21

IV.

Ami most következik, okoskodás, sokszor messzire elkalan-
dozó okoskodás, melyet mindenki saját beállítottsága szerint
méltathat vagy elhanyagolhat; ezenfelül pedig kisérlet arra, hogy
egy ötletet következetesen kiaknázzunk, kiváncsiságból, vajjon
hová fog az vezetni.

A pszichoanalitikus spekuláció ahhoz a tudattalan történések
megvizsgálásánál szerzett benyomáshoz kapcsolódik, hogy a tudat
nem lehet a legáltalánosabb jellege a lelki történéseknek, hanem
azoknak csak sajátos funkciója. Metapszichologiai kifejezésmód-
dal azt állítja, hogy a tudatosság egy bizonyos rendszer teljesit-
ménye, melyet tudatnak (Bw)^* nevez. Miután a tudat lényegében
a külvilágból érkező ingerek észrevevését szolgáltatja, továbbá az
öröm és kin érzéseit, mely utóbbiak csak a lelki készülék belse-
jéből származhatnak, ennélfogva az észrevevő-tudatrendszer-
nek (W–Bw) térbeli helyet jelölhetünk ki. A külső és belső
világ határán kell lennie, a külvilág felé kell, hogy forduljon, és
a többi lelki rendszert körülburkolja. Megjegyezzük ezután, hogy
e feltevésekkel semmi újat nem merészeltünk mondani, hanem
csatlakoztunk a lokalizáló agyanatomiához, mely a tudat „helyét“
az agykéregben, a központi szerv legkülső beburkoló rétegében
képzeli. Az agyanatomia nem érzi a szükségét, hogy gondolkod-
jék azon, miért van a tudat – az anatomia nyelvén szólva, – épen
az agy felszinén elhelyezve, ahelyett, hogy jól elrejtve, valahol a
legbensőbb belsőben tanyázna. Talán messzibbre jutunk, ha a mi
észrevevés – tudat- (W–Bw) rendszerünk alapján vezetjük le
ezen elhelyeződés értelmét.

A tudat nem az egyetlen sajátosság, melyet az ezen rendszer-
ben nyilvánuló folyamatoknak tulajdonítunk. Pszichoanalitikus
tapasztalataink benyomására támaszkodva, feltesszük, hogy a

^*A röviditésben ragaszkodtunk az eredetihez. Bewusstsein = Bw (tu-
dat); Wahrnehmung = W (észrevevés).

22

többi rendszerben minden ingerületi folyamat tartós nyomokat
(Dauerspur) hagy vissza az emlékezés bázisa gyanánt, szóval em-
lékmaradványokat, melyeknek a tudatossá váláshoz nincs közük.
Gyakran ép akkor a legerősebbek és tartósabbak ezek, ha az őket
hátrahagyó folyamat sohasem vált tudatossá. Nehezen hisszük
azonban, hogy az ingerület ily állandó nyomai az észrevevő
tudati (W–Bw) rendszerben is létrejönnek. Ha ezek mindig
tudatosak maradnának, úgy ez hamarosan korlátozná e rendszert
nek új ingerek befogadására való alkalmasságát,⁹ a másik
esetben, ha t. i. ugyanott tudattalanná válnának, az elé a feladat
elé állítanának bennünket, hogy tudattalan történések létezését
magyarázzuk meg egy olyan rendszerben, melynek működését
külömben a tudat tüneménye kíséri. Azzal a felfogásunkkal, mely
a tudatossá válást külön rendszerbe utalja, úgyszólván semmi
változást nem eszközöltünk, és belőle semmi hasznot nem húz-
tunk. Ha tehát ez talán nem is abszolute kötelező megfontolás,
mégis annak a sejtésére indíthat bennünket, hogy a tudatossá-
válás és az emléknyom hátramaradása egy és ugyanazon rend-
szerben összeférhetetlen. Úgy mondhatnók tehát, hogy a tudat-
rendszerben (Bw) tudatossá válik az ingerület folyamata, de nem
hagy vissza állandó nyomot; az ingerület minden nyoma, melyre
az emlékezés támaszkodik, a belülről legközelebb eső rendsze-
rekre való átterjedés alkalmával ezekben jönne létre. Ebben az
értelemben készült az a vázlat is, melyet „Álomfejtés“-em speku-
latív fejezetébe iktattam 1900-ban. Ha meggondoljuk, hogy mily
keveset tudunk meg a tudat keletkezéséről más forrásokból, akkor
meg kell engednünk, hogy az a tétel: mely szerint a tudat az
emléknyom helyében jön létre, legalább is valamelyest
meghatározott állítás jelentőségével bir.

Az a sajátosság jellemezné eszerint a tudat (Bw) rendszert,
hogy benne az ingerületi folyamat nem hagyja hátra elemeinek
tartós elváltozását, úgy mint valamennyi többi lelki rendszerben,
hanem mintegy elpuffog a tudattá válás tüneményében. Ilyen
eltérés az általános szabálytól megköveteli, hogy magyarázatául
oly mozzanatra hivatkozzunk, mely kizárólag ennél az egy rend-
szernél jön tekintetbe, és ezen, a többi rendszertől elvitatható
mozzanat könnyen lehetne a tudat (Bw) rendszer exponált hely-
zete, a külvilággal való közvetlen szomszédsága.

⁹ Mindebben teljesen Breuer J.-nek a „Studien über Hysterie“
elméleti részében, 1895. adott fejtegetéseit követem.

23

Képzeljük el az élő organizmust, a lehető legnagyobb egysze-
rűsítésben, mint ingerlékeny anyagból álló, nem differenciált hó-
lyagocskát; akkor annak a külvilág felé fordúlt felülete, már ma-
gánál e helyzetnél fogva differenciált és ingerfelvevő szervül
szolgál. Az embriologia a fejlődéstörténet ismétléseként tényleg
azt mutatja ki, hogy a központi idegrendszer az ektodermából
fejlődik, és a szürke agykéreg még mindig a primitiv külső felü-
let leszármazottja, és valószinüleg elsajátította átöröklés útján
annak lényeges tulajdonságait. Igy aztán könnyen volna elkép-
zelhető, hogy a hólyagocska, melynek felületéhez a külső ingerek
folytonosan hozzáütődnek, anyagában bizonyos mélységig ál-
landó elváltozást szenved, úgy, hogy az ingerület a felületen más
módon folyik le, mint a mélyebb rétegekben. Kéreg képződhetett
ilymódon, melyet az ingerhatás végül úgy keresztül-kasul égetett,
hogy igy a legkedvezőbb viszonyokat nyújtja az ingerfelvétel
számára, és további módosulásra képtelen. A tudatrendszerre
(Bw) átvíve, azt jelentené ez, hogy ennek elemei nem változ-
hatnak meg maradandóan az ingerület átvonulásakor, mert már
a végletekig módosultak, ennek a hatásnak megfelelően. Egyuttal
azonban képesítve vannak arra, hogy létrehozzák a tudatot. Hogy
miben áll az anyagnak és a benne lefolyó ingerületnek eme mó-
dosulása, arról többféle elképzelésünk lehet, melyek a vizsgálat
számára ezidőszerint hozzáférhetetlenek. Feltehetjük, hogy az
ingerületnek ellentállást kell leküzdeni, mikor az egyik elemről
a másikra tovahalad és épen ezen ellenállás csökkenése hozza
létre az ingerület maradandó nyomát (úttörés, Bahnung); a tudat-
(Bw) rendszerben tehát ilyen átmeneti ellenállás egyik elemtől
a másikhoz nem állna már fenn. Ezzel az elképzeléssel összevet-
hetjük a Breuer-től származó megkülönböztetést a pihenő
(megkötött) és a szabadon mozgó megszállási energia közt a lelki
rendszerek elemeiben;¹⁰ a tudat (Bw.) rendszer elemei eszerint
nem megkötött, hanem csak szabad levezetésre alkalmas energiát
tartalmaznának. Úgy vélem azonban, egyelőre jobb, ha ezekről a
viszonyokról lehetőleg határozatlanul nyilatkozunk. Ezen okosko-
dások segítségével mégis mintha bizonyos összefüggésbe hozhat-
tuk volna a tudat keletkezését a tudatrendszer (Bw) helyzetével,
és az ingerületlefolyás neki tulajdonítható sajátosságaival.

Az ingerfelfogó kéreggréteggel ellátott élő hólyagocskáról
még egyéb megbeszélni valónk is van. Ez a kis darab élő anyag
a legerősebb energiákkal telített külvilág közepett lebeg, melynek

24

ingerhatásai agyoncsapnák, ha nem lenne az inger elleni
védő berendezéssel ellátva. Ehhez oly módon jut, hogy legkül-
sőbb felülete feladja az élőt megillető szerkezetet, ugyszólván an-
organikussá válik és most már mint külön takaró vagy hártya tá-
voltartóan hat az ingerekre s ezzel eléri, hogy a külvilág ener-
giái intenzitásuknak csak egy töredékével tudnak továbbhatolni
a legközelebbi, élőnek maradt rétegekbe. Ez utóbbiak most már
az inger elleni védő mögött a keresztülbocsájtott ingermennyisé-
gek felvételének szentelhetik magukat. De a külső réteg elhalása
megóvta az összes mélyebben fekvőket a hasonló sorstól, legalább
is, mig oly erejü ingerek nem tódulnak felé, melyek áttörik az
inger elleni védőt. Az élő organizmusra nézve az inger elleni vé-
delem majdnem fontosabb feladat, mint az ingerfelvétel; az or-
ganizmus külön energiakészlettel rendelkezik és első sorban arra
kellene törekednie, hogy az energiaátalakulás különleges formáit,
melyek benne lejátszódnak, megóvja a kivül működő túlnagy ener-
giáknak mindent nivelláló, tehát romboló hatásától. Az inger-
felvétel mindenekelőtt azt a szándékot szolgálja, hogy a külső
ingerek irányát s fajtáját megismerje és ehhez teljesen elégséges,
ha a külvilágból kis kóstolót kap és azt csekély mennyiségekben
megizleli. Magas fejlettségü szervezeteknél az egykori hólya-
gocska ingerfelvevő kéregrétege régen visszahúzódott a test bel-
sejébe, de egyes részeit visszahagyta a felületen, közvetlenül az
inger elleni általános védő alatt. Ezek a részek az érzékszervek,
melyeknek lényege, hogy berendezéseket tartalmaznak sajátos in-
gerhatások felvételére, azonkivül különleges szerkezeteket túlsá-
gos nagy ingertömegek újbóli kivédésére és meg nem felelő inger-
fajták távoltartására. Jellemző rájuk, hogy csak igen kis meny-
nyiségét dolgozzák fel a külső ingereknek, csak találomra vesznek
próbákat a külvilágból; talán csápokhoz lehetne őket hasonlitani,
melyek a külvilág felé tapogatóznak és aztán ujra meg ujra visz-
szahuzódnak előle.

E helyen futólag érinteni próbálok egy tárgyat, mely a leg-
alaposabb feldolgozást érdemelné meg. Kant tétele, hogy idő és
tér szükségszerü formái gondolkodásunknak, ma bizonyos pszicho-
analitikus tapasztalatok nyomán tárgyalás alá vehető. Megtudtuk,
hogy a tudattalan lelki történések önmagukban véve „idő nél-
 

¹⁰ Breuer J. u. Freud S.: Studien über Hysterie 4-ik változatlan
kiadás 1922.

25

küliek“. Ez mindenekelőtt azt jelenti, hogy nincsenek időbe be-
sorozva, hogy az idő nem változtat rajtuk semmit, hogy az idő-
fogalom rájuk nem alkalmazható. Negativ jellegek ezek, melye-
ket csak a tudatos lelki történésekkel való összehasonlítás tehet
érthetőkké. Ellenben úgylátszik, hogy a mi elvont időképzetünk
teljesen az észrevevő-tudat- (W–Bw) rendszer munkavégzési
módjától származik és e rendszer észrevevésének felel meg. Le-
hetséges, hogy az inger elleni védelemnek valamely más módja
érvényesül. Tudom, hogy ez állításaim nagyon homályosan hang-
zanak, de kénytelen vagyok beérni ilyen célzásokkal.

Kifejtettük az előbbiekben, hogy az eleven hólyagocska a
külvilággal szemben inger elleni védővel van felszerelve. Az
imént leszögeztük, hogy a hólyagocska legkülsőbb kéregrétege,
a kivülről ható inger felvételét szolgáló szerv gyanánt kell, hogy
differenciálva legyen. Ámde ezt az érzékeny kéregréteget, a ké-
sőbbi tudat (Bw) rendszert, belülről is érik ingerek; a rendszer el-
helyeződése külvilág és belvilág között és azon feltételek külön-
bözősége, melyek az egyik és a másik oldalról jövő behatások
esetében fennforognak, mértékadóvá válik e rendszer és az egész
lelki készülék teljesítményére. Kivül megvan az inger elleni védő,
az érkező ingermennyiségek csak csökkentett mértékben fognak
hatni; belülről az inger elleni védelem lehetetlen, a mélyebb réte-
gek ingerületei közvetlenül, és nem csökkentett mértékben foly-
tatódnak tovább a rendszerben, amennyiben lefolyásuknak bizo-
nyos jellegei az öröm-kín érzéseknek sorozatát idézik elő. Igaz
viszont, hogy a belülről érkező ingerületek intenzitásuk és egyéb
minőségi jellegük (esetleg kilengésük nagysága) tekintetében a
rendszer munkamódjának megfelelőbbek lesznek, mint a külvi-
lágból odaáramló ingerek. De két dolog válik e viszonyok révén
megdönthetetlen bizonyossággá, az egyik az öröm-kín érzéseknek,
– amelyek indexül szolgálnak a készülék belsejében történőknek
– minden külső inger fölötti elsőbbsége, a másik azon magatartás
irányzata, melyet olyan belső ingerületek váltanak ki, melyek túl
nagy kínszaporulatot okoznak. Olyan viselkedésre fog hajlandó-
ság mutatkozni, mely ezekkel az ingerekkel úgy bánik, mintha
nem belülről, hanem kivülről hatnának, hogy igy az inger elleni
védekezés elhárító módjait velük szemben is lehessen alkalmazni.
Ez az eredete a projekciónak, amelynek oly nagy szerepe
van a kóros folyamatok előidézésében.

Az a benyomásom, hogy ez utóbbi meggondolásainkkal kö-
 

26

zelebb jutottunk az örömelv uralmának megértéséhez, nem sike-
rült azonban megvilágítani azon eseteket, melyek vele ellenkez-
nek. Menjünk ezért egy lépéssel tovább. Az olyan kívülről eredő
ingerületeket, melyek elég erősek ahhoz, hogy áttörjék az inger
elleni védőt, traumás’oknak nevezzük. Úgy hiszem a trauma
fogalma megkívánja, hogy vonatkozásba hozzuk valamely, külöm-
ben homályos ingertávoltartással.

Olyan történés, mint a külső trauma, minden bizonnyal nagy-
szabású zavart idéz elő a szervezet energiaüzemében és mozgásba
fogja hozni az elhárítás összes eszközeit. De az örömelv itt egye-
lőre nem érvényesül. A lelki készülék nagy ingertömegekkel való
elárasztása már nem tartóztatható fel; ellenben más feladat adó-
dik most, még pedig, az ingerrel való megbirkózás, a betört in-
gertömegek lelki megkötése, hogy azután az elintézés útjára le-
hessen őket terelni.

A testi fájdalom sajátos kínja valószínűleg annak a követ-
kezménye, hogy az ingervédő berendezés korlátolt terjedelemben
át lett törve. A periféria e helyéről aztán a lelki központi készülék
felé folytonos ingerületek ömlenek, a milyenek máskor csak a
készülék belsejéből tudtak előjönni.¹¹

És milyen reakcióra számíthatunk a lelki élet részéről erre a
betörésre? Minden oldalról sorompóba áll a megszálló energia,
hogy a betörés helyének környékén megfelelő erősségű energia-
megszállást létesítsen. Nagyszabású „ellenmegszállás“ létesül, mely-
nek javára minden más pszichikus rendszer elszegényedik, úgy,
hogy az egyébkénti lelki teljesítésnek messzemenő bénulása vagy
csökkenése következik be. Az a törekvésünk, hogy ezekből a
példákból megtanuljuk metapszichologikus feltevéseinket ilyen
mintaképekkel alátámasztani. Ebből a magatartásból tehát azt a
következtetést vonjuk le, hogy egy már magában véve is nagy
mértékben megszállt rendszer is képes arra, hogy ujonnan érkező
áramló energiát felvegyen, azt nyugvó megszállássá változtassa,
vagyis lelkileg „megkösse“. Mennél nagyobb fokú a saját nyugvó
megszállása, annál nagyobb volna a megkötő ereje is; megfordítva
viszont: minél kisebb fokú a megszállás, annál kevésbbé lesz ké-
pes a rendszer a felé áramló energiát befogadni s annál erősza-
kosabb következményei lesznek az inger elleni védő ilyen áttöré-
 

¹¹ V. ö. Triebe und Triebschicksale. Samml. kl. Schriften z. Neurosen-
lehre IV., 1918.

27

sének. Ezen felfogás ellen jogtalanul fogják felhozni azt, hogy a
megszállások szaporítása a betörés helye körül sokkal egyszerűb-
ben magyarázható az érkező ingertömegek közvetlen odavezető-
déséből. Ha ez így lenne, akkor a lelki készülékben az energia
megszállásainak csak a gyarapodása menne végbe és felderítetlen
maradna a fájdalom bénító jellege, valamennyi többi rendszer
elszegényedése. Még a fájdalom igen heves kitörésekben nyilvá-
nuló hatásai sem zavarják magyarázatunkat, mert ezek reflekto-
rikusan mennek végbe, azaz a lelki készülék közbenjötte nélkül
történnek. Metapszichologikusnak nevezett összes fejtegeté-
seink minden határozatlansága természetesen abból ered, hogy
mit sem tudunk a lelki rendszerek elemeiben végbemenő ingerület-
folyamat természetéről, és nem érezzük magunkat feljogo-
sítva arra, hogy felőle bármilyen feltevést alkossunk. Így
állandóan egy nagy x-el dolgozunk, melyet minden új
képletbe át-meg-átveszünk. Hogy ez a folyamat mennyiségileg
külömböző energiákkal bonyolódik le, könnyen elfogadható köve-
telés, hogy nem csak egy kvalitása van (pl. valamelyes amplitu-
dója), azt valószínűnek tarthatjuk; mint új szempontot Breuer
feltevését vettük figyelembe, mely szerint az energiateljesítés két
formájáról van szó, úgy, hogy a lelki rendszerekben vagy ele-
meikben meg kell különböztetnünk a szabadon áramló, leveze-
tésre törekvő, és a nyugvó megszállást. Talán helyt adunk annak
a feltevésnek, hogy a lelki készülékbe beáramló energia „megkö-
tése“ abban áll, hogy a szabadon áramló állapotot nyugvó álla-
pottá alakítja át.

Úgy hiszem, megkockáztathatjuk azt a kísérletet, hogy a kö-
zönséges traumás neurózist az inger elleni védő kiterjedt áttöré-
sének következményeként fogjuk fel. Ezzel a „sokkról“ (rázkód-
tatásról) szóló régi naiv tantétel újra érvényre jutna, látszólag
ellentétben egy későbbi és lélektanilag nagyobb igényű tanítással,
mely nem a mechanikus erőbehatásnak, hanem a rémületnek és az
életveszélyeztetésnek tulajdonítja a kóroktani jelentőséget. De
ezek az ellentétek összeegyeztethetők és a traumás neurózis
pszichoanalitikus felfogása nem azonos a sokkteoria legnyersebb
formájával.

Mig az utóbbi a sokk lényegének a molekuláris szer-
kezet, vagy akár az idegelemek szövettani strukturája közvetlen
sérülését tartja, addig mi annak határát a lélek-szerv inger elleni
védőjének áttörése és az ebből adódó feladatok alapján igyek-
 

28

szünk megérteni. A rémulet számunkra is megtartja jelentőségét.
Feltétele a szorongásra való azon felkészültség hiánya, amely az
ingert elsősorban felvevő rendszerek túl-megszállásával járna. E
túlalacsony megszállás következtében e rendszerek nem képesek
eléggé arra, hogy az érkező ingerületi mennyiségeket megkössék,
az inger elleni védő áttörésének következményei tehát annál
könnyebben állnak elő. Így azt találjuk, hogy a szorongásra való
felkészültség a felvevő rendszerek túltelítettségével adja az
inger elleni védelem utolsó vonalát. A traumák egész sorában az
a különbség lehet a döntő tényező, mely a felkészületlen és a túl-
telítettség által előkészített rendszerek között fennáll; ez a kü-
lönbség a trauma erejének bizonyos fokánál föltehetőleg már
nem esik latba. Ha a baleseti neurótikusok álmai oly szabálysze-
rűen a baleset helyzetébe viszik vissza a beteget, úgy ezzel persze
nem a vágyteljesülést szolgálják, melynek hallucinatorikus elő-
idézése nekik az örömelv uralma alatt funkciójukká vált. De fel-
tehetjük, hogy ezáltal magukat egy másik olyan feladat rendel-
kezésére bocsájtják, melynek megoldása meg kell hogy történ-
jék, még mielőtt az örömelv uralma kezdetét venné. Ezen álmok
azt az ingerleküzdést igyekszenek szorongás kifejtése közben pó-
tolni, melynek elmulasztása okozta a traumás neurózist. Így be-
pillantást engednek nekünk a lelki készülék oly funkciójába,
mely nem mond ugyan ellent az örömelvnek, de független tőle
és ősibbnek látszik, mint az örömszerzés és kínkerülés szándéka.
Ez volna tehát az a hely, ahol először kell megengednünk,
hogy van kivétel azon tétel alól, hogy az álom vágyteljesülés. A
szorongásos álmok, mint a hogy ismételten és behatóan kimutat-
tam, nem ilyen kivételek, a „büntető álmok“ sem, mert ezek
csak a megvetésre ítélt vágyteljesülés helyébe teszik az érte járó bün-
tetést, tehát vágyteljesülései az elvetett ösztönre reagáló bűn-
tudatnak. De a balesetneurotikusok fenntemlített álmai nem so-
rozhatók többé a vágyteljesülés szempontja alá, épp oly kevéssé,
mint a pszichoanalízisben előforduló azon álmok, melyek a gyer-
mekkor pszichikus traumáinak emlékeit idézik vissza. Ellenben en-
gedelmeskedünk az ismétlési kényszernek, melyet analízisnél az a
– „szuggesztió“ által előmozdított – vágy támogat, hogy felidéz-
tessék az elfelejtett és elfojtott emlék. E szerint az álomnak az a
funkciója, hogy az alvás félbeszakítására indító motívumokat a
zavaró rezdületek vágyteljesítése útján az útból elhárítsa, szin-
tén nem őseredeti funkciója, hanem csak azután tehette azt ma-
 

29

gáévá, hogy az egész lelki élet alávetette magát az örömelv ural-
mának. Ha van lelki élet „túl az örömelv határán,“ akkor logikus
megengednünk azt, hogy az álom vágyteljesítő tendenciájának
is van hajdankora. A későbbi működésével szemben ez nem ellent-
mondás. De már most, ha ez a tendencia egyszer át van törve,
felmerül a további kérdés: Nem lehetségesek-e az analízisen kí-
vül is olyan álmok, melyek traumás benyomások lelki megkötése
érdekében követik az ismétlési kényszert? Erre mindenképen
igennel kell felelni.

A „háborús neurózisokról“, amennyiben ez a megjelölés töb-
bet jelent a kór előidézőjére való utalásnál, már más helyütt ki-
fejtettem, hogy ezek alighanem olyan traumás neurózisok, me-
lyeknek keletkezését az „én“ konfliktusa könnyítette meg.¹² A 9-ik
lapon felhozott azon tény, hogy a trauma által egyidejűleg oko-
zott durva sérülés csökkenti a neurózis keletkezésének eshetősé-
gét, nem lesz oly érthetetlen, ha a pszichoanalitikus kutatásban
hangsúlyozott két körülményre gondolunk. Először arra, hogy
a mechanikus rázkódtatásról el kell ismernünk, hogy az a szexuá-
lis izgalom egyik forrása (v. ö. „a vasúton való utazás és a hin-
tázás hatásai“-ról szóló megjegyzést, „Drei Abhandlungen zur
Sexualtheorie“-ban 4. kiad. 1920) és másodszor arra, hogy fájdal-
mas és lázas betegségeknek, amig tartanak, hatalmas befolyásuk
van a libido eloszlására. E szerint a trauma erőművi ereje sza-
baddá tenné a szexuális izgalom egy bizonyos mennyiségét, mely
a szorongási előkészület hiánya következtében traumatikusan
hat; az egyidejűleg elszenvedett testi sérülés azonban a sérült
szerv narcisztikus túl megszállásának igénybevétele által meg-
kötné az ingerületi többletet (L. Zur Einführung des Narcissmus
Kl. Schriften zur Neurosenlehre, IV. Folge 1918). Az is ismeretes,
de nincs eléggé értékesítve a libidóelméletben, hogy a libidoel-
oszlásnak oly súlyos zavarai is, mint a melancholiáé, interkurrens-
szervi megbetegedés következtében ideiglenesen rendbe jönnek,
sőt még egy teljesen kifejlődött dementia praecox állapota is
képes ugyanilyen feltételek mellett múló visszafejlődésre.

¹² Zur Psychoanalyse der Kriegsneurosen. Einleitung. Intern. Psa.
Bibliothek, Nr. 1, 1919.