29

II.

„Traumás neurózisnak“ nevezték már régtől fogva azt az
állapotot, melyet súlyos erőművi rázkódtatások, vonatösszeütkö-
zések és egyéb életveszélyes balesetek következményeként írtak
le. Az épen most lezajlott szörnyű háború óriási számban idézte
elő az ilyfajta megbetegedéseket és így legalább véget vetett an-
nak a kísértésnek, hogy e betegségeket az idegrendszernek me-
chanikus erők által okozott szervi sérülésére vezessék vissza.¹⁾ A
traumás neurózis kórképe, hasonló mozgási tünetekben dús volta
révén közel áll a hisztériához, azonban rendesen túltesz rajta a
szubjektív szenvedés erősen kifejezett tünetei által, körülbelül
úgy, mint a hypochondria vagy a melancholia, továbbá azzal, hogy
itt a lelki teljesítmény sokkal szélesebbkörű, általános legyengü-
lésének és szétzilálásának bizonyítékai észlelhetők. Mindeddig
nem jutottunk el sem a háborús neurózis, sem a békebeli traumás
neurózis teljes megértéséhez. A háborús neurózisnál egyrészt ma-
gyarázatul szolgált, másrészt ismét zavaróan hatott, hogy ugyanaz
a kórkép alkalomadtán durva mechanikus erő segítsége nélkül is
előállhatott; a közönséges traumás neurózisnál két jelleg dombo-
rodik ki, amelyből a kutatás kiindulhatott, először, hogy előidé-
zésében a főszerep úgylátszik a meglepetés mozzanatának, a rü-
mületnek jut, másodszor pedig, hogy egy, ugyanakkor elszenve-
dett sérülés vagy sebesülés többnyire a neurózis keletkezése
ellen hatott. Helytelenül használják a rémület, a félelem és a szo-
rongás kifejezéseket szinoním értelemben; a veszélyhez való vi-
szonyuk jól megkülönböztethetővé teszi őket. A szorongás bizo-
nyos állapotot jelöl meg, amilyen a veszélyre való várakozás és
előkészület, még ha akkor a veszély ismeretlen is előttünk; a fé-
lelem megkívánja egy meghatározott tárgy létezését, melytől

¹⁾ V. ö. Zur Psychoanalyse der Kriegsneurosen, mit Beiträgen von
Ferenczi, Abraham, Simmel und E. Jones, Band I. der Intern.
Psychoanalyt. Bibliothek, 1919.

10

félünk; a rémület pedig az az állapot, melybe oly veszedelem tá-
madásának esetében jutunk, amelyre előkészülve nem voltunk, ez
a meglepetés mozzanatát hangsulyozza. Nem hiszem, hogy a szo-
rongás tudna traumás neurózist kiváltani, van a szorongásban va-
lami, ami megvéd a rémület, tehát a rémületi neurózis ellen is.
Erre a tételre később vissza fogunk térni.

Az álom tanulmányozását a legmegbízhatóbb útnak tekint-
hetjük a mélységben lefolyó lelki történések felkutatására. Már-
most a traumás neurotikus áloméletet az jellemzi, hogy az a be-
teget ujra meg ujra visszavezeti balesetének helyzetébe, melyből
új rémülettel ébred fel. Ezen távolról sem csodálkoznak még
eléggé. Ugy vélik, hogy épen csak a traumatikus élmény benyo-
másának az ereje mellett tesz bizonyságot az, hogy a betegnek
még álmába is minduntalan betolakszik. A beteg, ugy mondják,
lelkileg rögzítve marad a traumához. A hisztériánál régen ösmer-
jük a megbetegedést kiváltó élményhez való rögződést. Breuer
és Freud hangoztatták 1893-ban: a hiszteriások nagyrészt remi-
niszcenciákban szenvednek. A háborús neurózisnál egyes megfi-
gyelők, mint Ferenczi és Simmel, meg tudtak néhány mo-
torikus tünetet magyarázni a traumás mozzanathoz való rögző-
déssel.

Ellenben nincs tudomásom arról, hogy traumás neurózisban
szenvedők ébrenlétük alatt sokat foglalkoznának balesetük em-
lékével. Talán inkább azon igyekeznek, hogy ne gondoljanak rá.
Félreismerjük az álom természetét, ha magátólértetődőnek vesz-
szük azt, hogy az álom visszavezeti a beteget a betegséget elő-
idéző helyzetbe. Inkább megfelelne az álom természetének az, ha
a beteg elé egészségének vagy remélt gyógyulásának idejéből va-
rázsolna képeket. Ha nem akarjuk, hogy a baleseti neurotikusok
álmai miatt meginogjon hitünk az álmok vágyteljesítő tenden-
ciájában úgy talán csak az a kiút marad még számunkra, hogy
abban az állapotban sok más funkcióval együtt az álomé is meg-
rendül, és eltér eredeti szándékától, avagy gondolnunk kellene az
„én“ talányszerü mazochisztikus tendenciáira.

De most azt javaslom, térjünk el a traumás neurózis homá-
lyos és komor tárgyától, és tanulmányozzuk a lelki készülék
munkamódját legkoraibb normális működéseinek egyikénél. A
gyermek játékára gondolok.

A gyermek játékára vonatkozó különböző teóriákat a közel-
multban Pfeifer Zs. állitotta össze és méltatta analitikus szem-
mel.

11

pontból az „Imago“-ban (V/4); itt utalhatok erre a munkára. E
teoriák azon fáradoznak, hogy megfejtsék a gyermek játékának
inditó okait, anélkül azonban, hogy e mellett az ökonómiai szem-
pontot, az örömszerzésre való tekintetet, állitanák előtérbe. Fel-
használtam egy kinálkozó alkalmat, hogy megfejtsem egy 1½ éves
kis fiú első önállóan kieszelt játékának értelmét, anélkül, hogy ez-
zel a jelenségek egészét át akartam volna fogni. Több volt ez fe-
lületes megfigyelésnél, mert nehány hétig egy fedél alatt éltem az-
zal a gyermekkel és szüleivel, és elég soká tartott, mig a rejtélyes
és állandóan megismételt cselekvés felfedte előttem valódi értel-
mét.

A gyermek értelmi fejlettsége korántsem volt rendkivüli,
másféléves korában alig gagyogott nehány értelmes szót, azon-
kivül több jelentős hanggal is rendelkezett, melyeket környezete
megértett. De jó rapportban volt szüleivel és az egyetlen cseléd-
lánnyal és ezek „jóraváló“ jellemét dicsérték. Nem zavarta szü-
leit éjszaka, lelkiismeretesen betartott minden tilalmat, mely
arra vonatkozott, hogy bizonyos tárgyakhoz ne nyúljon és bizo-
nyos szobákba ne menjen be és a mi fő, sohasem sirt, ha az
anyja órákra elhagyta, bár gyöngéden csüggött az anyján, aki őt
nemcsak maga táplálta volt, de minden idegen segitség nélkül
gondozta és ápolta. Nos, ez a jó gyermek azt az alkalomadtán
zavaró szokást vette fel, hogy minden apró tárgyat, amely keze
ügyébe jutott, messze elhajitott a szoba sarkába az ágy alá, úgy,
hogy sokszor nem csekély munka volt játékait összekeresni.
Eközben az érdeklődés és elégedettség kifejezésével hangos, hosz-
szan elnyujtott o-o-o-o hangot hallatott, mely az anya és a meg-
figyelő egybehangzó itélete szerint nem fölkiáltó szó volt, hanem
a „fort“ (el) szót jelentette. Végre is rájöttem, hogy ez voltakép
játék, és hogy a gyermek minden játékszerét csak arra használja,
hogy „eltávozósdit“ játszon velük. Egy napon aztán megfigyelé-
sem megerősitett felfogásomban. Volt a gyermeknek egy faorsója,
melyre madzag volt kötve. Eszébe sem jutott, hogy azt pl. a föl-
dön maga után húzza, mint egy kocsit, hanem a madzagjánál fo-
gott orsót igen ügyesen átdobta lefüggönyözött ágyacskája szélén,
úgy, hogy az orsó eltünt benne, jelentőségteljes o-o-o-o-ját mondta
hozzá, majd a madzaggal kihúzta az orsót az ágyból, de most
már boldog „itt“-el („Da“) üdvözölte. Ez volt tehát a játék a maga
teljességében, eltünés és visszatérés, amiből többnyire csak az első
részt lehetett megfigyelni és azt egymagában ismételgette fárad-
 

12

hatatlanul játékképen, bár kétségtelen, hogy a nagyobb öröm a
játék második részéhez kapcsolódott.²

A játék magyarázata most már közelfekvő volt. Összefüg-
gött a gyermek ama nagy kulturtelejesítményével, az ösztönkielé-
gülésről való lemondással, amelynek alapján anyja távozását ellen-
kezés nélkül tűrte. Mintegy kárpótlást keresett érte oly módon,
hogy ugyanazt az eltűnést és visszatérést minden elérhető tárgy-
gyal önmaga rendezte meg. E játék affektiv értékelésénél termé-
szetesen közömbös, hogy a gyermek maga találta-e ki, vagy
ösztönzés következtében sajátította-e el. Érdeklődésünk más
pontra fog terelődni. Lehetetlen, hogy anyja távozása a gyermek-
nek kellemes, vagy akár csak közömbös lett volna. Hogy fér
össze már most az öröm elvével, hogy ezt a kínos élményt mint
játékot megismételte? Talán megpróbálja valaki ezt úgy magya-
rázni, hogy az eltávozást az örömmel üdvözölt hazatérés előfelté-
teleként kellett eljátszania, és az utóbbiban rejlik a játék való-
di célja. De ennek ellentmondana az a megfigyelés, hogy az első
részt, az eltávozást a gyermek a játékában egymagában hozta
színre, és még hozzá összehasonlíthatatlanul gyakrabban, mint az
örömteljes befejezésig juttatott teljes játékot.

Ilyen egyedülálló esetnek analizise nem hoz biztos döntést;
elfogulatlan szemlélésnél azt a benyomást nyerjük, hogy a gyer-
mek más okból csinált játékot az élményből. Az élmény közben
ő volt a passziv fél, az élmény őt sujtotta és most az aktiv sze-
repet szerzi meg magának, amikor ugyanazt, noha kínos volt, já-
tékosan megismétli. Hatalombakerítési ösztönnek nevezhetnők e
törekvést, mely függetleníti magát attól, hogy az emlék önma-
gában véve örömteljes-e vagy sem. De megkísérelhetünk más
értelmezést is. A tárgy elhajítása, úgy, hogy az eltűnjön, az élet-
ben elfojtott bosszúvágy kielégítését is jelentheti, melyet a gyer-
mek az anyja ellen érez, amiért az eltávozott tőle, és ez a dacos
értelme lehet: „Jó, csak menj el, nem kellesz nekem, magam kül-
delek el téged!“ Ugyanaz a gyermek, akit 1½ éves korában első
játékánál megfigyeltem, egy évvel később azt a játékszerét, mely
miatt bosszankodott,, a földre szokta volt dobni és eközben azt

² Ez az értelmezés egy további megfigyelés által teljes beigazolást
nyert. Egy napon a néhány órán át távollevő anyját így üdvözölte: Bébi
o-o-o-o! amit eleinte nem értettünk meg. Nemsokára kiderült, hogy a gyer-
mek hosszas egyedülléte alatt megtalálta a módját annak, hogy mikép
tüntesse el önmagát is. Felfedezte tükörképét a földig érő állótükörben
aztán leguggolt, úgy, hogy a tükörkép „el“ volt.

13

mondta: „geh‘ in K(r)ieg!“ (menj a háborúba!) Akkoriban mesél-
ték neki, hogy távollevő apja háborúban van; az apát egyáltalán
nem nélkülözte, hanem világos jelét adta annak, hogy nem lenne
inyére, ha anyja egyedüli birásában megzavarnák.³ Más gyerme-
keknél is észleltük, hogy a személyek helyett tárgyak elhajtásá-
val fejezik ki hasonló indulataikat.⁴ Ezekután kételyünk támad,
vajjon az a vágy, hogy valamely mély benyomást lelkileg fel-
dolgozzunk és teljesen hatalmunkba kerítsünk, képes-e priméren,
és az öröm elvétől függetlenül megnyilvánulni. Az itt tárgyalt
esetben, talán csak azért ismételt a gyermek játékával egy kel-
lemetlen benyomást, mert ezzel az ismétléssel más fajtájú, de
közvetlen örömszerzés van egybekötve.

A gyermekjáték további megfigyelése sem segít bennünket
e két felfogás közötti ingadozásunkban. Látjuk, hogy a gyerme-
kek játékaikban mindent megismételnek, ami az életben mély
benyomást tett rájuk, hogy eközben lereagálják a benyomás ere-
jét, és ezáltal úgyszólván a helyzet uraivá válnak. De másrészt
világos, hogy egy kívánság befolyásolja összes játékukat, mely
ezt a kort uralja, a vágy: bárcsak felnőtt lennék és úgy cseleked-
hetnék, mint a felnőttek. Azt is megfigyelhetjük, hogy az élményt
kínos jellege nem teszi mindig hasznavehetetlenné a játék szá-
mára. Ha az orvos a gyermek torkát nézi vagy kis műtétet végez
rajta, egész bizonyos, hogy ez az ijesztő élmény lesz a legkö-
zelebbi játék tartalma, de nem tekinthetünk el attól, hogy eköz-
ben a más forrásból táplálkozó örömnyereség elvitathatatlan.
Amidőn a gyermek az átélés passzivitását a játék aktivitásával
cseréli fel, akkor azt a kellemetlenséget, ami őt érte, játszótársá-
val érezteti és ily módon ezen a helyettesítő személyen tölti ki
bosszúját.

E fejtegetésekből mindenesetre kitűnik, hogy felesleg-
s a játék motivumánál különleges utánzóösztön feltételezése. Te-
gyük még hozzá azt a figyelmeztetést, hogy a felnőttek művészi
játéka és utánzása, mely ellentétben a gyermek viselkedésével, a
nézőre akar hatni, bár nem kiméli meg a legfájdalmasabb benyo-
másoktól, pl. a tragédiában: mégis igen nagy élvezetet okozhat.

³ Mikor a gyermek 5¾ éves volt, az anyja meghalt. Most, hogy tényleg
„el“ volt, a gyermek a bánat semmi jelét nem mutatta. Igaz ugyan, hogy
közben még egy gyermek született, akire nagyon féltékeny volt.

⁴ V. ö. Eine Kindheitserrinnerung aus „Dichtung und Wahrheit.“
Imago V/4. Sammlung kl. Schriften zur Neurosenlehre, IV. Folge.

14

Ez meggyőz bennünket arról, hogy van út és mód az örömelv
uralma alatt is arra, hogy az önmagában véve kellemetlent em-
lékezés és lelki feldolgozás tárgyává tegyük. Hadd foglalkoz-
zék valamely ökonomikus irányzatú esztétika ezekkel a végül
örömnyereségben végződő esetekkel és helyzetekkel; a mi szán-
dékaink javára nem szolgáltatnak semmit, mert az öröm elvé-
nek létezését és uralmát már eleve feltételezik és nem tanuskod-
nak oly tendenciák hatásáról, melyek az örömelv határán túl
esnek, melyek ősibbek mint ez az elv és függetlenek tőle.