131

ellen beteganyaguk bizonyítékainak. A német psychiatriában most mintha
az analista szempontoknak afféle «pénétration pacifique»-ja menne végbe.
Folyton fogadkozva, hogy a világért sem akarnak psychoanalytikusok
lenni, hogy nem tartoznak az «orthodox» iskolához, amelynek túlzásaival
nem akarnak véle menni s kivált hogy nem hisznek a sexuális momentum
túlhatalmában: a legtöbb fiatal kutató mégis az analista tanításnak hol
ezt, hol azt a darabját váltja magához s a maga módja szerint alkalmazza
anyagára. Minden jel arra vall, hogy ez irányban további fejlődés előtt
állunk.

VI.

Mostanában a távolból figyelem, hogy a sokáig refraktárius Francia-
országban mely (analytikus értelemben értett) reakciós tünetekkel vonul be
a psychoanalysis. Ugy hat, mint amikor valami korábban átélt reprodu-
kálódik, – ám mégis vannak külön vonásai. Hihetetlen együgyű kifogá-
sokat hallani, mint teszem, hogy a francia finomság megbotránkozik a
psychoanalista elnevezések pedantériáján s otrombaságán (nem lehet nem
gondolni a Lessing halhatatlan Chevalier Riccaut de la Marlinière-jára!),
de hallatszik komolyabb is: egy Sorbonne-beli psychologiae professzor nem
tartotta méltóságán alul valónak kimondani, hogy a génie latin egyáltalá-
ban nem tudja bevenni a psychoanalysis gondolkodó módját! Még az
angol-szász szövetségeseket is, kiket a psychoanalysis követőinek tekintenek,
ejtik emiatt. Az ember azt hinné, hogy a génie teutoniquenak nem
volt jobb dolga, mint hogy a psychoanalysist, amint megszületett, legkedve-
sebb gyermeke gyanánt szorítsa szívére!

Franciaországban a psychoanalysis iránt való érdeklődés a szép-
íróktól indult ki. Ehhez meg kell gondolni, hogy az álomfejtéssel
a psychoanalysis túlment a tisztán orvosi határokon. Németországban
történt s most Franciaországban végbemenő fellépése közben már sokfékép
alkalmazták az irodalom s a művészettudomány, a vallási s az őstörté-
nelem, a mythológia, az ethnographia, a paedagógia stb. területén. Mind
e dolgoknak kevés a közük a medikához, épen csak a psychoanalysis
közvetítése köti hozzá. Nincs jogom, hogy ehelyütt valamennyit részle-
tesen sorra vegyem. Egészen azonban nem hanyagolhatom el, mert egy-
felől megkerülhetetlenek, ha a psychoanalysis értéke s mivolta helyes
képben álljon előttünk, másodszor ugyebár itt az a feladatom, hogy életem
egész munkáját előadjam. Legtöbb ilyen alkalmazásoknak kezdetei az én
dolgozataimra mennek vissza. Itt-ott magam is letértem az útról, hogy
ilyen, már nem orvosi, érdeklődést kielégítsek. Mások aztán, nem csupán
orvosok, de szakemberek is, követték nyomomat s messze behatoltak a
megfelelő területbe. Mivel azonban programmomhoz képest csupán arról
való jelentésre szorítkozom, amennyivel én járultam hozzá a psychoanalysis
alkalmazásához, az olvasónak csak egészen tökéletlen képet adhatok ez
alkalmazás kiterjedéséről s jelentőségéről.

Egypár indítékot számomra az Oedipus-komplexum adott, melynek
mindenütt jelenvalóságát lassankint felismertem. Ha e borzalmas anyag-
nak választása s egyáltalában megteremtődése már magában mindig titok-
zatos volt, úgy költői előadásának megrázó hatása, mint általában a
végzet-tragédia mivolta: most mindezt megmagyarázta az az átlátás, hogy

132

itt a lelki történésnek egy törvényszerűsége teljes affektiv-
van megérzékítve. Végzet és orakulum csak belső szükségszerűség mate-
rializátiói, hogy a hősnek tudta és akarata ellen bűnbe kell esnie, az
mint gonosztevő hajlandóságai tudattalan természetének teljes kifejezése
magyarázódott meg. E végzet-tragédia megértésétől csak egy lépés volt
a Hamlet karaktertragédiájának megállapításához, melyet már háromszáz
év óta bámulnak, anélkül, hogy értelmét tudnák s a költő motivumait
kitalálták volna. Hiszen mégis csak fel kellett tünnie, hogy ez a költőtől
teremtett neurotikus az Ödipus-komplexumon jut zátonyra, mint számos
valóságbeli társa, mert Hamlet az elé a feladat elé van állítva, hogy más-
valakin álljon bosszút a két cselekedetéért, mely az ödipusi törekvésben
foglaltatik, miközben önön tompa bűnérzete bénítóan meg-megfogja karját.
Hamletot Shakespeare igen kevéssel apja halála után írta. A szomorú-
játék analysisára vonatkozó utalásaimat később Ernest Jones gyökeresen
kidolgozta. Ugyanezen példából indult aztán Otto Rank a drámai költők
tárgyi választására vonatkozó kutatásaiban. A vérfertőzés motivumáról
szóló nagy könyvében ki tudta mutatni, mily gyakran választják a költők
épen az ödipusi helyzet motivumait festésük tárgyává, s követte e tárgy
váltakozásait, átalakulásait s szelidüléseit végig a világirodalmon.
Ettől nem esett messze, hogy az analysis munkába vegye általában
a költői és művészi teremtést. Rájöttünk, hogy a képzelet birodalma eny-
hely, mely az örömelvből a valóságba való fájdalmas átmenettől kerí-
tődik el, hogy pótlást adjon a vágykielégülés helyett, melyről a való-
ságos életben le kellett mondani. A művész, szakaszott mint a neuro-
tikus, a ki nem elégítő valóságból e képzeleti világba vonul vissza, de
jobban tud aztán, mint a neurotikus, onnan visszatalálni s megvetni lábát
a valóságban. Alkotásai, a művészi művek, tudattalan vágyaknak képze-
letbeli kielégítései, akár csak az álmok, melyekkel kompromisszumos karak-
terük is közös, mert itt is el kell kerülni az elnyomás hatalmaival való
nyílt összeütközést. Ám míg az álomtermékek associálisak s narcisztikusok,
a művésziek más emberek részvételére számítanak, hogy azokban ugyan-
azon tudattalan vágyrezzeneteket élesszék fel s elégítsék ki. Ezenfelül a
formabeli szépség szemléleti gyönyörűségével élnek, mint «csábítási pré-
miummal». Amit itt a psychoanalysis felderíthetett, az abban állt, hogy a
költő életbeli benyomásainak, véletlen sorsának s munkáinak összevonat-
koztatásából megkonstruálja a művésznek lelki alkatát, a benne munkáló
hajlandóságbeli rezzeneteket, vagyis ami benne általános emberi. Ilyen
céllal tettem tanulmány tárgyává én teszem Lionardo da Vincit, mely
tanulmány a nagy embernek egyetlen tőle elmondott gyermekkori emlékén
épül s főkép «Szent Anna harmadmagával» képének magyarázatát veszi
célba. Barátaim s tanítványaim aztán több hasonló analyst végzetek
művészeken s munkáikon. Egyáltalában nem úgy lett, hogy az ekképp
szerzett analytikus megértés megzavarta volna a műremekben való gyö-
nyörködést. Persze a laikus előtt, ki talán többet vár az analysistól, meg
kell vallani, hogy épen két problémára nem vet világosságot, mely pedig
talán legérdekesebb volna. Nem tud mit mondani a művészi tehetségről
s a művészi technikát, az eszközöket, mikkel a művész dolgozik, szintén
nem esik részeül felfedni.
Egy magában nem túlságosan értékes kis novellán, a W. Jensen

133

«Gradiva»-ján ki tudtam mutatni, hogy költők álmaira ugyanolyan álom-
fejtések illenek rá, mint a reálisokra, tehát hogy a költő termelésében
azok a mechanizmusok működnek, melyek előttünk a tudattalannak álom-
munkájából ismeretesek.

«Der Witz und seine Beziehung zum Unbewussten»
című könyvem egyenest mellécsapása a «Traumdeutung»-énak. Egyetlen
barátom, ki akkor munkásságommal törődött, olyasmit jegyzett meg, hogy
álomfejtéseim gyakran tréfaképpen hatnak. Hogy e hatásnak nyitját meg-
találjam, megvizsgáltam a «tréfát» (Witz) s azt találtam, hogy miyolta
technikumban áll, ennek eszközei pedig ugyanazok, mint az álommunka
mivelkedetei, tehát sűrítés, eltolás, valaminek az ő ellentétével vagy leg-
kisebbjével való megjelenítése és így tovább. Ehhez annak vizsgálata
kapcsolódott, mint áll elé a tréfa hallgatója számára az ő örömbeli nagy
nyeresége? Feleletül az adódott: hogy az elnyomásra fordított nagy
erőnek hirtelen felszabadulása útján, örömbeli prémiumra való kilátás
csábításával («előöröm, vorlust»).

Magam többre tartom a valláspszichológiához való szolgáltatásaimat,
melyek 1907-ben annak megállapításával indultak, hogy meglepő a hason-
latosság a kényszercselekvések s a vallásos gyakorlatok (rítusok) közt.
Bár a mélyebb összefüggéseket még nem ismertem, a kényszerneurosist
mintegy eltorzult magánvallásnak, a vallást úgyszólván általános kényszer-
neurosisnak jeleztem. Később, 1912-ben, a nyomaték, mellyel Jung a
neurotikusok s a primitívek termékeinek számos egybeeséseire ráutalt,
újra odafordította figyelmemet e tárgy felé. A négy értekezésben, mely
aztán a «Totem und Tabu» könyvben összefoglalva jelent meg,
kifejtettem, hogy a primitív embernél a vérfertőzéstől való irtózás még
erősebben megmutatkozik, mint a kultiváltnál, s külön elhárító rendszabá-
lyokat termett, megvizsgáltam, minő vonatkozásban állanak a tabu-
tilal-
mak, az erkölcsi korlátozásnak ez első formája, az érzésbeli ambivalen-
ciához, s felfedtem az animismus primitív világrendszerében a lelki realitás,
a «gondolatok mindenhatósága» túlbecsülésének principiumát, mely a
mágiának is alapja. Az egész soron végigvittem a kényszerneurosisal
való egybevetést s kimutattam, hogy e különös affekcióban még mennyi
él épen a primitív lelki élet föltételeiből. Főképp azonban a totemismus
vonzott, a primitív törzsek ez első szervezkedési szisztémája, melyben a
társas élet kezdetei csökevény vallással s néhány, kevés, tabutilalomnak
kérlelhetetlen uralmával vannak elvegyülve. A «tisztelettel» körülvett
lény eredendően mindig valami állat s a clan állítja is, hogy ettől szár-
mazik. Több jelből arra következtettem, hogy minden nép, a legmagasabban
álló is, megjárta valamikor a totemismus stádiumát.

E téren való munkásságom számára mint irodalmi forrásból a J. G.
Frazer ismert műveiből merítettem (Totemism and Exogamy, The Golden
Bough), melyek kincsesháza az értékes tényeknek és szempontoknak.
Bár: a totemismus problémáinak megvilágításához maga Frazer kevés-
sel
járult hozzá, e tárgyról való nézeteit több ízben fenekestül megváltoztatta,
a többi ethnológus és praehistórikus pedig amily bizonytalan e dolgokban,
annyira egyezetlen is bennük. Én abból indultam, hogy a totemismus
két tabu-
parancsa, mely szerint a totemet megölni nem szabad s tilos
ugyanazon totemclanbeli asszonnyal hálni, mily feltűnően egyezik az

134

Ödipus-komplexum két tartalmával, hogy az apát eltegyék útból s az
anyát nőül vegyék. Előttünk állt a kísértés, hogy a totemállatot egynek
vegyük az apával, mit különben a primitívek kimondottan megtesznek,
mikor totemállatukat clanjuk ősapja gyanánt tisztelik. Psychoanalytikus
részről két adat kínált segítséget: Ferenczinek egy gyermeken tett sze-
rencsés megfigyelése, mely után méltán lehetett szólani a totemismus
infantil megismétlődéséről, s kora gyermeki állatphobiák analysise, mely
gyakran azt fedte fel, hogy ezekben az állat az apa helyében áll s az
állatra csak áttolódik az apától való s az Ödipus-komplexumban gyöke-
redző félelem. Most már csak kevés hiányzott, hogy az apa megöletése
ismertessék fel a totemismus magja, a vallás képződésének kiindulása-
képpen.

E hézagot a W. Robertson Smith «The Religion of the Semites»
munkájával való megismerkedés töltötte ki, e geniális ember – fizikus és
bibliakutató – a totemvallás derékdarabjául az úgynevezett totemlakomát
jelölte meg. Egyszer egy esztendőben ugyanis a különben szent tisztelet-
ben tartott totemállatot minden törzsbeliek részvételével ünnepélyesen
meg szokás ölni, aztán megenni s utána megsiratni. Ha ehhez hozzávettem
Darwin sejtését, mely szerint az ember eredendően csordában élt, hol
minden egyes egyetlen erős, erőszakos és féltékeny hím uraságának enge-
delmeskedett, mind ez összetevőkből kialakult előttem a következő esemény-
menet hypothesise, jobb szeretem úgy mondani, hogy látomása: Az
őscsordában az apa, mint korláttalan zsarnok, minden nőt magának tart
s a versenytársképp veszedelmes fiakat megöli vagy elűzi. Ám egy
nap a fiak összeállnak s lebírják együtt és megölik, meg is eszik, aki
egyszerre volt ellenségük, de eszményképük is. Tett után nem is léphet-
nek örökébe, mert egyik a másiknak útjában áll. A balsiker s a meg-
bánás rendjén aztán megtanulják, hogy megférjenek egymással s testvéri
clanba állnak a totemi parancsok alapján, melyek kizárják az ilyen tett
megismétlődését s valamennyien lemondanak azokról a nőkről, kik miatt
az apát megölték. Idegen nőkre vannak így ráutalva – így keletkezik a
totemizmussal szorosan együttjáró exogámia. A totemlakoma ama ször-
nyű tettnek az emlékünnepe, amelyből az emberiség, az emberi nem
bűntudata (az eredendő bűn) származik s ahonnan a szociális szervez-
kedés, a vallás és az erkölcsi korlátozás egyidőben indul.

Akár így volt, akár nem a történelemben: a vallás alakulása ezzel
az apakomplexum alapjára helyeződik s az ambivalencián épül, mely az
apakomplexum valója. Mikor a totemállat többé már nem az apa helyében
áll, a félt és gyűlölt, de egyben tisztelt és irígyelt ősapa magának az
istennek válik mintájává. A fiúi dac s apa után való esenkedés birkózása
mind új meg új kompromisszumos alakulatban megy végbe, melyekkel
egyrészt az apagyilkosság megbűnhődjék, de másrészt megőriztessék a
belőle vett haszon. A vallás ilyen felfogása külön világot vet a keresz-
ténység psychológiai megfundáltságára, melyben a totemlakoma a kommuniós
formájában kevés változtatással él tovább. Külön meg kell mondanom,
hogy ez utóbbi felismerés nem tőlem származik, hanem megtaláltatik már
Robertson Smithnél és Frazernél.

Th. Reik és Roheim S. ethnológus a «Totem und Tabu» gondolat-
menetébe számos figyelemreméltó munkával kapcsolkoztak bele, tovább-

135

vitték, elmélyítették vagy helyesbítették. Magam később még egypár-
szor visszatértem rá, az «öntudatlan bűnérzés»-re vonatkozó kutatásaimkor,
amelynek a neurosis okai közt is oly nagy a jelentősége, s mikor abban
fáradtam, hogy a szociális psychológiát szorosabban fűzzem az egyén
psychológiájához («Das Ich und das Es», – «Massenpsychologie und
Ich-Analyse»). A hypnotizálhatóság magyarázatában is visszanyúltam az
embernek őscsordabeli archaikus örökségéhez.

Kevesebb az egyenes részem a psychoanalysis egyéb alkalmazásaiban,
melyek pedig érdemesek az általános érdeklődésre. Az egyes neurotikusnak
fantáziáitól széles út visz a tömegek s a népek képzeleti alkotásaihoz,
mik a mythusok, regék és mesék formájában állnak előttünk. A mythológia
Otto Ranknak lett munkaterületévé, mythusok megfejtése, ismert tudat-
talan gyermeki komplexumokra való visszavezetésük s astrális magya-
rázatok helyében emberi motiválások sok esetben az ő analysta fáradságának
voltak sikere. A symbolika témájának is számos feldolgozója akadt
köreimben. Ugyan: a symbolika a psychoanalysisnak sok ellenséget szerzett,
némely túlságosan józan tudós ma sem tudja az analysisnak megbocsá-
tani, hogy elfogadta a symbolikát, melyet az álomfejtés felfed. Ám az
analysis ártatlan a symbolika felfedezésében, egyéb tereken ez már rég
ismeretes, hol is (folklóréban, regékben, mythusban) még nagyobb is a
szerepe, mint az «álomnyelvben».

Az analysisnak a paedagógiára való alkalmazásához én személyem
szerint semmivel sem járultam hozzá. De természetes volt, hogy a gyermek
nemi életét s lelki fejlődését feltáró analista meglátások a nevelők figyelmét
is magukra vonják s feladatukat új világításban láttassa velük. E paedagógus
irányban fáradhatatlan küzd legelől O. Pfister zürichi lelkész, ki az analysis
ápolását megférőnek vallja a, persze sublimált, vallásossággal, nyomában
itt Bécsben dr. Hug-Hellmuth asszony s dr. S. Bernfeld, meg még mások,
sokan. Annak, hogy az analystát az egészséges gyermek bajelőző, a
kisiklott gyermek javító nevelésére alkalmazzák, fontos gyakorlati követ-
kezése áll elé. Nem lehet az analystát többé csakis az orvosok számára
különkéteni s a laikusok elől elzárni. És úgy is van, hogy orvosember
csak, mert diplomája van, de külön erre nem képződött ki, laikus maradhat
az analysisban, viszont a laikus és a nemorvos, ha eléggé felkészült s
alkalomadtán orvosra támaszkodik, megállhatja helyét neurosisok analista
kezelésében.

Afajta fejlődés rendjén, melynek elkövetkezése ellen hiábavaló küzdeni,
maga a psychoanalysis szó többértelmű lett. Míg eredendően egy bizonyos
gyógyító eljárást jelöltek vele, ma egy tudománynak vált nevévé: a tudattalan
lelkiség tudományáé. Magában ez a tudomány nem igen tud egy-egy
problémával egészen elkészülni, de arra, úgy látszik, rendeltetett, hogy a
legkülönbféle tudományos területekhez fontos adalékokat szolgáltasson.
A psychoanalysis alkalmaztatásának területe végig egybevág a psycholó-
giával, melyet hatalmasan s messzehatóan egészít ki.

Visszanézve életem munkadarabjaira, ezek után mondhatom, hogy
sok kezdetet indítottam meg, sok megpendítést osztottam széjjel, amikből
a jövőben válhatik valami. Magam nem tudhatom, sok lesz-e, vagy kevés.

Prof. Dr. Freud Zsigmond