úgy van felépítve, mint valamely tünet, ha magyarázatához ugyan-
azon feltevések kellenek, mint az indulatok elnyomásának, a pótló s a
kompromisszumos képzeteknek, a tudatos s a tudattalan elhelyezésére való
különböző lelki systemáknak megértéséhez, akkor a psychoanalysis többé
nem csakis a psychopathológiának egy segédtudománya, hanem inkább
egy új és gyökeresebb lélektan kiindulása, mely nélkül a rendes lelki élet
is megmagyarázhatatlan. Feltevéseit s eredményeit a lelki s a szellemi
élet egyéb tereire is át lehet vinni, megnyílik előtte a messzeségbe, a
világ érdeklődésébe vezető út.

V.

Megszakítom itt a psychoanalysis belső kiépülésének előadását s
külső történetéhez fordulok. Amit szerzeményeiről eddig elmondtam, nagy-
jában az én munkám sikerét foglalja magában, ám összefüggésébe későbbi
eredményeket is belevettem s tanítványaim s követőim járulékait nem
különböztettem el a magaméitól.

Breuertől való elválásom után tíz évnél tovább nem találtam
követőt. Egészen magamban álltam. Bécsben elkerültek, a külföld nem
vett rólam tudomást. A Traumdeutungról, 1900-ban, a szakfolyóiratok
alig referáltak. „Zur Geschichte der psychoanalitischen Bewegung“ tanul-
mányomban a bécsi psychiatrikus körök akkori magatartásáról példaképen
egy asszistenssel való beszélgetésemet hozom fel, ki könyvet írt tanításaim
ellen, de a Traumdeutungot még nem olvasta. A klinikán azt mondták
neki, hogy érdemes. Ez az úriember, ki azóta extraordinárius lett, meg-
engedte magának, hogy ama beszélgetésünk tartalmát letagadja s általában
kételkedjék emlékezetem hív voltában. Én akkori elmondásomnak minden
szavát fenntartom.

Mikor átértettem, hogy mennyire szükségszerűségekkel ütközöm össze,
érzékenységem is megenyhült. Lassankint elszigeteltségem is alábbhagyott.

124

Elébb Bécsben alakult körém egy kis csoport tanítvány, 1906-ban kitudódott,
hogy Zürichben E. Bleuler psychiáter, s assistense, C. G. Jung s mások,
élénken érdeklődnek a psychoanalysis iránt. Személyes összeköttetések
szövődtek, 1908 husvétján az új tudomány barátai Salzburgban talál-
koztak, megbeszélték, hogy ilyen magánkongresszust majd rendszeresen
tartanak s folyóiratot adnak ki, melynek címe «Jahrbuch für psycho-
pathologische Forschungen» s szerkesztője Jung lett. Kiadói Bleuler voltunk
s én; a világháború kitörésével szünt meg. A svájciak csatlakozásával
egyidőben Németországszerte is felébredt a psychoanalysis iránt való
érdeklődés, számos irodalmi nyilatkozatnak lett tárgya s élénk vitáké
tudományos kongresszusokon. Barátságosan seholsem fogadták, jóindulatú
várakozóan sem. A psychoanalysissal való legrövidebb ismeretség a német
tudománynak elég volt arra, hogy egységes legyen elvetésében.

Természetesen ma sem tudhatom, mi lesz az utókor végső ítélete
a psychoanalysisnak, a psychiátria, a psychologia s általában a lelki
tudományok számára való értékéről. Ám azt hiszem, hogy ha a korszaknak,
melyet átéltünk, akad egyszer történetírója, az nem tagadhatja majd le,
hogy a német tudomány akkori viselkedése nem nagy dicsőség képviselői
számára. Nem magáról a psychoanalysis elvetésének tényéről szólok,
arról sem, hogy oly határozottsággal történt, mindkettőt könnyű volt
megérteni, várni lehetett s az ellenfelek jellemére magában nem vetett
volna árnyékot. Ám annyi gőg, a logikának oly lelkiismeretlen semmibe-
vétele, a támadások durva s ízléstelen volta számára nincs mentség.
Ellenem vethetik, hogy gyerekes dolog tizenöt év múlva is így átengednem
magam az érzékenységnek. Nem is tenném, ha még valamit hozzá nem
kellene tennem. Évekkel később, mikor a világháború rendjén egy chorus
ellenség vetette a német nemzet ellen a barbárság vádját, melyben mindez
említett összetalálkozik, mégis fájt az embernek, hogy saját tapasztalatából
nem szólhatott ellene.

Egyik ellenesem maga dicsekedett, hogy betegeit eltiltja a szótól,
mihelyt sexuális dolgokról kezdenek beszélni, – s nyilván ebből a tech-
nikából vezette le a jogot, hogy a sexualitásnak a neurosisoknál való
aetiologus szerepéről ítéljen. Psychoanalysta elmélet szerint oly könnyű
megmagyarázni ez affektiv ellenállásokat, hogy nem kellett rajtuk fenn-
akadni. Ám ezeken kívül, úgy tetszett előttem, a megértés amiatt lett
nehezebb, mert ellenfeleim a psychoanalysist spekulativ fantáziám termé-
kének nézték, s nem hitték el, minő hosszú, türelmes és elfogulatlan munka
rendjén épült. Mivel hitük szerint az analysisnak semmi köze nem volt
megfigyeléshez vagy tapasztalathoz, magukat is szabadnak érezték, hogy
elvessék minden saját tapasztalat nélkül. Mások, kik e meggyőződésben
már nem voltak oly biztosak, megismételték a klasszikus ellenállási formát,
hogy nem néznek a mikroszkópba, nehogy maguk szemével lássák meg,
amit tagadtak. Általában furcsa, hogy a legtöbb ember mily helytelenül
viselkedik, ha valamely új dolog előtt saját ítéletet kell vallania. Éveken
át, de még ma is hallom «jóakaró» kritikusoktól, hogy hiszen eddig még
eddig a pontig van valami a psychoanalysisban, azonkívül azonban túl-
zásba esik s jogtalan általánosít. Holott tudom, hogy nincs nehezebb,
mint az ily határmegszabás, s hogy maguk a kritikusok még néhány nap
vagy néhány hét előtt az egészről nem tudtak semmit.

125

A psychoanalysis ellen való hivatalos anathémának az lett követ-
kezése, hogy az analytikusok szorosabban összeálltak. A Nürnbergben
végbement 1910-iki második kongresszuson Ferenczi Sándor indítványára
Nemzetközi Psychoanalytikus Egyesületet alakítottak, mely helyi cso-
portokra oszlott s elnök vezetése alatt állt. Ez Egyesület túlélte a világ-
háborút, ma is fennáll, s van bécsi, berlini, budapesti, zürichi, londoni,
holland, new-yorki, pan-amerikai, moszkvai s kalkuttai helyi csoportja. Első
elnöknek C. G. Jungot választattam, elég szerencsétlenül, mint később
kitűnt. Egy második folyóiratunk is került: a «Zentralblatt für Psycho-
analyse» Adler és Stekel szerkesztésében, s kevésre rá egy harmadik:
az «Imago», H. Sachs és O. Rank nemorvosok szerkesztésében, hogy az
analysisnak a lelki tudományokra való alkalmazását szolgálja. Rövidre rá
tette közzé Bleuler a psychoanalysis védelmét («Die Psychoanalyse Freuds»
1910). Amily örvendetes volt, hogy a vitában végre szóhoz jutott az
igazság s a becsületes logika is, a Bleuler munkája mégsem tudott
egészen kielégíteni. Túlságosan tartott a pártatlanság színére, nem véletlen,
hogy épen szerzőjének köszönheti tudományunk az ambivalentiá értékes
fogalmával való meggyarapodását. Későbbi tanulmányokban Bleuler oly
elutasítóan állt az analista tanítással szemben, oly fontos darabjaiban
kételkedett, oly fontosakat vetett el, hogy elcsodálkozva kellett kérdeznem,
hogy tulajdonkép mégis mi mellett áll helyt? Pedig még később is melegen
nyilatkozott, a, mint ő nevezte «mélységi psychologiáról», s a schizophre-
niákat tárgyaló nagytervű munkáját is erre építette. Bleuler különben sem
maradt sokáig az Egyesületben, Junggal való surlódások miatt elhagyta,
s a «Burghölzli» elveszett a psychoanalysis számára.

A hivatalos ellentállás nem állhatta útját a psychoanalysis elterje-
désében sem Németországban, sem más hazákban. Egyéb helyütt, «Zur
Geschichte der psychoanalytischen Bewegung» tanulmányomban sorra
követtem haladásának szakaszait s megneveztem a férfiakat is, kik kép-
viseletében kitüntek. 1909-ben Jungot és engemet G. Stanley Hall meghitt
Amerikába, hogy ott a Clark Universityn, Worcester, Mass., amelynek
elnöke volt, az intézet húsz éves alapítási ünnepe alatt egy hétig ‹német
nyelvű› előadásokat tartsunk. Hall joggal tiszteletben állott psychológus s
pedagógus volt, ki a psychoanalysist már évek óta bevonta tanításába,
volt benne valami a «királycsinálóból», ki szeretett tekintélyeket meg-
tenni s letenni. James J. Putnam-mal is találkoztunk ott, a Harvard Uni-
versity neurológusával, ki hajlottkorú létére is lelkesedett a psychoanalysisért
s mindenütt nagytekintetű személyiségével állt helyt az új tanítás kultu-
rális értéke s szándékainak tisztasága mellett. A kitűnő férfiban, ki kény-
szer-neurosisos hajlandóság ellen való reakcióból túlnyomó ethikusan irány-
zódott, csak az az igénye zavart bennünket, hogy a psychoanalysis egy
bizonyos filozófiai systemához kapcsolódjék s erkölcsi törekvések szolgá-
latában álljon. William James filozófussal való találkozásom is maradandó
benyomással volt rám. Nem tudom elfelejteni a kis jelenetet, mikor egy
sétánkon hirtelen megállott, átadta kézitáskáját s kért, menjek előre, majd
utánam jő, ha angina pectorisos rohamán, amit közeledni érez, túl lesz.
Egy év mulva szíve meg is ölte, azóta is mindig ilyen félelmetlenséget
kívántam magamnak, ha végemet látom jönni.

Akkor még csak 53 éves voltam, fiatalnak s egészségesnek éreztem

126

magam, az új világban való rövid tartózkodás általában jót tett önérze-
temnek, Európában kitagadottnak láttam magamat, itt a legjobbak mint
magukfajtáját fogadtak. Mintha egy elhihetetlen éberálom vált volna valóra,
mikor Worcesterben felhágtam a dobogóra, hogy felolvassam a «Fünf
Vorlesungen über Psychoanalyse»-met. Tehát a psychoanalysis többé nem
káprázat, értékes darab realitássá lett. Azóta, látogatásunk óta, sem
vesztette el talaját Amerikában. A laikusok között roppant népszerű s a
hivatalos psychiáterek az orvosi disciplina fontos részének ismerik el.
Sajnos, meg is hígították odaát. Sok visszaélés, melynek semmi köze
hozzá, fedeződik ott a nevével s hiányzik az alkalom a technikában s az
elméletben való gyökeres kimívelődésre. Ezenfelül Amerikában a beha-
viourism-mel találkozik össze, mely ártatlanságában azzal dicsekszik,
hogy a psychológus problémával egyáltalában elkészült.
Európában 1911 és 1913 között két elszakadás ment végbe a
psychoanalysistől, olyan személyektől induló, kiknek az ifjú tudományban
addig tekintélyes volt a szerepük: Alfred Adlertől s C. G. Jungtól. Mindkét
mozgalom elég veszedelmesnek tetszett s hamar talált, s bőven, köve-
tőkre. Erejüket azonban nem saját tartalmuknak köszönhették, hanem
annak a csábításnak, hogy a révükön meg lehet szabadulni s a psycho-
analysis botránkoztatónak érzett eredményeitől, anélkül, hogy ténybeli
anyagát meg kellene tagadni. Jung az analytikus tényeket elvonttá, sze-
mélytelenné, történelmetlenné igyekszik átmagyarázni s ezzel azt reméli,
megkerülheti a gyermeki sexualitás és az Oedipus-komplexum számbavételét,
valamint a gyermeki kor analysisának szükségét. Adler mintha még mesz-
szebb távolodott volna a psychoanalysistől: a sexualitás jelentőségét
elvetette, a jellemnek s a neurosisnak képződését csakis az ember hatalmi
törekvésére vezeti vissza, valamint konstitucionális kisebbrétékűségének
kompenzáció után való szükségére, amivel a psychoanalysisnak minden
psychológiai szerzeményeit szélnek ereszti. Ám amit így elvet, az, meg-
változott névvel, mégis beleküzdi magát az ő zárt rendszerébe, az «férfiúi
tiltakozása» (männischer Protest) nem egyéb, mint a jogtalan sexualizált
elnyomás. A kritika mindkét eretnekkel kegyesen bánt, én csak annyit
értem el, hogy sem Adler, sem Jung nem nevezi többé tanítását psycho-
analysisnak. Ma, egy évtized multán, megállapíthatni, hogy mindkét kísérlet
kár nélkül vonult el a psychoanalysis fölött.
Ha valamely társulás azon alapul, hogy részvevői egypár sarka-
latos pontban egyetértenek, természetes, hogy kiválnak belőle, akik e közös
talajról leléptek. Mindazonáltal gyakran az én türelmetlenségemet okolták,
ha volt tanítványaim elszakadtak tőlem, vagy rám nehezedő külön vég-
zetnek látták. Ezzel szemben legyen elég arra rámutatnom, hogy az elsza-
kad-takkal: Junggal, Adlerral, Stekellel s néhány mással egy nagy sor
személyiség áll szemben, kik, mint Abraham, Eitingon, Ferenczi, Rank,
Jones, Brill, Sachs, Pfister lelkész, van Endem, Reik és mások mintegy
tizenöt év óta mint hű munkatársaim, többnyire zavartalan barátságban
is csüggenek rajtam. Csak legrégibb tanítványaimat neveztem itt meg, kik
a psychoanalysis irodalmában már dicsőséges nevet szereztek, ha a többit
nem említem, az nem kisebbítés, s épen az ifjabbak s később jöttek közt
vannak tehetségek, kikbe nagy reménységet lehet vetni. Mondhatom talán
a magam javára, hogy türelmetlen s csalhatatlansági gőgtől eltelt ember

127

nem tudott volna ilyen nagy sereg kiváló lelket magához kötni, főképp,
ha praktikus csábítás sincs több a kezében, mint nekem az enyémben.

A világháború, mely annyi szervezetet elpusztított, a mi Interna-
tionálénkkal nem bírt. A háború után 1920-ban Hága városában talál-
koztunk először, semleges területen. Megható volt, hogy a holland ven-
dégszeretet mennyire gondjába fogadta a kiéhezett s elszegényedett közép-
európaiakat s e feldúlt világban tudtommal az is ott történt először, hogy
angolok s németek tudományos érdek körül barátságosan ültek egy
asztalhoz. Sőt a háború még Németországban is, úgy mint a nyugatiakban,
nevelte a psychoanalysis iránt való érdeklődést. A hadi neurosisok meg-
figyelése végre felnyitotta az orvosok szemét a psychogenesisnek neuro-
tikus zavarok körül való fontossága iránt s egypár psychológus fogal-
mazásunk, aminő a „betegségből való nyereség” s a „betegségbe való
menekülés”, hamar népszerű lett. Az összeomlás előtti 1918-iki budapesti
utolsó kongresszusunkra a középhatalmak kormányai hivatalos képviselőket
küldtek, kik megígérték, hogy hadi neurotikusok kezelésére majd psycho-
analista állomásokat állítanak. Erre már nem került sor. Messzebbnyúló
tervek is, mint egyik legkitűnőbb társunké, dr. Freund Antalé, ki Budapesten
központot akart teremteni az analista tanítás s gyógyítás számára, megszegtek
a nemsokára rá elkövetkezett politikai megrendüléseken s a pótolhatatlan
férfi kora halálán. Elgondolásainak egy részét később Max Eitingon való-
sította meg, mikor 1920-ban Berlinben psychoanalista polyklinikát teremtett.
Magyarországon a rövid bolsevista uralom alatt Ferenczi, mint a psycho-
analysis hivatalos képviselője, sikeresen adhatott elő az egyetemen. A háború
után ellenfeleinknek azt méltóztatott kijelenteniök, hogy a tapasztalat döntő
argumentumot szolgáltat az analista állítások ellen. A hadi neurosisok
ime bebizonyították volna, hogy felesleges a neurotikus affektusok aetio-
logiájába sexualis mozzanatokat belevenni. Ám ez könnyelmű és elsietett
diadal volt. Mert egyfelől senki sem analysálhatott gyökeresen végig egy
hadineurosisos esetet, tehát nem tudhattak okáról semmi bizonyosat s erre
a tudatlanságra nem szabad következtetést építeni. Másrészt a psycho-
analysis rég levonta a narcissismus s a narcissista neurosis fogalmát, melynek
az a foglalata, hogy a libido az Énen kívül eső személyobjektum helyett
libidóját saját Énjére tapasztja. Vagyis míg egyébkor a psychoanalysisnak
azt vetik szemére, hogy jogtalan kitágítja a sexualitás fogalmát, most,
mikor a polémiában így volt kényelmes, megfeledkeztek erről a bűnéről
s a szűkebb értelemben értett sexualitást rótták fel neki.

A psychoanalysis története számomra, nem nézve kathartikus elő-
történetét, két szakaszra oszlik. Az elsőben magamban álltam s minden
munkát magamnak kellett végeznem, ez így volt 1895–96-tól 1906–07-ig.
A második szakaszban, mely mindmáig tart, tanítványaimnak s munka-
társaimnak hozzájárulásai egyre nőttek jelentőségükben, úgy hogy nehéz
betegségtől a vég közeledtére figyelmeztetve, belül nyugodtan gondolhatok
rá, ha az én munkám meg is fog szakadni. Ám épen ez ki is zárja, hogy
ebben a magamról szóló előadásomban a psychoanalysisnak e második
időszakban történt haladásait ugyanolyan részletesen tárgyaljam, mint az
elsőben történt lassankint való felépülését, amely csakis az én munkás-
ságommal volt kitöltve. Csak azoknak az új megállapításoknak megemlí-
tésére érzek jogot, mikben még magamnak is jelentős részem volt, tehát

128

mindenekelőtt a narcismus, aztán az ösztönelmélet s ezeknek a psychosisokra
való alkalmazása terén történtekre.

Pótolnom kell még, hogy tapasztalat gyarapodtvál az Ödipus-
komplexumról mind világosabban kiderült, hogy ez a magja a neurosisnak,
tetőpontja a gyermeki sexuális életnek s egyben az a csomópont, honnan
minden későbbi fejlődés kiindul. Ezzel meghiusult a várakozás, hogy az
analysis a neurosisban valami specifikus mozzanatot fedhetne fel. Meg
kellett benne állapodní, hogy, mint Jungnak az ő analista korszakában oly
találóan sikerült kifejeznie, a neurosisnak nincs valami külön és saját
tartalma s hogy a neurotikusok zátonyra jutása ugyanazon dolgok körül
történik, amelyeket a normális ember szerencsésen le tud győzni. Ez az
átlátás nem volt egyben csalódás is. Igen jól egybevágott azzal a másikkal,
mely szerint a psychoanalysistól megtalált mélységi psychológia épen
magának a rendes lelki életnek psychológiája. Ugyanúgy jártunk mint a
chemikusok, a termékek qualitatív különbségei náluk is ugyanazon elemek
kombinátios viszonyában történő változásokra vezetődnek vissza.

Az Ödipus-komplexum a libidót szülői személyek elképzeléséhez
kötöttnek mutatja. Ám volt elébb idő, mikor nem ezek voltak az objektum.
Ebből olyan állapotot lehet kiszármaztatni, mely alapvető koncepciója gyanánt
állhat a libidó-elméletnek s amelyben a libidó a saját Énjét tölti el, azt
magát választotta objektumának. Ezt az állapotot lehet narcismusnak
nevezni, vagyis önmaguk iránt való szerelemnek. További meggondolással
arra a végre lehetett jutni, hogy a narcismus egészen tulajdonkép sohasem
szűnik meg, az Én egész életre az a nagy tartály marad, honnan a libidó
az objektumokra ráfolyik s amelybe az objektumokról megint vissza-
ömölhet. Vagyis narcisista libidó folyton áttevődhetik objektum-libidóvá s
megfordítva. Hogy ez áttevődés mekkora fokú lehet, arra kitűnő példa
az önfeláldozásig hevülhető sexuális vagy sublimált szerelembe való
esés. Míg eddig az elnyomásos folyamat körül csak az elnyomó vala-
mire figyeltünk, most már ezek az új elképzelések az elnyomó valaminek
helyes értékelését is lehetségessé tették. Előbb úgy volt, hogy az elnyo-
mást az Énben munkáló önfenntartási ösztönök (Ichtríebe) viszik végbe,
még pedig a libidinózus ösztönökön. Most, hogy az önfenntartási ösztönök
is libidinózus természetűekül, narcisista libidó gyanánt ismertettek fel, az
elnyomási folyamat mindenestül a libidón belül végbemenőnek mutatkozott,
narcisista libidó áll benne objektum-libidóval szemben, az önfenntartás
ösztöne védekezik benne az objektum-szerelem, tehát a szűkebb értelemben
értett sexualitás igénye ellen is.

A psychológia semminek szükségét nem érzi annyira, mint egy
teherbíró ösztöntanét, amelyen tovább lehessen építeni. Ám semmi ilyes
nem találtatik, a psychoanalysisnak magának kell tapogatózva kereskednie
utána. Elébb az Énes és a libidinózus ösztönök ellentétét állította fel
(amott önfenntartás és éhség, emitt szerelem). Ezt aztán a narcisista s az
objektum-libidó ellentét párjával helyettesítette. Amivel nyilván nem mondta
ki az utolsó szót, biológus megfontolások nem engedik meg, hogy csak
egyféle ösztönt tegyünk fel.

A legutóbbi évek munkáiban («Jenseits des Lustprinzips», «Massen-
psychologie und Ich=Analyse», «Das Ich und das Es») szabadjára eresztettem
sokáig elfojtott spekuláló hajlandóságomat s az ösztönproblémának egy

129

Prof. Dr. Freud Zsigmond: Önéletrajz)

új megoldását is célba vettem. Az önfentartást s a fajfentartást az
Eros fogalma alá fogtam egybe s szembeállítottam vele a nesztelen
dolgozó halál-
vagy destrukciós ösztönt. Az ösztön így egészen általánosan
olybá vétetik, mint az élőben benne dolgozó rugalmasság, arra való igyekvés,
hogy újra belekerüljön valamely helyzetbe, melyben egyszer már benne
volt s amelyet valamely külső hatás megszüntetett. Az ösztönöknek e
valójukban konzervatív természete világosodik meg az ismétlési ösztön
jelenségeiben. Az Erosnak s a halálösztönnek össze-
és egymás ellen való
munkálása adja ki számunkra az életnek képét.

Nem bizonyos, hogy ez a konstrukció használható gyanánt fog-
beválni. Bár az a törekvés vezette, hogy a psychoanalysisnak egypár leg-
fontosabb elgondolását szegezze le, mégis messze túlmegy a psychoana-
lysisen. Gyakran hallottam a lenéző kijelentést, hogy mit tartson az ember
olyan tudományról, melyben a legfőbb fogalmak oly kevéssé élesek, mint
a psychoanalysisban a libidóé s az ösztöné. Ám aki ezt veti szemünkre,
nem jól látja a dolgokat. Világos alapfogalmak, éles meghatározások a
lelki tudományokban csak annyira lehetségesek, amennyire tények terü-
letét kívánják egy intellektuális systema-
szerkezet keretébe foglalni. A
természettudományokban-
s a psychológia is ezekhez tartozik-
a legfőbb
fogalmaknak ilyen világos volta fölösleges, sőt lehetetlen. A zoológia s
a botanika sem kezdődött az állat s a növény fogalmának tévedhetetlen
s elégséges meghatározásával, a biológia ma sem tudja az élőnek fogalmát
biztos tartalommal megtölteni. Még a fizika is elmulasztotta volna egész
fejlődését, ha kivárja, míg az erőről, anyagról, nehézkedésről s egyebekről
való fogalmai a kívánatos világosságot s szabatosságot elérik. A természet-
tudományi disciplinák alapvető elképzelései vagy legfőbb fogalmai eleinte
határozatlanok maradnak, inkább csak arra a jelenségi területre való
utalásokkal világíttatnak meg, ahonnan származnak, s csak a megfigyelési
anyag haladó analysisa rendjén válhatnak egyre világosabbá, tartalmasabbá,
ellenmondás nélkül valóvá.

Munkásságom korábbi szakaszaiban is megpróbáltam volt, hogy
a psychoanalista megfigyeléstől általános szempontokig jussak fel. 1911-
ben
egy «Formulierungen über die zwei Prinzipien des psychischen Gesche-
hens» című kis tanulmányomban-
nem mondom, hogy eredeti módon-
kiemeltem az öröm s a kellemetlenség principiumának a lelki életen való
uralmát, s ennek az úgynevezett realitási principiumtól való felváltatását.
Később egy metapsychológiával is meg mertem próbálkozni. Ezt a nevet
adtam egy szemlélő módnak, mely minden jelenséget a dynamika, topika
s ökonómia három koordinátája szerint határoz meg s a legszélsőbb célt
láttam benne, hová a psychologia eljuthat. Kísérletem töredék maradt,
egypár értekezés után (Triebe und Triebschicksale,-
Verdrängung,-
das Unbewusste,-
Trauer und Melancholie stb.) megszakítottam s ezt
nyilván jól tettem, mert ily elméleti leszögezések számára az idő még nem
érkezett volt el. Legutolsó spekulativ munkáimban arra vállalkoztam, hogy
pathológus tények analista felhasználása alapján lelki szerkezetünket fel-
tagoljam, s szét is szedtem egy Énbe, egy Azba s egy Énfelettibe.
(Das Ich und das Es, 1922). Az Énfeletti az Ödipus-
komplexum örököse
s az ember ethikus követelményeinek képviselője.

Nehogy ezzel azt a benyomást keltsem, mintha

130

utolsó szakaszában hátat fordítottam volna a türelmes megfigyelésnek s
teljesen átengedtem volna magam a spekulációnak. Inkább mindig szoros
érintkezésben maradtam az analítikus anyaggal és sohasem hagytam abba
speciális klinikus vagy technikus témák kidolgozását. Még ahol el is távo-
lodtam a megfigyeléstől, nagyon közel sehol sem kerültem a tulajdonképeni
filozófiához. E tartózkodás nem esett nehezemre, mert nem ilyesmire
születtem. A G. Th. Fechner gondolatai iránt mindig fogékony voltam
s fontosabb pontokban is erre a gondolkozóra támaszkodtam. A psycho-
analysisnak a Schopenhauer filozófiájával való messzemenő egyezése
(Schopenhauer nemcsak az affektivitás elsőségét s a sexualitás főfontos-
ságát hirdette, de még az elnyomás mechanizmusát is ismerte) nem épült
tanításával való ismeretségemen, Schopenhauert csak igen későn olvastam.
Nietzschet, a másik filozófust, kinek sejtelmei s átlátásai néha csodálatosan
egybevágnak a psychoanalysis fáradságos eredményeivel, épp ezért sokáig
elkerültem, nem a prioritás miatt, ezzel nem törődtem, de hogy megőriz-
zem elfogulatlanságomat.

Eleinte s hosszú ideig a neurosisok voltak egyetlen tárgya az ana-
lysisnak. Senki analítikus előtt nem maradt kétséges, hogy téved az orvosi
praxis, mely ezeket az affektiókat a psychosisoktól elkeríti s az organikus
idegbajokhoz csoportosítja. A neurosisok ismerete a psychiatriába tartozik,
elkerülhetetlen bevezetés e tudományba. Csak éppen, hogy a psychosisok
analista tanulmányozását ez esetekben való therapikus kilátástalansága
mintha kizárná. A lelki beteg általában híján van a positiv átvitel képes-
ségének, úgy hogy az analista technika főeszköze nála használhatatlan.
Ám azért hozzá is hozzá lehet férni. Még az átvitel híja sem annyira
teljes, hogy egy darab úton ne lehetne vele előrehatolni, teszem cyklikus
depressióknál, könnyű paranoiás változásoknál, részletes schizophreniáknál
analysissal igenis lehetett eredményt elérni. S a tudománynak haszna van
belőle, ha sok esetben a diagnózis psychoneurosisnak vagy dementia
praecoxnak feltevése közt ingadozhat; a gyógyító próbálkozás sok fontosat
deríthet ki, mire abba kell hagyni. Főkép azonban azt kell számbavenni,
hogy a psychosisokban sok minden s mindenki számára láthatóan kerül
felszínre, amit a neurosisoknál fáradságos munkával a mélységből kell
felhozni. Ezért számos analista állítás számára a psychiatrikus klinikák
szállítják a legjobb demonstrációs objektumokat. Nem is maradhatott el,
hogy az analysis hamar utat ne találjon a psychiatrikus megfigyelés tár-
gyaihoz. Már korán (1896-ban) egy paranoid dementia esetében hasonló
aetiologus momentumokat s ugyanazon affektiv komplexumok meglétét
állapíthattam meg, mint a neurosisoknál. Jung demenseknél titokzatos
stereotypiákat magyarázott meg a beteg élettörténetére való visszaveze-
téssel. Bleuler külömböző psychosisoknál olyan mechanizmusokat fedett
fel, aminőket az analysis neurosisoknál kutat ki. Ezóta nem szűntek meg
az analítikusoknak a psychosisok megértése körül való fáradozásai. Kivált
mióta a narcissmus fogalmával dolgoztak, hol egy, hol más ponton sikerült
egy pillantást vetni túl a kerítésen. Legmesszebb nyilván Abraham jutott,
a melancholia felderítésével. E téren ugyan legalább ma még nem minden
tudásunk tevődik át egyben gyógyító hatalommá is, ám elvégre a puszta
elméletbeli nyereség sem csekélylendő s szívesen elvárhatunk, míg prak-
tikus használatra fordíthatjuk. Idők végéig a psychiaterck sem állhatnak

131

ellen beteganyaguk bizonyítékainak. A német psychiatriában most mintha
az analista szempontoknak afféle «pénétration pacifique»-ja menne végbe.
Folyton fogadkozva, hogy a világért sem akarnak psychoanalytikusok
lenni, hogy nem tartoznak az «orthodox» iskolához, amelynek túlzásaival
nem akarnak véle menni s kivált hogy nem hisznek a sexuális momentum
túlhatalmában: a legtöbb fiatal kutató mégis az analista tanításnak hol
ezt, hol azt a darabját váltja magához s a maga módja szerint alkalmazza
anyagára. Minden jel arra vall, hogy ez irányban további fejlődés előtt
állunk.

VI.

Mostanában a távolból figyelem, hogy a sokáig refraktárius Francia-
országban mely (analytikus értelemben értett) reakciós tünetekkel vonul be
a psychoanalysis. Ugy hat, mint amikor valami korábban átélt reprodu-
kálódik, – ám mégis vannak külön vonásai. Hihetetlen együgyű kifogá-
sokat hallani, mint teszem, hogy a francia finomság megbotránkozik a
psychoanalista elnevezések pedantériáján s otrombaságán (nem lehet nem
gondolni a Lessing halhatatlan Chevalier Riccaut de la Marlinière-jára!),
de hallatszik komolyabb is: egy Sorbonne-beli psychologiae professzor nem
tartotta méltóságán alul valónak kimondani, hogy a génie latin egyáltalá-
ban nem tudja bevenni a psychoanalysis gondolkodó módját! Még az
angol-szász szövetségeseket is, kiket a psychoanalysis követőinek tekintenek,
ejtik emiatt. Az ember azt hinné, hogy a génie teutoniquenak nem
volt jobb dolga, mint hogy a psychoanalysist, amint megszületett, legkedve-
sebb gyermeke gyanánt szorítsa szívére!

Franciaországban a psychoanalysis iránt való érdeklődés a szép-
íróktól indult ki. Ehhez meg kell gondolni, hogy az álomfejtéssel
a psychoanalysis túlment a tisztán orvosi határokon. Németországban
történt s most Franciaországban végbemenő fellépése közben már sokfékép
alkalmazták az irodalom s a művészettudomány, a vallási s az őstörté-
nelem, a mythológia, az ethnographia, a paedagógia stb. területén. Mind
e dolgoknak kevés a közük a medikához, épen csak a psychoanalysis
közvetítése köti hozzá. Nincs jogom, hogy ehelyütt valamennyit részle-
tesen sorra vegyem. Egészen azonban nem hanyagolhatom el, mert egy-
felől megkerülhetetlenek, ha a psychoanalysis értéke s mivolta helyes
képben álljon előttünk, másodszor ugyebár itt az a feladatom, hogy életem
egész munkáját előadjam. Legtöbb ilyen alkalmazásoknak kezdetei az én
dolgozataimra mennek vissza. Itt-ott magam is letértem az útról, hogy
ilyen, már nem orvosi, érdeklődést kielégítsek. Mások aztán, nem csupán
orvosok, de szakemberek is, követték nyomomat s messze behatoltak a
megfelelő területbe. Mivel azonban programmomhoz képest csupán arról
való jelentésre szorítkozom, amennyivel én járultam hozzá a psychoanalysis
alkalmazásához, az olvasónak csak egészen tökéletlen képet adhatok ez
alkalmazás kiterjedéséről s jelentőségéről.

Egypár indítékot számomra az Oedipus-komplexum adott, melynek
mindenütt jelenvalóságát lassankint felismertem. Ha e borzalmas anyag-
nak választása s egyáltalában megteremtődése már magában mindig titok-
zatos volt, úgy költői előadásának megrázó hatása, mint általában a
végzet-tragédia mivolta: most mindezt megmagyarázta az az átlátás, hogy