118

genitáliákkal való túlságos szoros vonatkozásából, s szélesebb, örömérzés
után igyekvő testi funkció gyanánt határoztatik meg, mely aztán csak
másodrendben áll a szaporodás szolgálatában. Másodszor: a sexuális
indulatokhoz hozzászámíttatnak azok a csupán gyengédek vagy barátiak
is, melyek számára német nyelvszokásunk a «Liebe» sokértelmű szavával
él (a magyar irodalmi nyelv a szeretetet megkülönbözteti a szerelemtől.
Ford.). Ám azt hiszem, ezek a tágítások nem újítások, hanem helyreállí-
tások, feloldásai e fogalom nem célszerű megszűkítésének, amelyre ráve-
tettük volt magunkat. A sexualitásnak a genitáliákról való leoldása azzal
a haszonnal jár, hogy szabad utána a gyermekek s a pervertáltak nemi
tevékenységét ugyanazon szemmel néznünk, mint a normális felnőtteket,
holott az elsőt eddig teljesen elhanyagolták, a másodikat, bár erkölcsi fel-
háborodással, de értetlenül fogadták. A psychoanalista felfogás számára
a legkülönösebb s legvisszataszítóbb perversiók mint sexuális részigyek-
vések nyilvánulásai magyarázódnak meg, mik a genitális primatus alól
kivonták magukat és, mint a libidó fejlődése ősidejében, önállóan járnak
örömérzés után. E perversiók közt a legfontosabb, a homosexualitás, alig
érdemli meg e nevet. Egyszerűen a szervezet bisexualitására s a phallikus
primatus továbbhatására vezetődik vissza, psychoanalysissal mindenkinél
kimutathatni egy darab homosexuális objektum-választást. Ha a gyer-
meket «polymorph perversnek» mondjuk, az csak általánosan szokásos
kifejezésekkel való leírás: erkölcsi értékelés nem kívánt lenni. Ilyen érték-
ítéletek általában távol állanak a psychoanalysistól.

A második állítólagos tágítást a psychoanalista kutatásra való utalás
igazolja, mely azt mutatja, hogy mind e gyengéd érzésbeli rezzenetek
eredetükben teljes nemiségű törekvések voltak, mik aztán «meggátol-
tattak céljukban» vagy «szublimáltattak». A nemi indulatok e befolyásol-
hatóságán s elterelhetőségén épül számos kulturális munkára való alkal-
masságuk is, melyekhez a legjelentősebb gyarapítással járulnak.

A gyermek sexualitása felől a legmeglepőbb felderítések elsőbb fel-
nőttek analysisából nyerettek, később azonban, úgy 1908-tól fogva, gyer-
mekeken történt egyenes megfigyelés útján minden részletükben s minden
mennyiségben igazolódtak. Valójában oly könnyű a gyermek rendes nemi
tevékenységéről meggyőződni, hogy az ember elcsodálkozva kérdi: mint
tudták az emberek végbevinni, hogy e tényeket meg ne lássák s az asexuális
gyermeki korról alakult vágylegendát oly sokáig épen tartsák? Ez csak
e legtöbb felnőttnek a maga gyermekkora iránt való amnesiájával függ-
het össze.

IV.

Az ellentállásról s az elnyomásról, a tudattalanról, a nemiség
aetiologus jelentőségéről s a gyermeki élmények fontosságáról szóló
tanítások főalkatrészei a psychoanalysis épületének. Sajnálom, hogy itt csak
az egyes darabokat tudtam leírni s nem azt is, hogy mint rakódnak össze
s mint kapnak egymásba. Ideje a változásokhoz fordulnunk, melyek idő-
során az analista eljárás technikájában végbementek.

Az ellentállásnak nógatás s biztatás útján való legyőzése, ahogy
eleinte szokás volt, egyben megkerülhetetlen is volt az orvos arról való első
tájékozódása számára, hogy mi tárul majd elébe. E mód azonban mind

119

fárasztóbb lett mindkét rész számára, s több közelfekvő meggondolás is
kezdett ellene szólni. Így aztán egy más eljárás váltotta fel, mely bizo-
nyos tekintetben ellentéte volt. Ahelyett, hogy az orvos nógatta volna a
beteget, hogy egy bizonyos tárgy felől mondana valamit, most inkább
arra szólította fel, hogy engedje át magát «szabad associatiójának», vagyis
mindent mondjon meg, ami csak eszébe jut, ha minden tudatos célképzet
nélkül beszél. Ám köteleznie is kellett magát, hogy valóban mindent
megmond, amit csak ez önmegfigyelése szájába ád, s nem enged holmi
bíráló megfontolásnak, mely némely ötletet azzal a megokolással szeretne
elütni, hogy nem elég fontos, nem tartozik a dologra s általában nincs
értelme. A közlésekben való őszinteség e megkövetelését nem kellett
mindig kimondottan megismételni, mert első kikötése s feltétele volt az
analista gyógyításnak.

Hogy a szabad associatióval való eljárás, hacsak a psychoanalista
alapszabályt meg nem szegik, csakugyan azt szolgáltatja, amit várnak
tőle, vagyis hogy az elnyomott s ellenállások által távoltartott anyagot
valóban belevezeti a tudatba, az furcsának tetszhetik. Ám meg kell gon-
dolni, hogy a szabad associatió nem igazán szabad. A beteg az analy-
tikus helyzetnek befolyása alatt marad, ha gondolkodását nem is szegezi
határozott témára. Van ok feltenni, hogy nem jut eszébe egyéb, mint
ami e helyzettel vonatkozásban áll. Az elnyomott valaminek reproduká-
lása ellen vetett ellenállása ekkor kétféleképp mutatkozik. Előbb azoknak
a bíráló ellenvetéseknek formájában, amelyek ellen a psychoanalista alap-
szabályt fel kellett állítani. Ám ha a beteg követi e szabályt s ennek rendjén
leküzdi, ami visszatartaná, akkor az ellenállás új formával próbálkozik.
Keresztülviszi, hogy az analysált betegnek sohasem maga az elnyomott
dolog jut eszébe, csak olyas, ami ahoz valami célzás módjára jár
közel, s minél nagyobb az ellenállás, annál messzebbre tér a közlendő
pótlétet attól a tulajdonképenitől, amit keresnek. Az analytikus ki ugyan
teljes figyelemmel, de erőlködés nélkül hallgatja meg a beteget, s kit
tapasztalatai már nagyjában elő is készítettek a várhatókra, a betegtől
napvilágra hozott anyagnak két lehetőség szerint veheti hasznát. Vagy sikerül
neki, ha az ellenállás csekély, a célzásokból magára az elnyomott vala-
mire rákövetkeztetni, vagy pedig, ha az ellenállás erősebb, az ötletekből,
melyek a témától eltávolodni látszanak, rá tud következtetni legalább az
ellenállás mibenállására, s ezt elmondja a betegnek. Már pedig az ellent-
állás felfedése első lépés legyőzéséhez. Az analista munka keretében
ilyen módon magyarázó művészet fejlődik ki, melynek sikeres kezeléséhez
kell ugyan érzék és gyakorlat, de megtanulni nem nehéz. A szabad
associatió módszere a régebbihez képest több jóval is jár, mint épen csak
kevesebb fáradsággal. Az analysált beteget kevesebb kényszerítésnek
teszi ki, sohasem veszti el a reális jelennel való összefüggést, s kiadós
biztosítékot ád aziránt, hogy az orvos a neurosis strukturájában egy
mozzanatot se nézzen el s a maga várakozásából ne csempésszen bele
semmit. A rendjén főkép a betegen áll, hogy az analysis menetét s az
anyag elrendezését meghatározza, amivel persze lehetetlenné válik az
egyes tünetek és komplexumok rendszeres munkábavétele. Szöges ellen-
tétben a hypnotikus vagy nógató eljárás menetével, ennél az eljárásnál
az együvétartozókat az orvos a kezelésnek különböző idejében és pont-
 

120

jain tudja csak meg. Hallgató számára tehát – akinek valójában nem
szabad ott lennie – az analista kúra teljesen átláthatatlan volna.
Más java ez eljárásnak, hogy valójában sohasem kell csődöt
vallania, elméletben mindig lehetségesnek kell lennie valamiféle ötletnek,
ha nincs megszabva, hogy milyen legyen. Ám mégis van egy eset,
mikor az ötlet elmarad, de ez annyira egyetlen, hogy épen emiatt meg
is lehet magyarázni.

Közeledem itt egy mozzanathoz, mely lényegbevágó vonást rajzol
az analysis képébe, s úgy a technikára, mint elméletre nézve legfőbb fonto-
ságú. Minden analista kezelés rendjén, s anélkül, hogy az orvos a magából
tenne hozzá, kialakul a betegnek az analytikus személyéhez való olyan
heves érzésbeli kapcsolata, melynek a reális körülményekben nincs magya-
rázata. Vagy positiv, vagy negativ természetű, s váltakozik forró és
teljes érzékiségű szerelem, s lázadás, elkeseredés és gyűlölet szélsőséges
jelentkezése közt. Ez az egy szóval «átvitelnek» (Uebertragung) nevezett
indulat lép a betegnél a gyógyulás után való vágy helyébe, s amíg csak
gyengéd és mérsékelt, tulajdonképp ez az eszköze az orvos befolyá-
sának, s ez rúgója a közös analista munkának. Később, ha szenvedé-
lyessé lett vagy ellenségesbe csapott át, az ellenállásnak válik főeszközévé.
Ilyenkor történik meg az is, hogy megbénítja a beteg ötlettermelését, s
ezzel veszedelme a kezelés sikerének. Ám megkerülni akarni képtelenség
volna, átvitel nélkül az analysis lehetetlen. Nem kell azt hinni, hogy
az analysis teremti az átvitelt s hogy csupán ilyenkor fordul elő. Az analysis
csupán felfedi s elszigeteli. Az átvitel általános emberi jelenség, minden-
fajta orvosi befolyásnak sikere ezen áll s általában uralkodik az embernek
emberi környezetével való minden viszonyán. Nem nehéz ráismerni
benne ugyanazon dynamikus tényezőre, mit a hypnotizőrök suggestibili-
tásnak neveztek s amely a hypnotikus rapportnak is eszköze, melynek
kiszámíthatatlan volta felől már a kathartikus eljárás panaszkodott. Ahol
ez érzésátvitelre hiányzik a hajlandóság, vagy, mint a dementia prae-
coxnál és paranoiánál, teljesen negativvá lett, ott nem is lehetséges a
betegre való psychikus befolyás.

Így aztán igaz, hogy tehát a psychoanalysis is, mint minden egyéb
psychotherapiás módszer, a suggestió eszközével dolgozik. A különbség
azonban az, hogy a psychoanalysisnál a gyógyulás felől való döntés
nincs a suggestió, vagyis az átvitel kényére adva. Csak arra szolgál,
hogy a beteget egy lelki munka végzésére bírja: átviteles ellenállásának
legyőzésére, amely munkának elvégzése mindenkorra szóló változást jelent
a beteg lelki háztartásában. Az analista a beteg számára tudatossá
teszi az átvitelt s ezzel el is oszlatja, felfedvén a beteg előtt, hogy átvi-
teles indulatában csak régebbi érzésviszonylatokat él újra át, melyek
korai tárgyválasztásaiból, gyermekkora elnyomott korszakából származnak.
E fordulattal az átvitel, mely addig az ellenállásnak volt legerősebb
fegyvere, most legjobb eszközévé válik az analista kúrának. Igaz, hogy
a vele való bánás legnehezebb s legfontosabb darabja marad az analista
technikának.

A szabad associatió s a belekapcsolódó megfejtő művészet eljárá-
sával a psychoanalysisnak olyasvalami sikerült, aminek első látásra nem
látszik praktikus jelentősége, valójában azonban új álláspontokat s új

121

‹Prof. Dr. Freud Zsigmond: Önéletrajz›

értékeléseket teremtett a tudományos munkában. Lehetésségé tette annak
kimutatását, hogy az álmoknak van értelmük s ez értelmet ki lehet
találni. A klasszikus ókorban az álmokat még nagyra tartották, mint a
jövendő hírnökeit, a modern tudomány nem akart róluk tudni, az álom-
fejtést teljesen a babonára hagyta, az álmot tisztára «testi» aktusnak
jelentette ki, a különben alvó lelki élet holmi megrázkódásának. Hogy
valaki, ki addig komoly tudományos munkában fáradt, beállhasson álom-
fejtőnek, azt mégsem igen várták. Ám ha az ember nem törődött az álom
e kisemmiztetésével, hanem úgy bánt az álommal, mint valamely meg nem
értett neurotikus symptomával, őrülettel vagy kényszerképzettel, ha nem
nézte szószerinti tartalmát, s egyes képeit szabad associatió tárgyává
tette, akkor egészen más lett belőle. Az álmodónak számos ötlete az
orvos előtt olyan gondolatmenetet leplezett le, mely többé nem volt sem
képtelen, sem kusza, mely teljes értékű lelki munkavégzés számba mehe-
tett s amelynek a kézzelfogható álom csak torz, kurtított s félreértés
fordítása, többnyire vizuális képekbe való áttétele. Ezekben a lappangó
álomgondolatokban foglaltatik az álom értelme: az álom kézzelfogható
tartalma csak megtévesztés, homlokzat, melybe ugyan az associatió bele-
kapcsolódhatik, de nem az álomfejtés.

Egy sor kérdés merült így fel s várt feleletre, köztük a legfonto-
sabb, hogy van-e hát ok arra, hogy álom képződjék, hogy ez mely
körülmények közt megy végbe, s hogy az álomgondolat, melynek mindig
van értelme, minő utakon megy át magába a gyakran értelmetlen álomba.
1900-ban közzéadott «Traumdeutung» munkámban megpróbáltam, hogy
mind e problémákat megoldjam. Vizsgálataimat csak igen rövid kivo-
natban adhatom itt: Ha az álomnak analysis útján kitudott lappangó
álomgondolatait megvizsgálja az ember, talál köztük egyet, mely a többi
értelmestől s az álmodó számára ismerőstől élesen elkülönböződik. Ez a többi
az álmodó éber életének töredékeiből való (‹nappali maradékok›), a különvalóban
pedig vágyrezzzenetet, még pedig gyakran igen megbotránkoztatót, ismerni
fel, mely az álmodónak éberéletétől idegen s mit ehhez képest elcsodál-
kozva vagy felháborodva tagad is meg. Nos: ez a külön rezzenet az igazi
álomképző, benne nő az álom termeléséhez szükséges energia s a
nappali maradékokat használja fel anyagul, az így keletkezett álom kielé-
güléses helyzet gyanánt áll előtte, vágyteljesülés a számára. E folya-
mat nem volna lehetséges, ha nincs valami az alvó állapot természetében,
ami kedvez neki. Az alvásnak az a psychikus feltétele, hogy az Én
alhatnékra s minden életérdek erőltetésének visszavételére legyen
beállítva, mivel egyben a motilitáshoz vezető bejárások is elzáródnak, az
Én csökkentheti az erőt, mellyel különben az elnyomást fenntartja. Az
elnyomásnak ez éjszakai meglazulását használja fel a tudattalan rezzenet,
hogy az álmon belül felhatoljon a tudatba. Ám az Énnek elnyomó
ellentállása alvás közben sem szűnik meg egészen, csak épen megcsökken.
Valami megmaradt belőle álomcenzura formájában, s a tudattalan
vágyrezzzenetnek megtiltja, hogy olyan formában jelentkezzék, ami való-
jában vágna hozzá. Az álomcenzura szigorúsága miatt a lappangó álom-
gondolatoknak változtatásokat s gyengüléseket kell elviselniök, mik az
álomnak megbotránkoztató értelmét felismerhetetlenné teszik. Ez a magya-
rázata az álombeli eltorzításnak, mely a legfőbb vonásokat szolgáltatja a

122

kézenfekvő álomhoz. Tehát joggal mondhatni, hogy az álom: vágynak tel-
jesülése, csak épen elnyomott vágynak, s álruhás teljesülése. Már itt
észrevehetni, hogy az álom azon mód épül fel, mint a neurotikus symp-
toma, hogy kompromisszumos alakulat az Énen belül egy elnyomott
vágyrezzenet igénye s a cenzurálkodó hatalom ellenállása között. Ugyan-
úgy származván, ugyanolyan értelmetlen is, mint a symptoma, s ugyan-
oly mód szorul megfejtésre.

Az álom általános rendeltetését nem nehéz megtalálni. Arra való,
hogy a külső s belső ingereket, melyek az alvót ébredésre késztetnék,
úgyszólván csitítgatva hárítsa el s így az alvást zavartatástól védje.
A külső inger azzal háríttatik el, hogy mintegy átmagyarázó-
dik s valamely
ártatlan helyzetbe szövetik bele, a vágyigény belső ingerének az alvó enged
s meghagyja neki az álomképzet útján való kielégülést, valameddig a lap-
pangó álomgondolatok a cenzura féke alá nem esnek. Ha ez a vesze-
delem fenyeget s az álom túlságos világos kezd lenni, akkor az alvó
megszakítja s ijedten ébred fel (szorongásos álom). Ugyanígy tehetetlen
az álomfunkció, ha a külső inger oly erős, hogy már nem lehet elhárí-
tani (ébresztő álom). A folyamatot, amelynek rendjén a lappangó gon-
dolatok az álomcenzura beavatkozásával a kézenfekvő álomtartalomba
jutnak át, én álommunkának neveztem. S abban áll, hogy a sejtett (tudatelőző,
vorbewusst) gondolatanyag alkotórészei összevonatnak, psychikus akcen-
tusai eltolatnak, az egész aztán látásos képekbe tétetik át, dramatizáló-
dik,
s még ezenfelül egy félreértéses másodlagos megmunkálással egészítődik ki.
Az álommunka kitűnő mintája annak, hogy a lelki élet mélyebb, tudat-
talan rétegeiben minőek a folyamatok, melyek az előttünk ismeretes
rendes gondolati folyamattól oly igen különböznek. Az álommunka egy
csomó archaikus vonást is felvet, például a symbolikának alkalmazását,
mely itten túlnyomóan sexuális s melyet aztán a lelki működés egyéb
terén is megtalálhatni.

Azzal, hogy az álom tudattalan vágyrezzenete egy nappali mara-
dékkal, az éberélet egy ellátatlan maradt érdekével lép összeköttetésbe, az így
képzett álomnak formájában kétszeres értéket is szállít az analista munka
számára. Mert ugyebár: a megfejtett álom egyfelől egy elnyomott vágy
beteljesülésének mutatkozik, másfelől a nappalnak sejtéses (vorbewusst)
gondolkodó munkáját folytathatta s tetszése szerint való tartalommal tölt
hette meg, tehát szándékot, figyelmeztetést, megfontolást, vagy megint csak
vágyteljesülést fejezhet ki. Az analysis mindkét irányban hasznot veszi,
az analysálandó beteg úgy tudatos, mint tudattalan folyamatai-
nak meg-
ismerésére. Abból a körülményből is hasznot húz, hogy az álom nyitva
áll a gyermekélet elfelejtett anyaga számára is, úgyhogy az álomfejtés
segítségével az infantilis amnesiát is többnyire leírhatni. Az álom tehát
itt elvégez egy részt abból, amire régen a hypnosis volt való. Én azt a
gyakran nekem tulajdonított tételt én sohasem állítottam fel, mely szerint
az álomfejtés arra az átlátásra jutna, hogy minden álomnak sexuális a tar-
talma s valamennyit sexuális indítékokra lehet visszavezetni. Könnyű meg-
látni, hogy éhség, szomjuság, exkrétiós-szükség ép úgy termelhet teljesü-
léses álmot, mint egyéb elnyomott, sexuális vagy egoista rezzenet. Kis
gyermekeknél legkönnyebb kipróbálni ez álomelmélet helyes voltát. Itt,
hol a különböző psychikus systemák élesen még nem különböztek

123

s az elnyomások sem mélyültek még el, gyakran tudni meg álmokat, mik
egészen leplezetlen teljesülései valamely nappalról kielégítetlen maradt
vágyrezzzenetnek. Imperativ szüksége befolyása felnőtteknél is termelhet
ily infantilis typusú álmokat. Ugyanúgy, mint az álomfejtést, felhasználja
az analysis az emberek oly gyakori melléhibázásainak (elszólás, elírás,
elfelejtés, összetévesztés) s symptomás cselekedeteinek tanulmányozását
is, amelyeket könyvformában először 1904–ben megjelent «Zur Psycho-
pathologie des Alltagslebens» tanulmányomban vizsgáltam meg. E sokat
olvasott munkában az a bizonyítás foglaltatik, hogy ama jelenségek
nem véletlenek, hogy túlmennek a physiologus magyarázaton, hogy értelmük
van s megfejthetőek, s joggal lehet belőlük visszatartott vagy elnyomott
indulatokra s szándékokra következtetni. Úgy a «Traumdeutung»-nak,
mint e tanulmánynak jelentős értéke nem ép a támasztékban áll, mit az
analista munka számára szolgáltatnak, hanem még inkább egy más tulaj-
donságukban. Eddig a psychoanalysis csak pathológus jelenségek meg-
fejtésével foglalkozott s ezek magyarázatához kellett olyasmiket feltennie,
miknek jelentősége túlment a tárgyalt anyag fontosságán. Az álom azonban,
amit most a psychoanalysis sorravett, nem beteges tünet, hanem a rendes
lelki életnek jelensége s minden egészséges embernél előfordulhat. Ha az
álom úgy van felépítve, mint valamely tünet, ha magyarázatához ugyan-
azon feltevések kellenek, mint az indulatok elnyomásának, a pótló s a
kompromisszumos képzeteknek, a tudatos s a tudattalan elhelyezésére való
különböző lelki systemáknak megértéséhez, akkor a psychoanalysis többé
nem csakis a psychopathologiának egy segédtudománya, hanem inkább
egy új és gyökeresebb lélektan kiindulása, mely nélkül a rendes lelki élet
is megmagyarázhatatlan. Feltevéseit s eredményeit a lelki s a szellemi
élet egyéb tereire is át lehet vinni, megnyílik előtte a messzeségbe, a
világ érdeklődésébe vezető út.

V.

Megszakítom itt a psychoanalysis belső kiépülésének előadását s
külső történetéhez fordulok. Amit szerzeményeiről eddig elmondtam, nagy-
jában az én munkám sikerét foglalja magában, ám összefüggésébe későbbi
eredményeket is belevettem s tanítványaim s követőim járulékait nem
különböztettem el a magaméitól.

Breuertől való elválásom után tíz évnél tovább nem találtam
követőt. Egészen magamban álltam. Bécsben elkerültek, a külföld nem
vett rólam tudomást. A Traumdeutungról, 1900–ban, a szakfolyóiratok
alig referáltak. «Zur Geschichte der psychoanalitischen Bewegung» tanul-
mányomban a bécsi psychiatrikus körök akkori magatartásáról példaképen
egy asszistenssel való beszélgetésemet hozom fel, ki könyvet írt tanításaim
ellen, de a Traumdeutungot még nem olvasta. A klinikán azt mondták
neki, hogy érdemes. Ez az úriember, ki azóta extraordinárius lett, meg-
engedte magának, hogy ama beszélgetésünk tartalmát letagadja s általában
kételkedjék emlékezetem hív voltában. Én akkori elmondásomnak minden
szavát fenntartom.

Mikor átértettem, hogy mennyire szükségszerűségekkel ütközöm össze,
érzékenységem is megenyhült. Lassankint elszigeteltségem is alábbhagyott.