V

UTÓSZÓ FREUD ÖNÉLETRAJZÁNAK MAGYAR FORDÍTÁSÁHOZ

Ez hát megvolna – de a fordítónak, mikor abbahagyja a gépbe-
mondást, hogy fogja az íróceruzát, elébb, sajnos, a maga munkájáról kell
egy szót mondania. A legnagyobbak közzül való nagy ember, ki önnön
figurájáról s művéről a fentebbiekben maga festette – más nem is tudná
így – a n e v a r i e t u r képet, szivességből hagyta a Nyugatnak, hogy
ez önéletrajzát közzétehesse, úri szokott háládatosságával olyanok iránt,
kik idejében megértették s mellé álltak volt. A lipcsei kiadó is hozzájárult
e szivességhez, ám a vele való levelezés mégis elhúzódott, s a munkából,
melynek a fordító, bár szorongva, de mégis örült, postamunkának kellett
lennie. Nagy külömbséget azonban nem tenne, ha jobban rá is érek.
Freud, merem mondani, a német írásnak ma, tán az egy T h o m a s M a n n o n
kívül, legbiztosabb stilistája. Írására olyasmi áll, mint amit L u t h e r M á r t o n
vall a zsidó nyelvről, hogy „méltóságos és úri, szóra egyszerű s kevés,
de amik mögött sok van, úgy hogy semely más nem ér fel vele, a leg-
jobb s szavakban leggazdagabb nyelv, s tiszta, nem koldul, megvan a
maga színe». A Freud nyelvének annyira megvan a maga színe, hogy
tudományos műszavait is a német nyelv leglelkéből meríti, – mint minden
szavát, úgy ezeket is származásos, szinte érzéki értelmük szerint, úgy
hogy emiatt szavainak következésén, tehát a freudi mondaton sem lehet
kár nélkül változtatni, olyan, mint M a u p a s s a n t: másképp csak rosszabbul
lehet elmondani. Viszont mondata is német, németben sikló és ömlő,
magyarul ropogó s tornyosodó, ha azonban feloldom s németes fogal-
mazása helyébe magyar kitételt teszek, akkor egyfelől olyan hejretuyutyúyús
ami nem méltó sem hozzá, sem a magyar nyelvhez, másfelől olyan köz-
helyes, hogy valósággal hamisítás. A fordítónak tehát meg kellett aláz-
kodnia, tehetetlenségét erényre váltania, szolgai mód betű szerint fordítania
a szót s szó szerint a mondatot, s még eközben is élnie olyan dilettáns
szabadsággal, hogy teszem ugyanazt a T r i e b szót hol indulatnak, hol
igyekvésnek, hol törekvésnek, hol hajlandóságnak, hol, ahol R e g u n gjáról
van szó, rezzenetnek fordítsa, s csak mikor mint műszó kerül szövegbe,
akkor ösztönnek. Tehát éppen a Freud acélrúgós biztosságát áldoznia fel,
hogy a Freud kifejezésbeli pontosságát a fordításba átmenthesse, s a
Freud lendületét, hogy a Freud mondanivalóján ne változtasson. Nem
hiszem ugyan, hogy másnak sokkal jobban sikerült volna, de aki nem tud
úgy németül, hogy eredetiben is olvashassa, ebből a fordításból sok
mindent megtud Freúdról, csak azt nem, hogy mily fejedelmi író.

Pedig az, s nem legkisebb szerencséje a psychoanalysisnak, hogy míg
a céhbeli tudomány előbb tudatlan, majd dühösen elzárkózott előle, s
mikor már agyonhallgatni nem tudta, agyon akarta verni: az új tan a Freud,
de egypár követőjének is íróművészete lendületével átugrott a céheken,
bele mindenekelőtt az írók érdeklődésébe, melyet aztán követett a közön-
ségé, kié viszont rákényszerült az orvosokra s ezek útján mégis a tudo-
mányra is. Ez útja egyben jelentőségét is képezi. Freud ugyan orvosabb
orvos, mint maga is hiszi, önnön előadásából látszik, mennyire folyton
lenyomta magában a gondolkodót, a filozófust, néha még az elmélkedőt
is a gyógyító javára, de végre is lelete olyan kulcs volt, melynek zár-
nyitó hatalma nem maradhatott meg sem a gyógyító mesterség, sem az

137

‹Ignotus: Utószó Freud Önéletrajzának magyar fordításához›

orvosi, de még a testtani, élettani s lélektani tudomány határain belül
sem, egyetemes alapmagyarázat, melyen rendre ujjá épül s értékelődik
minden szellemi jelenség, beleértve a társadalmi vonatkozásokat is. A Freud
orvos volta persze üdvös fék volt s alkalmas, mert jogos keztyű a vas-
kézen, mellyel újra meg újra s ezer csábítás és száz új érdeklődésnek száz
új szétkalandozása közepett, legalább e mai napig, belül tudta tartani a
psychoanalysist a legszigorúbb, szinte kísérleti tudományosságon. Az is
mondhatá tanerőssége a psychoanalysisnak, segítője hitelének, mert ugyan-
egyszerre közvetetlen és közvetett bizonyítéka való voltának, hogy elébb
volt meg a therápia, aztán jöttcsak a theoria, a psychoanalysissal elébb
gyógyítottak, aztán próbáltak rájönni mivoltára. Mindazonáltal a psycho-
analysisnak már máig is elért világító jelentőségéhez képest az a szerencsés
tulajdonsága, hogy egyet-mást gyógyítani is lehet vele, kezd majd nem
lenni több, mint volna, ha az elektromosságról, mely ma már anyag, erő
és minden fizikai s ezzel chemikus történés, azt mondanák: «elektromos-
ság? igen, tudom már: amitől a békacomb megrezzen s amivel arczsábát
lehet gyógyítani!» Nagy szerencse lesz, ha minden orvos psychoanalista
lesz, tehát megint, mint a civilizáció kezdetein, orvos, gyóntató, gyám és
nevelő egy személyben, – de addigra már a psychoanalysis is úgy szét fog
szélesedni világfelfogássá, a tudománnyá, mint a vallásos világfelfogások,
s minden eszmélő s gondolkodó embernek éppúgy része lesz benne, mint
minden hívő léleknek, s nem csupán a papnak, az üdvösségben. És külön
csoda, hogy míg az elektromosságnak az első borostyánkőtől, mi meg
dörgölve szikrát vetett s hajszálat vont magához, jó három, négy vagy
ötezer év kellett, de még a Galvani békacombjától is százharminchat,
míg mai universalitásához eljutott: a psychoanalysis huszonöt év alatt
futotta meg a pályát egy érdekes hystériás esetből alaptudománnyá.
Huszonöt év alatt, még annak a férfiúnak életében, kiben gondolata felkelt
s ki e huszonöt évből tíz éven még mártírja is volt. Freud maga sincs még
hetven esztendős, de akik nálánál tíz, tizenöt sőt húsz évvel vagyunk
fiatalabbak, már meglett emberek voltunk, amikortól egy új tudomány
s új világfelfogás megszületését s kiépülését első percétől fogva nyomon
követhettük. Ez még több volt, mint mikor az elektromosság alkal-
mazását a dynamón s a telefonon kezdve a rádióig velenézhettük, vagy
mikor ott voltunk, ahogy az emberiség egyik legősibb álma betelt s az
első repülőgép felemelkedett. Annyit éltünk mi külömben szegény nemzedék,
mint semelyik előttünk.

S maga a nagy ember is: mint előtte senki a nagy megtalálók
közül. Még Mohammed sem érte meg ennyire az ő világbirodalmát,
mint ahogy Freud és, ahogy eleinte hítták, a freudizmus az analysisét.
A fejlődés olyan gyors volt, hogy nincs emberi idegzet, mely lépést tudjon
vele tartani, s e végtelen tanulságos önéletrajzban talán az a legmeghatóbb,
ahogy az új tudomány megteremtője egyre rajta van, hogy leválassza
személyes ügyétől, de mégis egyre apaságába fogul. Az új tudomány
objektív történetével egyaránt folyt szubjektív története is, ahogy emberi
pályafutása volt Freudnak s egyre több tanítványának s követőjének,
s ahogy e két minősége egymásba egyre áthatott. Az önéletrajzban két
passus is van, melynek ezek felől drámai a jelentősége, az egyik, ahol
Freud arról a tulajdonságáról beszél, hogy koncentráltan egy-egy pro-

138

bléma megoldására szokta magát mindenestől rávetni, ami miatt egy-
oldalúság színébe került, s a másik, ahol súlyos betegségéről beszél,
mely jelezi, hogy közel immár a vég, de belső nyugalommal tudja az új
tudományt s annak jövőjét igazi tudósok kezében. Valóban, mint a psycho-
analysis mondja: ambivalens nemcsak érzés, de helyzet is egy géniusz
számára, aki, mondom, minden zárat felnyitó kulcsot talált, mikor aztán
hol arravaló, hol arra nem mindig való emberek felkapják s százfelé
nyitogatódznak vele, holott neki magának csak egy élete van, csak egy
esze, egy napjának csak huszonnégy órája, s azonfölül az az igazi és
eléggé nem magasztalható tudós természet, aki nem hiszi el, amit maga
végig nem gondolt, s nem érdeklődik egyéb iránt, mint ami őt aznap
érdekli, ami akkora kinőtt belőle s őbelőle kivánkozik kifejtés és kifor-
málódás után. Amíg ő él, amíg ő megvan s azonfölül is, mint mindenkínél
s mindeneknél képesebb s hivatottabb: az ő tudományában nem állhat meg,
csak amit ő is elfogadott s hitelesített, viszont az ő, senkitől nem pótol-
ható, ha ő el nem végzi, vele elvesző munkáját hátráltatja, ha közben
ezerfelé kell néznie, mérlegelnie, vizsgálódnia, jót elfogadnia, rosszat elvetnie
s úgy elméleteket, mint embereket mint egy zsák bolhát együtt tartania.
Kár védekeznie, mit pedig oly megrendítően megtesz, a vád ellen,
hogy türelmetlen, uras vagy éppen, ami nevetséges, féltékeny volna, de
nagyon nagy árat fizet azért a boldogságért, hogy, a tudomány történeté-
ben tán először, személyes elemény gyanánt esik részeül, ami más meg-
találók számára legfeljebb megálmodása lehet századokra terjedő későbbi
történelemnek. Tudományos eretnekségek, melyekkel úgy kellett elbánnia,
mint személyes hűtlenségekkel, szigorúságok, melyektől talán legdrágább
embereinek legörvendetesebb továbbgondolásait nem kímélheti meg s a néha
még rá is, a, mint a királynak, mindenütt, ahová lép, otthon valóra hirtelen
rászakadó tyúkanyai sors, ki kacsafiókokat költött ki s elképedve látja
őket vizeken úszkálni: mindezek előfordulnak az életben, melynek most
visszanézően képét adja. Gyönyörű kép, minél csak az élet szebb,
amelyet ábrázol, s a mód, ahogy ábrázolja. Éposz mint líra, nem tudom,
fordult-e már elő, mintha maga a szigeti hős írta volna meg a Zrínyiászt.

Aki nem vagy nem egészen járatos a psychoanalysis ma már ren-
geteg területén, nem bizonyos, hogy mindent meg fog érteni a pedig
csodálatosan világos, pontos és egyszerű előadásban, ahogy Freud szub-
jektívan foglalja össze, mint önéletrajzot. De, gondolom: kiváncsiságot kelt
majd benne az új tudomány iránt, melyet legmegejtőbb rámában ismer
meg: egy nagy ember képében. Amit Freud az ő közeli végéről mond,
abba ugyan, ő vele szemben, tolakodás beleszólani, de való, hogy beteg-
ségén vasakarattal s az ő személyétől elválaszthatatlan szerencsével lett
úrrá, s hogy ez a legutóbbi írása is, mint éppen utóbbi éveinek szinte
elbájoló filozófiai tanulmányai legérettebb gyümölcsei gondolkodásának,
legfinomabb termékei írásának. Soha Freud különb, nagyobb, erősebb és
teljesebben ő nem volt, mint ma. Ebbe aztán ő se szólhat bele.

IGNOTUS