15

III.

Huszonöt esztendei kitartó munka eredményeként a pszi-
choanalitikus technika közvetlen céljai ma már egészen mások,
mint kezdetben voltak. Eleinte az analizáló orvos nem töreked-
hetett egyébre, mint hogy a beteg előtt elrejtett tudattalanra rá-
találjon, azt összeállítsa és a beteggel a kellő időben közölje. A
pszichoanalizis első sorban értelmező művészet volt. De minthogy
a terapeutikus feladat ezáltal még nem oldódott meg, rögtön fel-
merült az a legközelebbi törekvés, hogy a beteg a konstrukció
helyességét az orvos unszolására saját emlékeivel támassza alá.
Ezen fáradozás közben a fősúly a beteg ellenállására esett; a
művészet most már az ellenállásoknak minél koraibb felfedezé-
sében, a beteg előtt való föltárásában és abban állott, hogy em-
beri befolyásolással (itt van a helye az „indulatáttétel“ formájá-
ban ható szuggesztiónak) rávegye a beteget az ellenállások föl-
adására.

Ekkor azonban mind világosabbá vált, hogy a kitűzött cél, –
a tudattalannak tudatossá tétele – ezen az úton sem érhető el tel-
jesen. A beteg nem tud a benne elfojtottakra teljesen visszaem-
lékezni, talán épen a leglényegesebbekre nem, és így nem győ-
ződhet meg a vele közölt konstrukció helyességéről. Viszont kény-
telen az elfojtottat jelen élményként megismételni, a he-
lyett, hogy – amit pedig az orvos szivesebben látna – a mult
egy részeként emlékébe idézné.⁵⁾ Ez az egyáltalán nem
kívánatos hűséggel fellépő reprodukció mindig az infantilis sze-
xuális életnek, tehát az Ödipuskomplexumának és kiágazódásainak
egy részét tartalmazza, és rendszerint az indulatáttétel vagyis az
orvoshoz való viszony területén játszódik le. Ha a kezelés idáig
eljutott, úgy azt mondhatjuk, hogy a régi neurózist most egy új:

⁵⁾L. Zur Technik d. Psa. II. Erinnern, Wiederholen u. Durcharbeiten.
Samml. kl. Schriften z. Neurosenlehre IV. Folge 441 l. 1918.

16

indulatáttételi neurózis váltotta fel. Az orvos azon volt, hogy
ennek az áttételes neurózisnak a területét lehetőleg szűkítse, mi-
nél többet szorítson át az emlékezésbe és minél kevesebbet en-
gedjen a megismétlődés útjára térni. Az a viszony, ami az em-
lékezés és a reprodukció között áll elő, minden esetben más és
más. Rendszerint nem kímélheti meg az orvos az analizis alatt
állót a kúra ezen fázisától; kell, hogy újra átélésse vele elfelej-
tett életének bizonyos részét és gondoskodnia kell arról, hogy
megmaradjon a fölény bizonyos mértéke, melynek segítségével a
látszólagos realitás mégis csak a feledésbe merült mult tükrö-
zödéseként legyen felismerhető. Ha ez sikerül, akkor a beteg meg-
győzése és az ettől függő terápiai eredmény biztosítva van.

Hogy ezt az „ismétlési kényszert“ mely a neuróti-
kusok pszichoanalitikus kezelésénél megnyilvánul, jobban meg-
érthessük, meg kell mindenekelőtt szabadulnunk azon téve-
déstől, mintha az ellenállások legyőzése közben a „tudattalan“ el-
lenállásával kellene megküzdeni. A tudattalan, azaz, az „elfojtott“,
egyáltalán nem tanusít ellenállást a kúra fáradozásaival szemben,
hisz ő maga is ép arra törekszik, hogy a ránehezedő nyomás
alól tudatra juthasson, vagy a reális cselekvés által való leve-
zetéshez elérhessen. Az ellenállás a kurában a lelki életnek
ugyanazon magasabb rétegeiből és rendszereiből származik, me-
lyek annakidején az elfojtást létesítették. Az a körülmény azon-
ban, hogy az ellenállások indító okai, sőt ők maguk is – tapas-
talás szerint – a kurában eredetileg tudattalanok, arra int ben-
nünket, hogy kifejezésmódunk egy célszerűtlenségét kijavítsuk.
Elkerüljük a homályosságot, ha nem a tudatost és tudattalant,
hanem az összefüggő ént és az elfojtottat állítjuk egymás-
sal szembe. Maga az „én“ is sok tekintetben kétségkívül tudat-
talan, épen az a része, melyet az én magjának nevezhetünk; csak
egy csekély részét fedi a tudatelőttes elnevezés. Ha a csu-
pán leíró kifejezésmódot ilyeténképen egy szisztematikussal vagy
dinamikussal helyettesítjük, azt mondhatjuk, hogy az analizis
alatt állók ellenállása az énjükből indul ki, így aztán rögtön rá-
jövünk, hogy az ismétlési kényszer csak az elfojtott tudattalan
rovására irható. Valószínűleg nem nyilvánulhatott meg, míg a
kúra támogató munkája meg nem lazította az elfojtást.⁶

⁶Más helyütt magyarázom, hogy a kúra „szuggesztiós hatása“ az,
ami itt segíti az ismétlési kényszert, tehát a mélyen, a tudattalan szülő
komplexumban gyökeredző engedelmesség az orvos iránt.

17

Kétségtelen, hogy a tudatos és tudatelőttes én ellenállása az
örömelv szolgálatában áll, hiszen azt a kínt akarja elkerülni, me-
lyet az elfojtott rész felszabadulása okozna és a mi fáradozásunk
oda irányul, hogy a realitás elvére való hivatkozással lehetővé
tegyük a kínos érzések bebocsájtását. Ámde milyen vonatkozás-
ban van az ismétlési kényszer az örömelvvel? Világos, hogy a
legtöbbje annak, amit az ismétlési kényszer újból átélet velünk,
az énnek csak kínt okozhat, mert hiszen elfojtott ösztönrezdű-
letek eredményeit hozza napvilágra, ámde olyan kín ez, melynek
jelentőségéről már egyszer szóltunk és amely nem ellenkezik az
örömelvvel, kín az egyik rendszer számára és egyidejűleg kielé-
gülés a másik részére. Azonban új és figyelemreméltó tény,
melyről most kell leírást adnunk, az, hogy az ismétlési kényszer
a mult olyan élményeit is visszahozza, melyek nem tartalmaznak
örömlehetőséget, s melyek soha sem lehettek kielégülések, még
azóta elnyomott ösztönrezdületek kielégülései sem.

Az infantilis szexuális élet korai hajtásának, vágyainak a rea-
litással összeférhetetlen volta és a gyermek fejlődési fokának
elégtelensége miatt el kellett pusztulnia. Igen kínos alkalmakkor,
mélységesen fájdalmas érzések kíséretében pusztult el. A szerelmi
veszteség és a balsiker az önbizalomnak állandó megrendülését
hagyta hátra, narcisztikus hegként, amely az én tapasztalataim,
valamint Marcinowski⁷ fejtegetései szerint, a legerősebb já-
rulékot szolgáltatja, a neurotikusoknál oly gyakori „alsóbbrendű-
ség érzéséhez“. (Minderwertigkeitsgefühl.) A szexuális kutatás,
melynek a gyermeki testi fejlettség korlátokat szabott, nem jus-
tott kielégítő befejezéshez; innen a későbbi panasz: semmivel
sem tudok elkészülni, nekem semmi sem sikerülhet. A gyengéd
kapcsolatot, mely a gyermeket a szülőhöz, rendszerint az ellen-
kező neműhöz fűzte, aláásta a csalódás, a hiábavaló várakozás a
kielégülésre, a féltékenység új gyermek születésekor, ami a szere-
tett apa vagy anya hűtlenségének kétségtelen bizonyítéka volt;
a véres komolysággal megkísérelt próbálkozás, hogy önnön ere-
jéből hozzon létre ilyen gyermeket, szégyenteljes kudarcot val-
lott; a gyermek iránt tanusított gyengédség alábbszállása, a ne-
velés növekedő igényei, a vele járó komoly szavak, a jutalomadtán
egy-egy büntetés, végre is teljesen nyilvánvalóvá tették előtte,

⁷Marcinowski, Die erotischen Quellen der Minderwertigkeitsgefühle.
(Az alsóbbrendűség érzéseinek erótikus forrásai). Zeitschrift für Sexualwis-
senschaft, IV., 1918.

Freud: Halálösztön.

18

hogy neki a mellőztetés jutott osztályrészül. Van annak egy-
néhány szabályszerűen visszatérő típusa, ahogy a gyermekkor
tipikus szerelmének vége szakad.

Mindezeket a kellemetlen eseményeket és fájdalmas érzel-
meket a neurotikus az indulatáttételben megismétli, és nagy
ügyességgel kelti új életre. A még befejezetlen kúra megszakítá-
sára törekszenek, újból meg tudják maguknak szerezni a mel-
lőztetés benyomását, az orvost kemény szavakra és hűvös visel-
kedésre kényszerítik, a féltékenységükre alkalmas tárgyat meg-
találják, az ősidőbeli forrón kívánt gyermeket nagy ajándék adá-
sának elhatározásával vagy annak beígérésével helyettesítik, mely
többnyire ép oly kevéssé realizálódik, mint amaz.

Annakidején mindezekből semmi sem szerezhetett örömet;
azt hihetnők, csekélyebb kínt kellene ma okoznia, hogyha az em-
lékezetbe jutna, mint ha új élménnyé alakul ki. Persze olyan
ösztönök működéséről van szó, melyeknek kielégülést kellene
hozniok, de az a tapasztalat, hogy e helyett akkoriban is csak kínt
okoztak, mit sem használt. Mégis meg kell ismételni. Hiába, egy
kényszer erre ösztökél.

Ugyanazt, amit a pszichoanalizis a neurotikusok indulatát-
tételi tüneményeinél mutat ki, megtalálhatjuk a nem-neurotiku-
sok életében is. Sorsüldözöttek benyomását teszik, élményeiken
keresztül vonul egy démonikus vonás és a pszichoanalizis kezdet-
től fogva úgy vélekedett, hogy az ilyen emberek nagyrészt önma-
guk idézik elő sorsukat, a melyet a korai gyermekkor emlékei de-
terminálnak. A kényszer, mely itt megnyilvánul, nem különbözik
a neurotikusok ismétlési kényszerétől, bár az előbbiek sohasem
mutatták a tünetképzés formájában elintézett neurotikus kon-
fliktus jeleit. Ismerünk embereket, kiknél minden emberi vonat-
kozás ugyanígy végződik: jóltevőket, kiket idővel minden gyá-
moltjuk neheztelve hagy el, bármilyen különbözők voltak is azok
egyébként, kik tehát, úgy látszik, arra vannak predesztinálva,
hogy a hálátlanság minden keserűségét fenékig ürítsék.

Ismerünk férfiakat, kiknél minden barátság úgy végződik,
hogy a barát elárulja őket; és másokat, akik számtalanszor ismét-
lik életükben azt, hogy egy embert, a maguk szemében vagy eset-
leg a nyilvánosság előtt a tekintély magas polcára emelnek és
ezt az autoritást meghatározott időn belül maguk döntik le, hogy
aztán ujjal helyettesítsék; szerelmeseket, kiknél minden gyengéd
viszony ugyanazon fázisokon megy át és ugyanúgy végződik

19

stb. Aligha csodálkozunk „az azonosnak ezen az örök ismétlődé-
sén“, ha az illető aktiv viselkedéséről van szó és ha megtaláljuk
lényében azt a mindig egyforma jellemvonást, melynek az azonos
élmények megismétlődésében kell megnyilatkozni. Sokkal erő-
sebb benyomást gyakorolnak ránk azok az esetek, melyekben az
egyén látszólag passzivan él át valamit, amit befolyásolni nincs
módjában és mégis, ugyanannak a sorsnak ismétlődése teljesedik
be rajta. Gondoljunk pl. azon nő élettörténetére, kinek három
házassága végződött oly módon, hogy férje rövidesen megbete-
gedett és haláláig kellett ápolnia.⁸⁾ Tasso adta a legmegrendí-
tőbb költői leírását az ilyen végzetnek romantikus époszában, a
„Jerusalemme Liberata“-ban. Tankréd lovag megölte imádott
Clorindáját, nem tudva, hogy egy ellenséges lovag vértezetében
Clorinda küzdött vele. Temetése után behatol egy elvarázsolt
kísérteties erdőbe, mely a keresztes vitézek hadát rémíti; ott egy
magas fát széthasít kardjával, de a fa sebéből vér ömlik és Clorin-
dának hangja, kinek lelke a fába volt száműzve, vádolja, hogy új-
ból csak őt, szerelmét sebezte meg.
Ilyen megfigyelések láttára, melyekhez az indulatáttételben
tanusított viselkedés és az emberi sors észlelése juttat minket,
bátran elfogadhatjuk, hogy a lelki életben tényleg van ismétlési
kényszer, mely az örömelven túlteszi magát. Most már hajlandók
leszünk arra is, hogy úgy a balesetneurotikusok álmainak mint
a gyermek játékainak indító okát erre a kényszerre vezessük
vissza. Igaz ugyan, hogy az ismétlési kényszer hatásait csak ritka
esetben tapasztaljuk tisztán, minden más motivum segítsége
nélkül. A játéknál már hangsúlyoztuk, hogy keletkezése milyen
egyéb értelmezést enged még meg. Úgy látszik, hogy itt ismét-
lési kényszer és direkt örömteljes ösztönkielégülés szoros egye-
sülésbe bogozódnak. Az indulatáttétel jelenségei nyilvánva-
lóan az elfojtáshoz ragaszkodó én ellenállásának szolgálatában
állnak; az ismétlési kényszert, melyet a kúra saját céljaira akart
felhasználni, az örömelvhez ragaszkodó én mintegy a saját olda-
lára vonja. Sok minden, amit kényszerítő végzetnek lehetne ne-
vezni, érthetővé válik észszerű mérlegelés után, úgy, hogy nem
érezzük annak szükségét, hogy új, titokzatos indokot keressünk
mögötte. Legkevésbbé gyanusak talán a baleseti álmok, de köze-
 

⁸⁾ V. ö. C. C. Jung találó megjegyzéseivel: Die Bedeutung des Vaters
für das Schicksal des Einzelnen. (Az atya jelentősége az egyes ember sor-
sára). Jahrbuch f. Psychoanalyse. I. 1909.

20

lebbi megfontolás után meg kell engednünk, hogy még a többi
példában sem fedik a tényállást az általunk ismert motivumok
teljesítményei. Eléggé igazolt az ismétlési kényszer elfogadása, és
azt eredetibbnek, elementárisabbnak, ösztönösebbnek látjuk,
mint az általa félretolt örömelvet. Viszont, ha létezik a lelkiekben
ilyen ismétlési kényszer, akkor szeretnénk róla egymást tudni:
milyen feltételek mellett jelentkezik, milyen viszonylatban áll az
örömelvvel, melyről bizvást feltételeztük, hogy a lelki élet izgalmi
folyamatainak lefolyása fölött uralkodik.